2013. július 30., kedd

Abáld szalonna vacsorára- Török Ádám & Mini Co.

Török Ádám & Mini Co. koncertje a Nádasdy-várban

Szerző: Gróf István | Fotók: Cooper | 2013-07-30

Szélsőséges időjárásunk manapság igencsak befolyásolja mindennapi ténykedésünket: nemcsak minden idők legtöbb hómennyiségét kellett idén télen ellapátolni utunkból, hanem – mint kiderült pénteken este – azt is százszor meggondolják az emberek, hogy 32 fokos melegben elmennek-e egy nyár esti koncertre. Lehet szidni persze ezért környezetszennyező elődeinket, kortársainkat, egyet azonban nem: kitűnő zenéket, jó hangosítást, kellemes hangulatot bármilyen körülmények között kaphatunk. És ezt megkaptuk mi is aznap este, a Nádasdy-vár udvarán.

Az előzenekar a funky-t, bluest, soult játszó szombathelyi Flashlike együttes volt Gombás Niki énekesnővel a frontvonalban. B. B. Kingtől a Gun’s and Roses-ig mindent játszottak, és jól: ügyes zenészek, jó torkú, pimaszul provokatív szövegeket író és előadó énekesnő, és egy kis hazai vonatkozás, Kocsis Csaba billentyűs volt erre a biztosíték.

A magyar rockzene hallhatatlanjainak egyike, a 65 éves születésnapját a 45 éves zenészi pályafutással összekötő, és erre koncertkörutat szervező Török Ádám és bandája már szürkületben lépett színpadra – a világítás hangulati elemei jótékonyan működtek már. A profi hangzás, az igényes hangszerelés a héttagú banda első akkordjait hallva rögtön kiderült. Török bácsi – ahogy magát nevezte este a zenekarvezető –, többgenerációs bandát hozott: ő és 40 éve nélkülözhetetlen társa, a zongorista Németh Karcsi a hatvanas, a trombitás-szárnykürtös Galyas László és a harmonikás Horváth Mihály a negyvenes, Pomázi Orsolya szaxofonos és Gazdag László gitáros a harmincas, míg Szőcs Gergő basszusos és Galyas Marcell dobos pedig a még fiatalabb generáció tagjai.

A Mini nemcsak slágereket hozott aznap estére: komoly, többperces, nagyívű progresszív darabok uralták a koncert első felét, így a Kolduskirály, a Nem tudom, hogy merre, a Szavak, a Körbezárt a dzsungel, melyek soulos, funkys, jazzes hangszerelésükkel igényes muzsikát szolgáltattak a nagyérdeműnek. A fúvóskórus háromtagú volt: a szaxis és a trombitás mellett a szájharmonika is rendesen tömörített a rezesekkel. Ez utóbbi két zenész, Galyas Laci és Horváth Misi pedig hangszeres rögtönzéseikkel is elkápráztattak bennünket. Horváth Karcsi játékában az állandóság, a biztos kéz adta a nagyszerűt, pedig 40 éve ugyanazzal a Roland 300-assal ugyanazon hangszínnel játszik. Igényes jazzes futamai élvezetesek, zeneszerzői munkásságát pedig majd 100 szerzemény dicséri. A ritmusszekció precízen végezte dolgát, és a koncert második felében beszálló gitáros is megmutatta, hogy a fiatalok között is van tehetséges blues-gitáros. Török bácsi pedig énekelt, fuvolázott, ritmushangszereken játszott, konferált, hangulatot csinált, azaz a hátán vitte a zenekarát. Noha ez ott nem derült ki, rengeteg munka, gyakorlás van e mögött, no meg 45 éves tapasztalat a maga 8000 fellépésével.
Ádám 1967-ben kezdte a progresszív-rock zenészséget a Mini együttes élén, és rengetegféle összetételben, a duótól a big bandig játszott / játszik, de mindig csak a saját zenéjét. Aznapi meglepetése az volt, hogy eddig még sohasem használt vokalistát maga mellett: itt a harmonikás színesítette a dalokat énekével is. Töröknek több mint száz szerzeménye jelent meg, elsőként a híres Vissza a városba nagylemezzel 1972-ben, melynek még Gross Arnold tervezte a tasakját. Erről a lemezről szólt a közismert fuvolariffekkel indító Gőzhajó, a Vissza a városba című örökzöld rock-ballada, majd a világ legszebb 1000 dala versenyében a negyedik helyen végzett 6/8-os ritmusú dal, a Kereszteslovag. Addig senki sem mondta ki azt, hogy a városban a fény mellett nyugalom van: ezeddig ez főleg a vidékre vonatkozott. Híres dalában Ádám a hippikorszak csavargásait idézi, „az út királya voltam és maradok én…” sorával ugyanúgy, mint egyszál gitárral kísérve magát kortársa, Dinnyés József is “…az országút városból kifutó kígyója nekem is kínálta aranyát…” versével. A régi szépidőkre, a ’69-es balatoni nyári koncertekre emlékezett – melyeknek az egyetemi felvételimet követő egyik estén én is szerencsés tanúja voltam Keszthelyen – a Závodi Janóval írt “…megittunk néhány üveg bort” dalával.
Szerencse, hogy Török bácsi – több kortársával ellentétben – nem vette komolyan „…kábulat nélkül mit sem ér rongy életem..” sorát, és a mai napig is muzsikál nekünk. A közönség hangulatának felturbózása a gazdag reggelijét elhadaró Lusta blues és a Hívj fel! című számokkal teljesedett ki, melyekután a Kell a barátság című örök érvényű balladájával zárták a koncertet a zenészek. Ádám bácsi jó éjszakát kívánt nekünk, és mi ezt megfogadtuk. De ehhez előzménynek az ő esti bulijuk is kellett.

