1992. december 11., péntek

A HUNGÁRIA KÁBEL-TV SZÜKSÉGESSÉGÉRŐL

A HUNGÁRIA KÁBEL-TV SZÜKSÉGESSÉGÉRŐL, AVAGY- HA NEM TABU- AKKOR MIÉRT NEM BESZÉLÜNK TÖBBET A MAGYARSÁGTUDATRÓL

A "reformkommunisták" már el-elnéztek néhány dolgot: megjelenhetett Illyés Gyula kifakadása a '80-as évek közepén, miszerint aki nem törődik a határon túli magyarság problémáival, az hazaáruló. Ratkó József is odamondogatott fenn, a Nyírségben akkoriban, nem is halkan. Itt, Sárváron pedig 1986 őszén pedig amilyen bátorsággal Aczél Györgyöt és a kultúrcenzorokat emlegette, az egy kicsit megijesztette diktatúrához szokott fülünket. mert gondoljunk vissza, milyen politikai közegben éltünk akkor!1984-ben a Los Angeles-i olimpiát a TV-n nézhettük. Mármint a többi ország küzdelmeit, mivel a mieink nem voltak ott. Egy egész ország akaratát, közvéleményét sutba dobva hajtotta végre az akkori pártvezetés a Moszkvából érkezett ukázt. Ugyanez történt 1985-ben a budapesti Kulturális Fórumon is, mikor kissé bátrabb akart lenni a Kádár- adminisztráció (egyes ellenzékieket is meg akartak hívni a Fórumra), ám a moszkvai vétóra ismét behúzott farokkal elsompolyogva reagáltak. "Tömd a szád, ne siránkozz!"-jelszóval működött a hallgatólagos gazdasági kiegyezés speciális magyar modellje.
És jött 1989. Már tudjuk, Európa biztonsága csak 1989 szellemében lehet hathatós, melyet a magyar, a csehszlovák, a keletnémet változások erőszakmentessége alakított ki. "...Közép- és Kelet- Európában az elmúlt évtizedekben arra kényszerítettek bennünket, hogy nemzeti azonosságtudatunkat adjuk fel, fojtsuk el, és eltiltottak bennünket az egységes nemzetiségű párbeszédtől, miközben láttuk, hogyan oldódik fel Nyugat- Európában a történelmi Francia- brit, francia- német ellenségeskedés, és hogyan válnak a nemzeti határok "áttetszővé"- ahogy azt Kodolányi Gyula fogalmazta meg idei Strasbourg-i beszédében. Végül is a mi célunk is ez: a demokrácia, a türelem, a szabad kereskedelem és az eszmék szabad áramlásának szellemében a régiónkban is áttetsző határok jelenjenek meg. Mert:" a Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért"- hangzik a törvényben, mint ahogy "felelőssége a magyar nemzet, mint kulturális és etnikai közösség megmaradásának támogatottsága" is, valamint "támogatja a szomszédos országok magyar közösségei jogos törekvéseit az őket esetleg ért sérelmek nemzetközi fórumokon történő szóvá-tételében." Az eddigi "milyen jól megvoltunk a szomszédainkkal, most meg mindenkivel összeveszünk" hangzatú gyakori reakciók az elmúlt évek ideológiájának következményei. Az az ellesett pillanat rögződött bennem, amikor a Varsói Szerződés díszvacsoráján pár évvel ezelőtt Kádár János a három "nyelves" szláv csók helyett rideg- hideg kézfogással üdvözölte a román pártvezért, éppen a nemzetiségi problémáink miatt. Ez már valamit jelzett! Jelezte, hogy a "testvéri" román nép vezetése koncepciózus asszimilációs tevékenysége folyamán sok százezer magyart olvaszt be a Regát területén, észrevétlenül elrománosítva őket a katonai szolgálat, az egyetem utáni pályakezdés területi megszorítása révén, a másik oldalon pedig román családok millióit telepítve be Erdély területére.
