Gróf István blogja: 2020

2020. december 11., péntek

BARANGOLÁSOK ÉSZAK-MAGYARORSZÁGON ÉS A FELVIDÉKEN

Boldogkő várától Galyatetőig - Barangolások Észak-Magyarországon és a Felvidéken

Szöveg és fotók: Gróf István

Hol található a "mezítlábas Notre-Dame"? Milyenek a farkasfogú pincesorok és a kopjafás temetők? Mik azok a várak és kastélyok, amiket érdemes útba ejtenünk a környéken? Túra épített örökségeink közt Észak-Magyarországon!

Az idén a pandémia miatt nem volt ajánlott külföldre utaznunk, úgyhogy megtervezett amerikai rokonlátogatásunk és közép-amerikai csavargásaink itinere az asztalfiókba került, nagy kérdőjelekkel a borítékján. De lett helyette hazai utazás. Nem is bántuk meg!
Észak- Magyarország sok látnivalója már ismert volt számunkra, de sok még nem. Augusztus utolsó előtti napján fel is kerekedtünk. Az ötnapos út első állomása Szerencs városa volt. A nem túl impozáns, de barátságos berendezésű, kívülről-belülről szépen felújított Rákóczi- vár mellett az igényesen kialakított várpark, benne behajló fűzfákkal hangulatos tó, a nem messze levő szecessziós városi fürdő épülete kellemes élményeket adott nyitányként Borsod-Abaúj-Zemplén-i látogatásunkhoz. A volt cukorgyár épülete nem nyűgözött le, akármint a mi sárvárinkat is, le is bonthatták volna. Ellenben ne menjünk el Szerencsről anélkül, hogy az országúton emelt, alul terméskőből, felül fából és kovácsoltvasból készült modern Világörökségi Kapuzatról nem készítünk egy-két fotót.

Nagyobb falat volt Boldogkő vára: az 1280 előtt épült, és - más magyar várakhoz hasonlóan - nem a tatár, nem a török, hanem az osztrák rombolt le, égetett fel 1701-ben. Érdemes megnézni a szépen felújított várromot. Különlegessége egy vulkánhegyre, az Oroszlánsziklára épített bástya, melyet keskeny, ijesztő, meredek völgybetekintő gyilokjáró köt össze a palotát is magába foglaló főépülettel. Szép a kilátás az alatta fekvő falura, Boldogkőváraljára, és a palotában berendezett kiállítás is sok érdekességet tartogat.

Vizsoly, Károlyi Gáspár 1590-ben megtörtént teljes magyar-nyelvű biblia fordítása és kinyomtatása színhelyének meglátogatása nemcsak a reformátusok számára kötelező. A vizsolyi Biblia Műhely a templommal átellenben van, benne több termes izgalmas, korabeli tárgyakat, emlékeket felvonultató múzeum, „főszerepben" természetesen az akkor használt nyomdagéppel. Az 1600-as években végső külsőt kapott, védelmi feladatokat is ellátó református templom meglátogatása után a templomkertben levő Múzeum és Bibliás könyvesház fakultatív ajánlatunk.
Regéc várának és a Várhegynek meglátogatása sajnos, csak terv maradt: az oda-vissza majd kétórás órás gyalogút felborította volna a további terveinket. De néhány fényképet azért készítettünk a hegy lábától, majd utunk a soha nem felejthető Háromhután vezetett a mesebéli erdőben, csörgedező patak partján. Az 1916-ig a tokaji borok számára készített üveggyártásról elhíresült Óhuta után a szintén erdők övezte Középhuta és Újhuta is sorra került néhány kanyarral, és a gyönyörű erdészházak között a legnagyobb, a Bretzeinheim-vadászkastély. Erdőhorváti dimbes- dombos utcáit még végigtekeregtük, és megcsodáltuk fatornyos templomát is.
A várva várt Zempléni-hegységben kirándulva kitisztult a tüdőnk, feldobódott a hangulatunk, hogy Tolcsvába, a tokaji borvidék legnépesebb településébe érve ez utóbbi elhagyjon. A Szirmay-kastély klasszicista, a Rákóczi-kastély barokk épületét kívülről megtekintettük, majd Sárospatakra, aznapi szálláshelyünkre érkeztünk. A késő esti, szépen kivilágított belvárosban tartott sétánk során megelégedetten konstatáltuk, hogy jó döntés volt ebbe a csodálatos, történelmi levegőjű zempléni városban tanyát vernünk: minden épületből, utcából, térről áradt a múlt. Feledhetetlen emlékünk volt a vacsoránk: a város olasz éttermébe, amelynek kőfalak borította hangulatos belső udvarán voltak az asztalok megterítve, lépcső vezetett le. Soha nem voltam spagetti- és makaróniimádó, pizzát is csak havonta egyszer-kétszer eszem, de az a vargányaszószos, bazsalikomos gnocchi, amit ott ettünk, felejthetetlen volt. Nem csoda, hogy a következő este megismételtük a rendelést.