megjelent a www.lathatatlansarvar.hu portálon

2013. július 28., vasárnap

BUDDY GUY: RHYTHM AND BLUES

Buddy Guy: Rhythm & Blues

Jó két és félévi kihagyás után, most nyáron dobta piacra a B.B. King mellett ma is alkotó legnagyobb fekete blues legenda, Buddy Guy legújabb stúdiólemezét, mely a Rhythm & Blues címet viseli. A dupla CD tematikusan két külön anyagra válik: az első a Rhythm, ami soulos, funkys, majdhogynem slágeresebb korong, míg a Blues dalai e műfaj hagyományait követik, hiszen ízig-vérig dögös bluesok sorakoznak rajta. Mi tagadás, ez utóbbi lemezt jóval többször tettem be a lejátszóba, és nem csak azért, mert a szívem a vérbeli blueshoz húz.

Az első albumon Guy mintha több kompromisszumot tett volna a szélesebb közönségigénynek, mint kellett volna, pedig az inkább a belülről jövő, szuggesztív énekével és stílust teremtő gitárjátékéval, mint dalok szerzésével híressé vált muzsikus ezen négy szám társszerzője is. A ragyogó gitár imprókkal tarkított felvezető darabban, a Best In Townban a hetvenhat éves zenész hivatkozik tanítómesterére, Muddy Watersre, a chicago blues Elmore James, Jimmy Reed és Howlin’ Wolf mellett legkiemelkedőbb muzsikusára, akik mögött, ha nem is egész, de fél generációval később jöttek ők, a chicagói Buddy, versenytársa, Otis Rush, a memphisi B.B. King, a texasi Freddy King és a többiek. A lemez majd minden számában fúvóskórus tömörít, velőtrázó magasságokban vokáloznak a fekete lányok, mégis kevés a kiemelhető dal: mintha a CD producere, az egyébként dobokon is játszó zeneszerző, Tom Hambridge túlságosan magához ragadta volna az irányítást szerényebb teljesítményével. Üde kivétel Junior Wells Messin’ With The Kid című blues standardja, melyben meghívott előadóként a fehér rapper, Kid Rock énekel, vagy a szintén kortárs Guitar Slim szám, a Well I Done Got Over It. A ragyogó, fekete hangú fehér énekesnővel, Beth Harttal előadott duett azonban rendesen feladta a leckét Buddy-nak, a lemezen Ő is a legnagyobban és egyben legszebben ebben énekel. A Keith Urbannal közösen előadott dalukat ellenben még egyszer sem tudtam igazán végighallgatni. Sokat javít az album hangszerelésében a Hammond B3 állandó használata, azonban néha kissé régiesnek tűnt a Gibson Custom 335 gitár hangszíne.

A Blues több remek felvételt felvonultat, mint például a sodró lendületű lemezkezdő Meet Me In Chicago, mely város 1955 óta Buddy Guy otthona, és melyben ő működteti a Legend's klubot (tavalyelőtt lehetőségem adódott ellátogatni ide), a szeles város talán legnívósabb blues klubját. Rendesen megríkatja Fenderjét a Too Damn Bad-ben ugyanúgy, mint az I Could Die Happy című szerzeményben, ahogyan azt majd ötven éve folyamatosan teszi. A Never Gonna Change-ben Kevin McKendree mozgalmas zongorajátéka, a Blues Don't Care-ben Gary Clark Jr.-ral, a húszas évei végén járó fekete gitáros-énekessel karöltve a mester felelgetős éneke, míg a régi sztenderdben, a Poison Ivy-ban a T-Bone Walkeres hangszerelés kiemelendő. Az album kimagasló száma az Evil Twin című dögös lassú tizenkettes blues, amiben az Aerosmith frontembere, Steven Tyler is énekel, és aki nem egyedül jött el vendégszerepelni, hanem rock bandája két gitárosát, Joe Perry-t és Brad Whitfordot is belökte Guy kezei közé egyet-egyet improvizálni.
A hatszoros Grammy-díjas veterán blues legenda Junior Wells-szel készített híres '72-es Play The Blues, vagy a már önbizalmat nyert és merészebben kísérletező zenész 1981-es DJ Play My Blues lemezei mellé elégedetten teszem oda ezt a dupla CD-t. Ha nem is korszakalkotó, de ott a helye az örökzöldek között!