Közép-, és Kelet- Európa tele van soknemzetiségű állammal. Magyarország most már hét szomszédos állammal határos (Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Románia, Ukrajna, Szlovákia és Ausztria), és ezekben kb. 3 és fél millió magyar él. De ugyanennyi román él Moldvában és Ukrajnában, és ennél több cigány a térségben elszórva. 2 és fél millió a volt Jugoszlávia területén élő albánok száma, 2 millió német anyanyelvű él Ukrajna területén, , és több, mint 1 millió lengyel Belorussziában és Litvániában. A Szovjetunió utódállamokra bomlásával azonban a legnagyobb anyaországon kívüli nemzetiséget most már az orosz adja, 10 millió körüli létszámával. Nyilvánvaló, hogy ezen nemzetiségi problémák megoldásának kulcs nem az államhatárok tologatása. "Mert ha a határokat esetleg meg is változtatnák, homogén nemzetállamok ezután is csak a politikai fikciók világában lennének"- ahogy ezt Entz Géza írja a "Nemzetek és nemzetiségek" című, sokszor idézett tanulmányában.
Nem elégtétel számunkra, hogy a trianoni békeszerződés fő szellemi szerzője és levezénylője, Franciaország államfője, Francois Mitterrand, hét évtizeddel az események után így nyilatkozik:"Az összes békekötés, amelyet ebben az évszázadban kötöttek, és különösen az I. Világháborút lezáró békék...egytől egyig igazságtalenok voltak, melyek, hogy a győztes dicsőségét gyarapítsák, vagy önös érdekeit szolgálják, mind semmibe vették a földrajzi , vallási és etnikai realitásokat." Így ezen a területen, - mely legyengült állapotában később kiváló terepe lehetett előbb a német, majd a szovjet birodalmi törekvéseknek-, most ott kell folytatni a politikai- gazdasági rekonstrukciót, ahol a két világháború végén félbeszakadtak azok.
Nemzeti színezetet öltenek a politikai kérdések itt, különösen a bizánci kultúrkörhöz tartozó térségben. Továbbra is Entz Géza gondolatmenetét követve: "..az itteni nemzetállam koncepcióban összecsúszik a lakosság és a társadalom, a nemzet és az állam fogalma, és ezeknek lesznek kárvallottjai a kisebbségek. Nyugat- Európába és Észak- Amerikában a nemzet és az állam egybeesik, mivel a múlt században lezajlott nagy folyamatok, így egyrészt az állam által irányított társadalmi integráció, másrészt a nemzetté válás- a kulturális és érzelmi közösség- létrejötte egy időben játszódott le". Itt, Kelet-, és Közép- Európában a döntéseket egy elnyomó, centralizált apparátus hozza egy önszerveződésre alig képes lakosság felett. Ezért, sajnos, zsákutcába vezető hiba lenne, ha az egyesülő Európa és Transzatlantikum főbb hatalmai a nemzeti kérdéssel szemben ellenszenvet tanúsítanának. Nem a nemzet megtagadása kell, hogy alakuljon a szupranacionális integráció létrejötte, mint ahogy a kommunizmus 70 éves kísérlete ezt bizonyította. A nemzetben tehát nemcsak a partikularitás, hanem az egyetemes haladás is kifejeződik. Nemzeti kultúráján keresztül kapcsolódik a az európai ember az egyetemes értékekhez, ennek pedig legfontosabb eleme a nyelv.
De mely jogokért is küzdenek a magyar kisebbségek? A legfontosabb, hogy a kisebbségekhez tartozó állampolgár személyes autonómiája biztosítva legyen, így az anyanyelv használatának joga az oktatásban és a közigazgatásban is, valamint az, hogy az etnikai önkormányzat horizontális intézményeit létrehozhassák. Nagyobb, homogén közösségek, vagy egybefüggő kisebbségi közösségek esetében már nyilván a helyi önkormányzatban, illetve a régióban lévő közigazgatási egységben érvényesülő autonómia elérése a cél. Paradox módon ezekért a jogokért, melyekért a határon túli magyarságunk küzd a mostani, posztkommunista államokban, nem kellett küzdeni régebben: az az 1918-as gyulafehérvári román nemzetgyűlés minden nyomás nélkül megígérte, és (1923-ban) az alkotmányban rögzítette. Ugyanúgy, ahogy az akkori szerb- horvát- szlovén (1921), vagy a csehszlovák alkotmány (1923) is parafálta. E jogok megadásának lehetőségét a többségi etnikum a kisebbség nacionalista törekvéseinek vádjával utasítja el. Pedig- Kodolányi Gyuláét idézve- a nacionalizmusnak két arca van. A pozitív: önmeghatározásra való törekvés, mely a kényszerű kollektivizmus évtizedei után természetes módon jelentkezik. Ez hasznos, mert vissza akarja adni a nemzeti és egyéni méltóságot, mely a különbözőség mindenformáját tisztelni képes. A negatív: kirekesztésre tör, a népirtás fegyverévé válhat némely diktátor-jelölt vezető kezében.
Ebben a régióban a nemzeti kisebbségek ügye, az emberi jogok elismerése, a dinamikus politikai átalakulás és a gazdasági együttműködés szoros összefüggésben van.
Ez utóbbival kapcsolatban két fontos gondolatot emelnék ki.
A térség lakói ma meg vannak győződve arról, hogy csak a legfejlettebb országok intenzív segítsége adhat esélyt a felemelkedésre. De, ahogy múlik az idő, rá kell jönnünk, hogy nem túl reális a várakozás. A letűnt rendszer- természeténél fogva- érzéketlen mindenféle költségre, így több évtizedes önkifosztási stratégiát irányított, amelyben ciklikusan váltakoznak- Bogár László közgazdász szerint- az áldozatok, a halasztások, a mulasztások, külső és belső adósságok, egyensúly- hiányok, szerkezeti feszültségek. Ahogy a társadalom részben felélte anyagi lehetőségeinek egy részét, az egyfajta kannibalizmus. De még,- sajnos- felélte fiziológiai, morális, kulturális, és környezeti készleteit is. Mert nem elég elégszer ismételni a sztereotípiát: amíg a fejlett Nyugat országainak 150-200 év állott rendelkezésére a piacgazdaság kialakítására, addig nekünk, e térség államainak pár év alatt kellene megteremtenünk ugyanezt.
A közszájon forgó 40-50 milliárd dolláros nyugati gazdasági injekció a térségbe feltétlenül szükséges. Tudni kell azonban, hogy az eddig felhasznált ingyenes segély alig haladta meg az 1 milliárd dollárt, a többi olyan hitel, vagy garanciavállalás volt, amelyet egyszerű piaci tranzakciónak nevezhettünk. Azaz a Marshall- segélyhez hasonló konstrukcióról ne is beszéljünk! Az előbb idézett közgazdasági tanulmány szerint a gazdasági váltás három feltétele, hogy gyorsan, demokratikusan és nagyjából külső erőforrások nélkül végezzük el a piacgazdaság kialakítását.
Az optimista megoldás szerint a Nyugat belátja, hogy segítenie kell, és "megment" minket. (itt a harmadik feltétel kiesik.) A pesszimista változat szerint külső erőforrás nélkül és gyorsan csak egy diktatórikus irányítás alatt lehet a váltást elvégezni.( itt a középső feltétel nem szerepel) A reális változat szerint- és ez a valószínű- külső segítség nélkül, demokratikus keretek között megy végbe a folyamat, de ez így nagyon lelassul. (itt az első feltétel fog hiányozni)
Sokat beszélünk bizonyos küszöb-értékekről: divat a politikai demokrácia minimumát, a szociális érzékenység minimumát, a gazdaságban a létminimumot hangoztatni. napjaink egyik legnagyobb problémája- Nahimi Péter szavaival- a nemzeti minimum hiánya, mely felett- mint az elmúlt évtizedek megmutatták- nem szabad állnia semmiféle párt-, csoport-, egyéni érdeknek! Erre nekünk kell vigyáznunk! És ehhez az is kell majd valószinüleg, hogy néha a Sárváron is fogható Hungária kábel-TV adására átkapcsoljunk!