RCA Records / Silvertone Records, 2013

Gróf István

Megjelent a wwww.bluesvan.hu portálon 2013. 07.28-án

2013. július 17., szerda

LOVELY DAYS FESZTIVÁL WIESENBEN

Lovely Days fesztivál Wiesenben

Az elmúlt hetekben kétszer ért pozitív élmény koncertlátogatásaim során. Június 26-án, a Lamantin Jazz Fesztivál Blues napján a Főtéri sátorban egy gombostűt nem lehetett leejteni, a színpad közelében a folyosókat is az ott ülő hallgatók torlaszolták el. Ugyanez vonatkozott a július 6-i, az ausztriai Wiesenben megrendezett Lovely Days fesztiválra, ahol eddig soha nem tapasztalható tömeg jött el egy izgalmas délutánt, estét eltölteni a rangos zenészek koncertjeire.

Két okból maradt le az első komolyabb bemutatkozó banda, a Deep Purple alapító basszerosa, Nick Simper and the Nasty Habits koncertjének nagy részéről körmendi - csákánydoroszlói - sótonyi különítményünk. Miután gyorshajtás miatt elég sokat vesződött velünk az osztrák rend őre egy burgenlandi falú szélén, megérkezésünk helyszínén döbbentünk rá a szomorú tényre: Sold out! - nincs jegyeladás, azaz megtelt az Ottakringer Arena tízezer állóhelynél is többet rendelkezésre bocsátó helyszíne.
Erős félóránkba került, míg mind a négyen, különböző fortélyok bevetése után, végre a sátorban lehettünk. Egypár, így a nagy korai Purple sláger, a Hush meghallgatása után Nick csapata levonult, és a hazai gyakorlatban ismeretlen gyorsasággal, félórás gyors átszerelés után átadta helyét az egykori Family együttes énekese, Roger Chapman and the Shortlist bandájának. Ámbár Chappo zenekarában a basszeros is, a szaxis-harmonikás is az eredeti felállásból jött, azaz jó 60 felettiek voltak az énekessel együtt, mégsem rengették meg a hallgatóságot. A rock mainstream vonalán zenélő csapat egyedüli értéke valóban Chappo hangja volt - a többiek korrekten lekísérték a főnököt. A Shadow On the Wall című közismert, Mike Oldfielddel közösen előadott dala, a Sixteen Tons című originál, majd a Rolling Stones Let's Spend the Night Together című őrülete aztán meghozta a hangulatot.
Utánuk jött többünk számára az est fénypontja, a ’60-as, ’70-es évek nagy brit blues-rock mestereinek máig aktív és termékeny énekese, orgonistája, gitárosa, Steve Winwood és zenekarának bemutatkozása. Winwood 1963-ban a rhythm & bluest játszó Spencer Davis Groupban kezdett, ott lett világhíres, majd négy év múlva az art-rock felé forduló Traffic együttesben, valamint a világ talán legnagyobb neveiből verbuválódott Blind Faith nevű zenekarban érte el karrierje csúcsát. Mára két Grammy-díjat is magáénak tudhat az egykori csodagyerek-zenész. Azóta 10 albumot adott ki szólóban, és 65 éves kora ellenére napjainkban is folyamatosan turnézik. Öttagú bandájában latin volt a dobos, néger a bongós-kongás, és elmaradhatatlan a Jim Capaldi zenésztársa utódjául szegődő fuvolista- szaxofonos posztja, amit ezúttal a fiatal Paul Booth személyesített meg. Ő ugyanolyan méltó társa volt Steve Winwoodnak a koncert folyamán, mint a kalózkendős José Neto gitáros, aki, ha nem a főnök szólózott, átvette a rögtönzés jogát, mindannyiunk legnagyobb megelégedésére. A Rainmaker című dalukkal kezdtek, és hiába sütött kint hét ágra a nap, bizony a zene - csodával határos módon, a fuvolaszólónak köszönhetően - a borongós esőt idézte meg a színpadon.
Steve a biedermeier stílusú, - feltételezem - 40 éve bejáratott Hammond orgonája mögött ült, énekelt, bal lába pedáljával hozva a basszust. Az I'm a Manben máris eleresztett egy hatalmas orgonaimprót állandóan pörgő-zörgő ritmuskísérete segítségével. Majd jöttek a Traffic és Faith korabeli dalok, a dögös Had To Cry Today, aztán amikor már előrejött gitározni, a lírai Can't Find My Way Home, a Mr. Fantasy, melynél Winwood énekére borsózott a hátunk. A ’80-as évek terméséből a latin hangulatú, már-már Santanás hangszínű Higher Love kergetett minket majdnem őrületbe, hogy végül a régi Spencer slágerekkel, a Keep On Runninggal és a Gimme Some Lovinnal köszönjön el tőlünk az igényes blues-rock óriása. Steve Winwood 46 éve sztár, de szerényen, alázattal, pózoktól mentesen köszönte meg tetszésnyilvánításunkat. Az újságírói szenzációt az jelentette, hogy a később színpadra lépő amerikai szupercsapat, a ZZ Top basszgitárosa, Dusty Hill a színpad egyik zugában leskelődve élvezte végig brit kollégája zenei teljesítményét.