Budai G. István
Megjelent a Sárvári Apokrif egyesületi lap 1992. decemberi számában

1992. augusztus 3., hétfő

TÖRTÉNET A "MÁSRÓL"

Akkor még szocreál volt a figura. Dolgoztunk- gattunk barátommal, állami gazdaságban, állami gazdagságban, állattenyésztésben, állatenyésztésben.
A kelet verdáival róttuk a kántri úttalan útjait: Barkasz-szal, ARO-val, IZS-zsel. Egyszóval minden odavaló volt, ahol élvezkedhettünk: küzdelmes- napfényes, boldog- disznószaros, a korszak végét érezhető, de gumicsizmaszárig teljes, nagybetűs élet. Zsebünkben- tékánkban- szekreterünkben óriási, értelmiségi diplománk, búzakalászokkal körbevett címerrel.
Vállaltunk és hárítottunk minden felelősséget; dolgoztunk könnyekig rendes emberekkel és gazemberekkel, írástudókkal és analfabétákkal.
Hússertésállomány megdöglött darabjai és felhízott kilói jelentették számunkra az erkölcsi kárhozatot vagy az egzisztenciát. Uralkodtak kezeink felett sertéstrágyát már szagolt orrú emberek (volt, kinek teljes lényét átjárta az átható illat, s olyan is, ki feljebb látott az illetménycsizma szárának felénél).
Berzsenyi Dániel szülőfalujában a sertések mellett élők közt olyan is akadt, akinek az írás-olvasás kuriózum volt. Nekünk le kellett írnunk, hány darab döglött, és mennyit zabáltak. De volt, kinek írása elférne egy A/4-es lapon- ha nem a hizlalda falára írta volna-, egy magabiztos, szélein szőrözött, élére állított rombuszba zárva, aláírva a négy összesen ismert betű.
Hazudnék, ha úgy állítanám be, nehéz elviselni a föld ily fokú közelségét. Ha a körülvevő lelkeket nevezném durvának, úgy is hazudnék: közöttünk is éltek olyan emberek, akikhez képest mi voltunk törpék. Tudod, ha ködös, hideg, bőr alá kúszó, csúszós hajnalon indulsz erre a tájra, valami kell a tarsolyodba. Ha gyomrod vagy tudatod tiltakozik a reggeli féldeci ellen, ki kell találnod a JÁTÉKOT. A játék lényege, hogy figyelmedet a nyúlós realitásról összpontosítsd a MÁSRA.
Életünkben nem találtunk ki ennyi viccet, poént, szójátékot és karikatúrát, mint akkor. Mert reggel hatkor, ködben- csúszós úton Henye felé-, a lélek túlélésére is gondolni kell. Csak annak, aki nem volt ott, tűnik önkielégítő elmefényezésnek a dolog, százötven hízósertés lemérése előtt. Azok, akik csak disznót tudnak mérni, nem érthetik, hogy az elme is mérettetik. Az elme könnyen elmacskásodhat, ha nem figyelünk rá a reggeli torna során. Százötven darab után szarosan, mocskosan, büdös pufajkában beugrottunk telepvezető barátunkhoz. Papírra vetni a tervgazdálkodás számszerű ürülékeit: a kilót és a darabot, gyarapodást és pusztulást.
B. G. I. arca a szennyezettségen kívül- fáradt volt, talán fásult is. De bent a házban, a falusi enteriőr Perifériáján felfedezte a rést a meneküléshez. A résnyire tárt szobaajtón bekukkantó szeme felcsillant, felállt (szeme már nem mozdult a kinézett pontról), lehúzta lábáról a gumicsizmát, narancssárga frottír-zokni volt rajta, már majdnem rohant a szobába érve, mint aki szomjasan egy pohár felé indul; igen, mohónak tűnt minden mozdulata. Leült, felnyitotta a zongorát, és elkezdte játszani azt, hogy „Hey, Jude”, és én ezt az egészet akkor kezdtem érteni.
Addig is tudtam, hogy ez a dallam sokunknak nem közömbös. De azóta tudom, hogy ködös, hideg, bőr alá kúszó csúszós hajnalon, ha bárki elindul erre a tájra, jó, ha van valami a tarsolyában. A tízórain kívül valami MÁS.
DOTTORE G.

(megjelent: Sárvári Apokrif 1992. augusztus)

1992. május 15., péntek

A TÁRGYÁRÓL LEHÁNTOTT MÚLT

A TÁRGYÁRÓL LEHÁNTOTT MÚLT

A modern művészet legsúlyosabb dilemmája- a számtalan legsúlyosabb közül-, hogy a nekiszegezett kérdésekre nem válaszol. Mire gondolok? Delacroix ha fest egy lovat, arra a lóra rá lehet kérdezni: Ez egy ló?Igen, ez egy ló;a kérdés valahol értelmetlen már elhangzása pillanatában. A második kérdés: a ló ilyen? A válasz természetesen ismét magától értetődő lesz: ilyen, és másmilyen nem is lehet Ha azonban Luzsicza lósorozatának bármely darabját kiemeljük, és megkérdezzük, közel sem ilyen boldog és megnyugtató az eredmény. Ez egy ló? Igen, ez egy ló. A második kérdés viszont már a csőd felé vezeti a kérdezőt. A ló ilyen? Nem, a ló nem ilyen. Ez tehát nem ló?. De, ez ló. Na, hát akkor, ha ló, miért ilyen? Azért ilyen, mert ló, egyszóval attól ló, hogy ilyen!! Ezzel máris egyfajta irodalmiasságba csúsztunk át, amitől pedig általában idegenkedik a világ. Az üzenetrendszer más. Nem üzenget, hanem gesztusokat tesz. Leírásmód helyett tehát cselekvő és akarattal bíró. Ha nem hangoznék hülyeségnek, azt mondanám, nem a ló ilyen, hanem Luzsicza árpád-ló, született Tatabányán 1949-ben, Prágában képzőművészeti főiskolázott, 9 év alatt tizenegyszer önállóan kiállított. Ő ilyen, a grafikus, és ebben rögtön deviancia sejthető. Merthogy aki főiskolára járt, az miért nem tud jobb lovat rajzolni. Ha tud rajzolni, akkor miért ilyen krikszkrakszos grafikákat vet a falra?
Innen már csak egy lépés a szokásos, kiszámítható mondatig: Ilyet én is tudnék rajzolni!
Nem mondom azt, hogy hogy nosza, mert az sportszerűtlen lenne. S a magyarázatát sem keresem, mi hogyan változtat az arányokon, ezt legfeljebb a művész tudja, ha tudnia kell valamilyen okból. A gesztust próbálom megragadni, amelyet a grafikus tesz a közönsége felé.
Tudomásom van arról, hogy Luzsicza Árpád 100 birkával akarta benépesíteni a várudvar-szögleteket itt, Sárváron. A százat később lecsökkentette egyetlenre. (persze, legfeljebb kettő készült el. Nyomuk szamár- szerű szamárral, a meghívó borítóján...)Mit akar a száz birkával? A fene tudja. Ha elkészíti, akkor tesz vele valamit. Megváltoztatja a világot, mert a várudvar megváltozik, ezzel megváltozik a viszonya a várhoz, a várnak a városhoz, a városnak az országhoz, az országnak a világhoz, a világnak a világegyetemhez...