Alig 30 perc elmúltával a sátor alatt egy gombostűt nem lehetett leejteni: a brit boogie-rock legnépszerűbb bandája, a szintén négy évtizede a népszerűség csúcsán élvezkedő Status Quo következett. Hát, mit mondjak, zongorázni lehetett a különbséget az előző és a mostani zene minősége között. A darálós, gyors boogie-k dögösen, vérkorbácsolóan következtek, mindenki lába egyszerre dobogott, a hangulat a tetőfokára hágott. A Whatever You Want, a Paper Lane, az Again, Again, a Just Supposin és a többiek egymás után pörögtek, csak hát a színvonal esett egy kicsit: egyiknél 70-et, a másiknál 110-et ütött a metronóm, az I-IV-V fok azonban kíméletlenül ismétlődött. 1986-ban, mikor először hallottam őket Pesten, még jobban belelovaltam magam az élvezetbe. Ezúttal azonban alig vártam, hogy jöjjön egy lassú szám. Nos, ez is eljött, e kései sláger, az In the Army Now valóban egy igényesebb dal. Francis Rossi és Rick Parfitt gitáros-énekesek ’67, Andy Brown zongorista-gitáros 1976 óta a banda meghatározó tagja, a basszeros és a dobos ellenben új fiúk, akik precízen zenélve-mozogva beleilleszkedtek a csapatba. Rossinak három dolog miatt bocsátok meg: egyrészt az a kevés gitár rögtönzés, ami az előadáson elhangzott, az ő nevéhez köthető. Kopaszodó fejét a rockszakmában eléggé elítélendő módon se kalappal, se sapkával, se kendővel el nem fedte, és az utolsó: talán 8 gyermeke felnevelése érdekében, a mai napig lelkesen muzsikál, belead apait-anyait. Rick Parfittnak, a kísérőgitárosnak azonban nincs mentsége: a 3 akkordot lefogni tudó gitárosoknak ki kellett volna kopnia a zenei életből a ’60-as évek végén. Ő csak egy ügyes túlélő. Végül is a Status Quo két originál amerikai rock 'n' rollal, Chuck Berry Rock 'n' Roll Music és a Johnny B. Goode című számaival rendkívül hatásosan búcsúzott.

Az est záró zenekara az újvilági ZZ Top volt, akik szintén a ’70-es évek elején alakultak, de mára az egyik legnagyobb rocksztárokká nőtték ki magukat. Amerikaiak lévén, már a kezdetkor nagy volt a show: vetített képernyőn spotokat, videoklipeket, illetve élőben a bandát mutatták. A Billy Gibbons - gitár, ének, Dusty Hill - basszus, ének és Frank Beard - dobok összetételű texasi csapat közel négy évtizede kezdetben blues, majd hard rockot muzsikál ebben az összetételben. Kissé anakronisztikus volt, ahogy a 40 centis szakállukkal, az elengedhetetlen, arcukat sohasem mutató napszemüvegükkel, hosszú hajukkal, vad, kemény gitárzenéjükkel - az amerikai elvárásoknak megfelelve - egyszerre párban táncolnak, mozognak, roggyantanak. Pláne, ha plüssmaciként plüssgitárokon játszanak. Mindenesetre az előbbi bandánál színesebben, zeneileg igényesebben, de Winwoodék produkciójától még mindig fényévnyi távolságban mérhető zenéjükkel jó hangulatot teremtettek az osztrák rockfesztivál résztvevőinek. Nagy slágereik, a Gimme All Your Lovin', a Legs ugyanúgy elhangzottak, mint a korai dögös dalok, a Tube Snake Boogie, a Tush vagy a Sharp Dressed Man. Külön köszönet illeti őket, hogy Jimi Hendrix-re emlékezve lenyomták a hallhatatlanul virtuóz Foxy Lady-t is. A már éjfél után befejezett előadásukat ők is klasszikus rock 'n' rollal, Elvis Presley Jailhouse Rock című dalával zárták. Jó volt ezúttal nyolcadszor is elmenni a közeli osztrák fesztiválfaluba: Eric Burdon, B.B. King, Van Morrison, Jeff Beck, Neil Young, a Deep Purple, Keith Emerson és sok más nagyágyú után ismét olyan előadókat sikerült meghallgatnunk, akiket itthon nem, vagy jóval több utánjárással érhettünk volna utol. Jövőre ugyanitt, de már előrevett jegyekkel - a viszontlátásig!