a logikai sor végén máris ott vagyunk Luzsicza pöttyeinél. A pöttyök tulajdonképpen körök, a körök pedig tudomásom szerint a gömb síkformái, a gömb pedig a legtökéletesebb idom, hiszen gömbből igyekeznek formálódni a bolygók és a nagy rendszerek. A pöttyök tehát az univerzum játékos- komoly lenyomatai, lényegük a lovak "lóságára" vonatkoztatható vissza: nem a ló nyer ábrázolást grafikusunk képein, hanem a lóság (apró elcsúsztatás a nyelvben: jóság). Delacroix a lovat ábrázolja, amelyik olyan, Luzsicza a lóban felfedezhető lósági állandót, hogy mindig másmilyen. Innen ilyen, de onnan amolyan. "Azért nézek, hogy a változást lássam." A változtatások szintnttartása egyébként is fontos a grafikus művészetében. Képeinek nem ad címet, ha ad, fanyarul kiforgatja nyugalmi pozíciójukból a munkáit. Persze, a címekben blöffölhet, ha a képeken nem is teszi. S a munkák a jelek szerint állják alkotójuk megújuló inzultusait. A megnevezés nem érinti a megnevezettben föltalálható lényegiséget: a kerék nélküli biciklire felültetett bábuk, a nagy piros fürdőszobai törülközőtartó, az állványon lógó piros keretes ketrec hívhatók akárminek. A gyermekvilág automatizmusának visszaállítási kísérleteit vélhetjük ebben felfedezni, vissza a dolgok csupasz létformáihoz, új és újabb megnevezésekkel biztosítani a létrehozott jelenségvilág mozgásterét; tárgyáról lehántott múlt. Ilyen irányt vettek Luzsicza Árpád törekvései akkor is, amikor írószövetségi akciósorozatát jégbe-fagyasztott tárgyakkal végezte el. A hal kiolvadása a jéghengerből pontosan megfelel az alkotás folyamatának, ahogy a művész előhozza halott dermedéséből a formát és az arra szervesülő matériát. Ötletek és filozófia nem evidens érintkezési pontjain a kisülések: ezek a modern, magukra adó művészek előbb fölemlített gesztusai. Olyan a most kiállító Luzsicza árpád gesztusrendszere is. A labirintus szövevényeiből megrajzolható út vezet- át a pöttyök univerzumán- a lovasrajzok, a sárvári huszárok puritán, naiv ábrázolást sugalló vonalvezetéséig. Nem feltétlen hívható ez a végpont egyszerűségnek, de mindenképpen a pontossághoz közelítés adja a lényegét. A tárgyhoz visszatalálás mozzanata az univerzumot megjárt lélekben. A vonal luzsiczai automatizmusának kuszának is tetszhető működtetése. A dráma ugyanaz, legyen bár a Száz év magány riadt és folklorisztikus lágysággal telített lépeiről szó, vagy a zöldhajú fatörzsállatról, akár a mai alkalomra női graffiti- nemiszervet formázó piros dobozról, mely belső falain megszámlálhatatlan bolygót, és bolygó- kapocs állatkát tart mind nagyobb erőfeszítéssel létezése erőterében. S ugyanaz a grimasz is.
A kiállítást tisztelettel és örömmel nyitom meg.

ZALÁN TIBOR

Elhangzott Sárváron 1992. május 15-én Luzsicza Árpád festőművész kiállításának megnyitóján. A kiállítást Markó Péter szervezte,és köszöntötte a vendégeket, blues-szájharmonikán közreműködött Gróf István

1992. április 15., szerda

Hm...