Szöveg és fotó: Gróf István

Megjelent a www.bluesvan.hu portálon 2013.17.17-én

2013. július 12., péntek

HATODIK CIKLUSBAN GÖDÖLLŐ ÉLÉN- GÉMESI GYÖRGY

HATODIK CIKLUSBAN GÖDÖLLŐ ÉLÉN- GÉMESI GYÖRGY
FOLYTATÓDOTT AZ "ÉVEZREDNYITÓ BESZÉLGETÉSEK"

Dr. Gémesi György, egykori kardvívó, parlamenti képviselő, Gödöllő polgármestere volt az újraindult "Évezrednyitó beszélgetések" című sorozat idei második vendége.
Három év szünet után, májusban újra indult Gróf István "Évezrednyitó beszélgetések" című sorozata. Első alkalommal Halmos Béla népzenész, ezt követően pedig Dr. Gémesi György egykori kardvívó és parlamenti képviselő, Gödöllő polgármestere, jelenleg a MOB elnökségi tagja volt a vendég.
Dr. Gémesi György Gróf István rövid köszöntőjét követően elsőként politikai pályafutásának alakulásáról és a a rendszerváltáshoz kapcsolódó emlékeiről szólt. Külön is kiemelte városunkhoz, illetve annak nyugalmazott polgármesteréhez, Dr. Dénes Tiborhoz fűződő kiváló munkakapcsolatát. Dr. Gémesi György egyébként rekorder, hiszen a rendszerváltás óta, tehát 23 esztendeje megszakítás nélkül áll Gödöllő önkormányzatának élén, így bőven van tapasztalata a helyi demokráciáról, a települési önkormányzatok működéséről.
A politikus szerint az idén hatályba lépett új önkormányzati törvény sok mindenben szűkítette a helyi önkormányzatok mozgásterét, ám bízik benne, hogy ez csak átmeneti állapot, s idővel ismét széles körű lesz a helyi demokrácia.
A beszélgetés másik témája a magyar sport helyzete volt. A tavalyi, londoni, sikeres olimpiai szereplésünk után természetesen természetesen kétségbevonhatatlan, hogy az élsport, az olimpiai sportágak sikerágazatnak tekinthetők, ám a MOB egykori alelnöke, jelenlegi elnökségi tagja szerint a tömeg-, és szabadidő-sport, valamint az iskolai testnevelés területén még bőven van tennivaló.
-CSL-
Fotó: Gróf István
Megjelent a Sárvári hírlap XXV. évfolyamának 14. számába, 2013. július 12-én

2013. július 9., kedd

Tűzön-Wiesen rockandroll- Lovely Days Fesztivál

Tűzön-Wiesen rockandroll - Lovely Days Festival Wiesen-ben

2013.07.09. Gróf István

Jó volt ezúttal nyolcadszor is elmenni a közeli fesztiválfaluba, az ausztriai Wiesen-ben megrendezett Lovely Days fesztiválra, ahol eddig soha nem tapasztalható tömeg jött el egy izgalmas délutánt-estét eltölteni a rangos zenészek koncertjeire. Eric Burdon, B.B. King, Van Morrison, Jeff Beck, Neil Young, a Deep Purple, Keith Emerson és sok más nagyágyú után ismét olyan előadókat sikerült meghallgatnunk, akiket itthon nem, vagy jóval több utánjárással érhettünk volna el.

Másfél héten belül másodszor ért pozitív élmény rock-blues koncertlátogatásaim során. Múlt hét csütörtökén, a Lamantin Jazz Fesztivál blues napján a Főtéri sátorban egy gombostűt nem lehetett leejteni, a színpad közelében a folyosókat is az ott ülő hallgatók torlaszolták el. Ugyanez vonatkozott a most szombaton este, az ausztriai Wiesen-ben megrendezett Lovely Days fesztiválra, ahol eddig soha nem tapasztalható tömeg jött el egy izgalmas délutánt-estét eltölteni a rangos zenészek koncertjeire.
Két okból maradt le az első komolyabb bemutatkozó banda, a Deep Purple alapító basszerosa, Nick Simper and the Nasty Habits koncertjének nagy részéről körmendi- csákánydoroszlói-sótonyi különítményünk. Miután gyorshajtás miatt elég sokat vesződött velünk az osztrák rend őre egy burgenlandi falú szélén, megérkezésünk helyszínén döbbentünk rá a szomorú tényre: sold out! - nincs jegyeladás, azaz megtelt az Ottakringer Arena tízezer állóhelynél is többet rendelkezésre bocsátó helyszíne.
Erős félóránkban került, míg mind a négyen, különböző fortélyok bevetése után, végre a sátorban lehettünk. Egypár, így a nagy korai Purple- sláger, a Hush meghallgatása után Nick csapata levonult, és a hazai gyakorlatban ismeretlen gyorsasággal, fél órás gyors átszerelés után átadta helyét az egykori Family együttes énekese, Roger Chapman and the Shortlist bandájának. Ámbár Chappo zenekarában a basszeros is, a szaxis- harmonikás is az eredeti felállásból jött, azaz jó 60 felettiek voltak az énekessel együtt, mégsem rengették meg a hallgatóságot. A rock mainstream vonalán zenélő csapat egyedüli értéke valóban Chappo hangja volt; a többiek korrektül lekísérték a főnököt. A Shadow On the Wall c. közismert, Mike Oldfield-del közösen előadott dala, a Sixteen Tons c. originál, majd a Rolling Stones Let's Spend the Night Together c. őrülete aztán meghozta a hangulatot.

Steve Winwood és zenekara
Utánuk jött többünk számára az est fénypontja, a 60-as, 70-es évek nagy brit blues-rock mestereinek máig aktív és termékeny énekese, orgonistája, gitárosa, Steve Winwood és csapatának bemutatkozása. Steve 1966-ban a rhythm & blues-t játszó Spencer Davis Group-ban kezdett, ott lett világhíres, majd 1968-ban az art-rock felé forduló Traffic együttesben, valamint a világ talán legnagyobb neveiből verbuválódott Blind Faith zenekarban érte el karrierje csúcsát. Mára két Grammy-díjat is magáénak tudhat az egykori csodagyerek-zenész. Azóta 10 albumot adott ki szólóban, és 65 éves kora ellenére napjainkban is folyamatosan turnézik. Öttagú bandájában latin a dobos, néger a bongós-kongás, és elmaradhatatlan a Jim Capaldi zenésztársa utódjául szegődő fuvolista- szaxofonos posztja, amit ezúttal a fiatal Paul Booth személyesített meg. Ő ugyanolyan méltó társa volt Steve-nek a koncert folyamán, mint a kalózkendős José Neto gitáros, aki, ha nem a főnők szólózott, átvette a rögtönzés jogát, mindannyiunk legnagyobb megelégedésére. A Rainmaker c. dalukkal kezdtek, és hiába sütött kint hétágra a nap, bizony a zene - csodával határos módon, a fuvolaszólónak köszönhetően - a borongós esőt idézte meg a színpadon.
Steve a biedermeier stílusú, - feltételezem - 40 éve bejáratott Hammond orgonája mögött ült, énekelt, bal lába pedáljával hozva a basszust. Az I'm a Man-ben máris eleresztett egy hatalmas orgonaimprót állandóan pörgő-zörgő ritmuskísérete segítségével. Majd jöttek a Traffic-, és Faith korabeli dalok, a dögös Had To Cry Today, mikor már előrejött gitározni, a lírai Can't Find My Way Home, a Mr. Fantasy, melynél Steve énekére borsózott a hátunk. A 80-s évek terméséből a latin hangulatú, már-már Santanás hangszínű Higher Love kergetett minket majdnem őrületbe, hogy aztán a régi Spencer-slágerekkel, a Keep On Running-gal és a Gimme Some Lovin-nal köszönjön el tőlünk az igényes blues-rock óriása. Winwood 46 éve sztár, de szerényen, alázattal, pózoktól mentesen köszönte meg tetszésnyilvánításunkat. Az újságírói szenzációt az jelentette, hogy a később színpadra lépő amerikai szupercsapat, a ZZ Top basszgitárosa, Dusty Hill a színpad egyik zugában élvezte végig brit kollégája zenei teljesítményét.