"Láttuk az őrségváltást is"*


Egyszer találkoztam egy sráccal, aki 600 éves is elmúlt. Elkértem a személyi igazolványát, mert ha hitetlen nem is vagyok, de átvágható baleknak nem szívesen tartanám magam. Elővette bundás orkándzsekije belsőzsebéből az igazolványt, és ideadta. és lám, igaza volt. 1371-ben született. Személyi száma egyessel kezdődött. Kérdésemre elmondta, hogy a minden páratlan évszázadban születetteké, ha férfi az illető, ez így szabályos: azaz az 1300, 1500, 1700 és az 1900-as években születetteké esetében is. megkérdeztem, mi volt a legnagyobb élménye az életében. Azt válaszolta, hogy már sok volt, de mindig a legutóbbi esemény az, ami megmarad benne. nagy lelkesedéssel mesélt a Sörgyári Capriccio c. filmről, melyet legutóbb látott a Szombathelyi TV-ben, és nagyon tetszett neki.
Annyira belemelegedtünk a beszélgetésbe- nagyon közvetlen volt-, hogy be kellett ülnünk egy borozóba. Ő két deci vöröset ivott, én olasz kisfröccsöt, de ez nem érdekes. A pincérlány azonban előzőleg elkérte igazolványunkat: (ő hitetlen volt), vagyunk- e már 18 évesek? Az ő igazolványát zavart mosollyal adta vissza és cinkosan rám mosolygott, mikor látta nálam a jegyzetfüzetet és a tollat. Mint újságíró, sok rutinos kérdést- persze maiakat- tettem fel neki: melyik párttal szimpatizál, melyik a kedvenc rock- együttese, mely pénzintézetnél helyezte el megtakarított forintjait, mi a véleménye a Szálló körül kipattant polgármester- felelősség ügyéről, lesz-e még Aranycsapat Magyarországon, stb.
Még sokáig elbeszélgettünk a régebbi időkről is természetesen- pl. a Zrínyi Miklós seregében eltöltött éveiről (volt akkor is vadkan dögivel!); Luther Márton forradalmáról- mely meghatározta későbbi életét; a Millennium után Amerikába kitántorgott sok volt szomszédjáról- akiknek unokái most kezdték el abbahagyni a csomagküldést-; a Vörös Csütörtök utáni bujkálásairól- nem sokat profitált Kádáréktól belőle-; stb.
Végül feltettem neki egy kérdést: fél- e a haláltól? lesütötte a szemét, maga elé meredt, majd hirtelen a szemembe nézett mély barna szemével, és határozottan azt mondta: igen. Gyorsan felállt az asztaltól, és elment. A pincérlány fizetéskor megkérdezte, hogy ki volt ez az ember?
Egy ember- mondtam, és én is elsiettem.

Budai G. István


* Eugene N. Marais:A fehér hangya lelke

megjelent a Sárvári Apokrif 1992 áprilisi számában

1992. január 15., szerda

AZ ARBOTÉTUM, BENCE, VADÁSZFAI NÁSFA, TAMÁSI ÁRON ÉS CHESTER BURNETT

Majd 20 éve, 1973-ban , mint vőlegényjelölt szálltam le először a vonatról a sárvári állomáson. Tinódi gimnázium, Cukorgyár, Fő utca, Barnevál, Nádasdy-vár, "Döggyár"- tódultak elém a feleségem által gyakran felidézett helyszínek. Az arborétumot azonban - csaknem 10 évre rá- ideköltözésem után fedeztem fel. Volt szomszédomék dolgoztak az ERTI- ben, és egyszer meglátogattam őket. Miután a szomszédos szelestei arborétumban többéves tapasztalatot szereztem, meglepett e helyszín kicsi, de tökéletes egysége. Mondanom sem kell, a rododendron virágzásának ideje volt. A karbantartott sétautak, a patkó alakú tó, a patakok, a csatornaerek, hidak, tölgyek, mamutfenyők- mind-mind tökéletes harmóniában. Miután többször végigsétáltunk a Nádasdy- vár parkjában vasárnap délutánonként- korzó "gyanánt"-, és megcsodáltuk a fűzfasor- kör- gyepkor- várfal- kör vertikumának tetszetősségét -, rászoktunk egyre inkább az arborétumra.
Megszeretettem Sárvárt. Természetesen volt kollégám intelmeit sem felejtettem el- a "meleg csákányváltás" alkalmával mondta: -Lábszagú városka ez.Mindenki tud mindent. - Akkor egyik kedvenc filmrendezőmet, Federico Fellinit idézve replikáltam neki: "Ami provinciális, az ad szépséget, témát." Persze azóta naiv rácsodálkozásomat, a vidéki, nyugodt élettel kapcsolatos elvárásaimat tompította egynéhány élmény: az érthetetlen, megmagyarázhatatlan irigykedés, a sok felesleges rongyrázás, a hatalom birtoklásának ízléstelen gyakorlása mind a munkahelyi- gazdasági, mind pedig a közéleti- politikai harcok területén. Ezen gyengítő körülmények ellenére bejelentkeztem állandó sárvári lakosnak: a sárvári arborétumba. Eleinte ez könnyen ment: egyszerűen és egyedül- bekanyarodtam. Később sem volt nehéz: a babakocsiba bepakoltam Bence fiamat, a kisrádiót és a könyvet.
A pár hónapos gyereket persze elnyomta az álom, és én az évszázados tölgyek alatt- romantikusan hangzik, de az is- nyugodtan olvashattam Tamási Ábel- trilógiáját. Édesanyám- akkor még- automatikusan tolta egyetlen unokáját a IX. emeleti betonlakásból a vegetáció felé- szintén Erdély zöldjét idézve.
Azután megjelentek a daruk: megkezdődött a szálló építése. Ez a varjak százait továbbra sem zavarta, mivel csak fiam hangos nevetése zavarta fel a legközelebb lévőket. Marcel Proust szerint- és ez hivatkozás írásomra- a XX. században bárki európai, ha megírná életrajzát, az izgalmas volna.
Az arborétum és a köztem lévő, egyre barátibb viszony azzal folytatódott, hogy pár évvel ezelőtt megjelent az állami költségvetés helyett a vállalati költség-gazdálkodás: belépőt szedtek. Eleinte 10, majd 20 forintot, ilyen- olyan kedvezményekkel. Nos- gondoltam akkor, ez idáig sem volt sok látogatója a kertnek- legfeljebb rododendron virágzás idején lehetett magyar szót hallani és ellibbenő lufit látni-, ezután még kevesebbet lehet majd. Igazam is lett, sajnos.
Mindezt azon felmerülő ellenérvek ellenében mondom, akik szerint: kinek van ideje sétálni? Természetesen én sem az állattenyésztésben megszokott 10-12 órás, valamint a háztáji, kisegítő gazdaságban utána eltöltött 2-3 órás munkaidőben kóboroltam a parkban. De a hétvégeken nem a 84-esen toltam a gyereket a "friss levegőre". Az meg egészen felháborít, hogy a kerékpárt mindenhol és minden körülmények között toló sárváriak - az 50 évesek is- között rengetegen vannak, akik még be nem tették a lábukat az arborétumba.
Nem kevés szerencsémnek és rokoni támogatásnak köszönhetően- sikerült mind a londoni Hyde-, mind a New York-i Central Parkban is végigfeküdnöm a gyepen. 10 centire tőlem már más tízóraizott, jógázott, labdázott, és nevelt gyereket. Itt messze nincs ez a telítettség, de igény sem. Pedig a lehetőség adva...
Manapság újdonsült családtagunkat, Násfa vizslakutyánkat viszem el gyakran- fiam kíséretében- a kertbe. Többször elvesztettem fogadásomat fiammal szemben- és ez sok Túró Rudimba, pattogatott kukoricámba került-, mikor is azt mondtam: -Végre magyarokkal találkozunk. A szembejövők azt mondták: -Zer sőn-, megsimogatták a kutyát és továbbmentek. Magamnak kiszabott blues- harmonika leckéim (Chester Burnett nyomdokain) élesen felsíró szólói sem zavarják őket. Kar- karban sétálnak- nyugodtan, olcsón- észszerüen- egészségesen-, és nem értik: mit akarnak ezek?

Gróf István

megjelent a Sárvári Apokrif 1992 januári számában