Alig 30 perc elmúltával a sátor alatt egy gombostűt nem lehetett leejteni: a brit boogie-rock legnépszerűbb bandája, a szintén négy évtizede a népszerűség csúcsán élvezkedő Status Quo következett. Hát, mit mondjak, zongorázni lehetett a különbséget a két zene minősége között. A darálós, gyors boogie-k dögösen, vérkorbácsolóan következtek, mindenki lába egyszerre dobogott, a hangulat a tetőfokára hágott. A Whatever You Want, a Paper Lane, az Again, Again, a Just Supposin és a többiek egymás után pörögtek, csak hát a színvonal esett egy kicsit: egyiknél 70-et, a másiknál 110-et ütött a metronóm, az I-IV-V fok azonban kíméletlenül ismételődött. 1986-ban, mikor először hallottam őket Pesten, még jobban belelovaltam magam az élvezetbe. Ezúttal azonban alig vártam, hogy jöjjön egy lassú szám. Nos, ez is eljött, e kései sláger, a In the Army Now valóban egy igényesebb dal. Francis Rossi és Rick Parfitt gitáros- énekesek 1967, Andy Brown zongorista-gitáros '76 óta a banda meghatározó tagja, a basszeros és a dobos ellenben új fiúk, akik precízen zenélve-mozogva beleilleszkedtek a csapatba. Rossinak három dolog miatt bocsátok meg: egyrészt az a kevés gitár rögtönzés, ami az előadáson elhangzott, az ő nevéhez köthető. Kopaszodó fejét a rockszakmában eléggé elítélendő módon se kalappal, se sapkával, se kendővel el nem fedte, és az utolsó: talán 8 gyermeke felnevelése érdekében, a mai napig lelkesen muzsikál, belead apait-anyait. Rick Parfittnak, a kísérőgitárosnak azonban nincs mentsége: a 3 akkordot lefogni tudó gitárosoknak ki kellett volna kopnia a zenei életből a 60-s évek végén. Ő csak egy ügyes túlélő. Mindenesetre a Quo két originál amerikai rock'n'rollal, Chuck Berry Rock'n'roll Music és Johnny B. Goode c. számokkal búcsúzott.

Az éjszaka fénypontja az újvilági ZZ Top volt, akik szintén a 70-s évek elején alakultak, de mára az egyik legnagyobb rocksztárokká nőtték ki magukat. Amerikaiak lévén, már a kezdetkor nagyobb volt a show: vetített képernyőn spotokat, videoklipeket, illetve élőben a bandát mutatták. A Billy Gibbons gitár- ének, Dusty Hill basszus-ének és Frank Beard dobok összetételű texasi csapat közel négy évtizede kezdetben blues-, majd hard rockot muzsikál ebben az összetételben. Kissé anakronisztikus, ahogy a 40 centis szakállukkal, az elengedhetetlen, arcukat sohasem mutató napszemüvegükkel, hosszú hajukkal, vad, kemény gitárzenéjükkel - az amerikai elvárásoknak megfelelve - egyszerre párban táncolnak, mozognak, roggyantanak. Pláne, ha plüssmaciként plüssgitárokon játszanak. Mindenesetre az előbbi bandánál színesebben, zeneileg igényesebben, de Winwood-ék produkciójától még mindig fényévnyi távolságban mérhető zenéjükkel jó hangulatot teremtettek az osztrák rockfesztivál résztvevőinek. Nagy slágereik, a Gimme All Your Lovin', a Legs ugyanúgy elhangzottak, mint a korai dögös dalok, a Tube Snake Boogie, a Tush, vagy a Sharp Dressed Man. Külön köszönet illeti őket, hogy Jmi Hendrix-re emlékezve lenyomták a hallhatatlanul virtuóz Foxy Lady c. dalt. A már éjfél után befejezett előadásukat ők is klasszikus rock'n'rollal, Elvis Presley Jailhouse Rock c. dalával zárták.

Jó volt ezúttal nyolcadszor is elmenni a közeli osztrák fesztiválfaluba: Eric Burdon, B.B. King, Van Morrison, Jeff Beck, Neil Young, a Deep Purple, Keith Emerson és sok más nagyágyú után ismét olyan előadókat sikerült meghallgatnunk, akiket itthon nem, vagy jóval több utánjárással érhettünk volna utol. Jövőre ugyanitt, de már előrevett jegyekkel - a viszontlátásig!

megjelent a www.vaskarika.hu portálon

2013. július 7., vasárnap

LITTLE G. WEEVEL: MOVING

Little G Weevil: Moving

Amikor Alan Lomax 1935-ben nekilátott az afroamerikai népdal kincs, azaz a blues gyűjtésének és megmentésének, talán az utolsó előtti pillanatban volt. Nem úgy, mint magyarországi elődjei, Bartók, Kodály és Vikár, akik megelőzték az amerikaiakat jó 20 évvel, és hanghordozóra rögzítették a Kárpát-medencei népdal kincs jó részét. Lomax a washingtoni Kongresszusi Könyvtár számára gyűjtött, és egy közülük való feketét, John Worköt is maga mellé vette, hogy segítse eligazodni az amerikai Dél zenei útvesztőjében. Általuk a country blues, vagyis a vidéki, a Mississippi delta vidékéhez köthető népzene fennmaradt, a felfedezett muzsikusok is kiadhatták lemezeiket. Nos, Szűcs Gábor, alias Little G Weevil harmadik újvilági albuma, a Moving tiszta country blues. Gabesz alig két hónappal a 2013. februári 3-i, a 29. Memphis-i Nemzetközi Blues Párbaj szóló/duó kategóriájának megnyerése után (100 versenyző indult!) vonult stúdióba.

Három szerzemény kivételével egymaga zenél és énekel a lemezen. A kezdő dal, a Shook It and Broke It nagyszerűen vezeti fel az albumot: a szerző fémtestű gitáron, dobrón slide-ozva kíséri énekét Sleepy John Estes stílusában, csakúgy mint a lemez egyetlen idegen szerzeményében, a lassú Let's Talk It Oven című tizenkettes bluesban, mely a korong legszuggesztívebb dala. Ritka zenei csemege a szivardoboz-gitár, a téglalap alakú cigar box guitar használata, amit a ’30-as években rendes gitár hiányában szivaros fémdobozból bütyköltek össze a szegényebb zenészek ugyanúgy, miként a hegedűjüket, vagy bendzsójukat is. A pentaton dallamú Advice-ben mintha citerával kísért magyar népdalt adna elő vele a művész. John Lee Hooker használta előszeretettel a foot tapinget, a lábdobogtatást gitár kísérete változatosabbá tételére, melyet Little G is szívesen használ az On My Way To Memphis és a Pastest Man címet viselő számokban. Az album mindhárom kísérettel előadott dalában a muzsikustársak csak színesítenek. A Mean and Dirty egy kitűnő shuffle, a gyors Swing in The Middle hangulatos lezárása a lemeznek a példakép John Lee Hooker pörgős zenéjével, míg a címadó Moving dögös blues. Az Amerikában joggal a nemzetiségét nem emlegető bluesman itt azonban utal gyökereire a „long way to Georgia from my sweet Balaton Lake...” sorral. Maurice Nazzaro harmonikás és Danny V Vinson gitáros visszafogottan, de mintaszerűen rögtönöznek ezeken a felvételeken.
Gabesz énekhangja már-már tökéletes blues tónusú. És ahogy idősödik, úgy lesz majd még érettebb! A hangszerelés példás, a gyors-lassú számok aránya emészthetővé teszi az albumot, a dalok hossza pedig mesterien eltalált: a divattal ellentétben több blues csak 1.40-2 perc hosszúságú, pont annyi, amennyi kell a számnak, de ahol az improvizációk is előtérbe kerülnek, ott 4-5 perc időtartamúak.
Kerestem a fogást a lemezen, de nem találtam: kifogástalan. Győződjenek meg róla.

VizzTone Label Group, 2013

Gróf István

Megjelent a www.bluesvan.hu portálon, 2013.07.07-én

KÖSZÖNTŐ JÓZSA BÁLINT SÁRVÁRI KIÁLLÍTÁS- MEGNYITÓJÁN

Tisztelt megjelentek!
Szeretettel köszöntöm Önöket a mai kiállítás- megnyitó ünnepségen! Köszöntöm a jelenlévő polgármester urat, és a sárvári törzsközönséget, akik e forró nyári napon is megtisztelték e rendezvényt.
És kitüntetett barátsággal köszöntöm Józsa Bálint iparművészt, és feleségét, Éva asszonyt. Ő még nem tudja, csak sejtheti, hogy ez a kis, 16 ezres városka kiemelten odafigyel a művészekre, azok alkotásaira, ezen belül a képzőművészetre. Jelenleg négy helyen mutatkoznak be a képzőművészek városunkban. A professzionális alkotóművészek az 1992 óta kezdetben Markó Péter, majd immár 15 éve Kondor János irányítása alatt ebben a helyiségben, a Galéria Arcisban állíthatnak ki, míg az amatőrök a Könyvtár galériájában,a fiatal pályakezdők, a kísérletezők a Műv. Ház folyosó- galériáján, a régió nagy alkotóinak életműveit pedig a szomszédos múzeum mutatja be.
Azt meg a kedves közönség nem tudja, hogy Józsa Bálinttal személyes ismeretségben vagyok. Majd 20 éve, hogy az Adriára mentünk mi is, ők is, jelent, hangulatot, ízeket, illatokat,formákat tapasztalni. Ott találkoztunk,azóta tart az ismeretség.
Személyes megjegyzésem, hogy szakállam is Bálintnak köszönhető. Az otthon- felejtett borotvakészlet következményeképp két hetes szakállkámat látva biztatott, hogy jól áll, ne vágjam le. Így is tettem.
Egy véletlen hozta úgy, hogy részt vettem Józsa Bálint művészeti anyagbeszerzésében. Nem mondom, óriási a különbség 40 méter 15-ös sárgaréz csövet a műterembe cipelni, mint hat tubus festéket.

A kedves közönségnek kívánom, hogy gyönyörködjenek a kiállított alkotásokban úgy, hogy az 5 , vagy a 30 méter nagyságú köztériek ezúttal nem lehetnek itt. A művésznek azt kívánom, hogy gyűjtse be a mai kiállításon bemutatott szobrait ért pozitív visszajelzéseket, és érezze nagyon jól magát városunkban. Köszönöm.
Gróf István

elhangzott Józsa Bálint iparművész sárvári kiállítás- megnyitóján, 2013. 07. 07-én