Utunk másnapján Sárosaljaújhellyel kezdtünk, a vidék másik kisvároskájában. De előtte azért lencsevégre kapzuk Kazinczy házát is Széphalmon. A Magyar Kálvária megmászása nem könnyű feladat szeniorok számára, a Kossuth- téren, a volt Megyeháza (ma Városháza) és a Nagytemplom környékén már vidámabban korzóztunk. A közeli pálházi erdei kisvasútra tervezett utunk - a ritka, kétóránkénti menetrendnek köszönhetően - elmaradt, majd a vidék harmadik izgalmas vára, a füzéri meglátogatása következett - volna. Szép, napos idő lévén, felkapaszkodtunk a magas sziklára épült, igencsak látványos várhoz, de - ilyenkor jó az interneten az informálódás - aznap, áramszünet lévén, nem nyitott ki. Így kívülről jártuk körbe a szintén a tatárjárás körül épült, többször leomlott, de mára gyönyörűen helyreállított hatalmas várat és palotát. Bizony, ide vissza kell jönni legközelebb!Alaposan kárpótolt hamarosan minket a füzérradványi Károlyi-kastély, ami felújítás alatt áll, és hivatalosan nem látogatható.

A kedves portás azonban beengedett a romantikus- eklektikus, 1860-ban épült, eddigre már szépen felújított kastély parkjába, és nemcsak minket. A természetvédelmi terület és arborétum káprázatos szépségű: ekkora nagyságú, erejükben pompázó hatalmas platánfákat nemigen láttam még, de a kerti tó partja, a gondosan nyírt pázsit, és az árnyas ligetek is lenyűgöztek. Augusztus utolsó napja lévén - mivel másnap már lezárták a határokat - még aznap „átosonhattunk" Szlovákiába, ahol Kassa meglátogatása volt célunk. Útközben megálltunk a nem túl látványos Hollóházi Porcelángyár és a porcelánmúzeum előtt, de igyekeznünk kellett: várt a Felvidék.

Kassán a belvárosban sikerült parkolnunk, így az orsó alakú főteret alaposan körbejártuk, elsőként a gótika csodáját, a Szent Erzsébet-dómot kívülről, majd belülről is. A negyedmilliós város főutcája teli van látnivalókkal: az egy kilométeres szakaszon a neobarokk színházépület, a felújítás alatt levő, ugyancsak 700 éves Szent Mihály-kápolna, a barokk Immaculata szoborcsoport, a neogót Jakab-palota is elérhető perceken belül, és már odaülhetünk Márai Sándor szobra mellé az üresen álló karosszékbe is. Egy pohár pilzeni nélkül persze nem hagytuk ott a várost.Már itthon, Magyarhonban esett útba az egykori bányatelepülés, Telkibánya, ahol a református vártemplom körül húzódó kopjafás temetőt néztük meg.Hazafelé menet az utolsó megálló ismét Sátoraljaújhely volt, ahol a reggel elmulasztott magashegyi kalandparkot néztük meg közelebbről, libegőstül, jégcsarnokostól, ökocentrumostól.Sárospatakra már későn értünk vissza, így a város felfedezését elhalasztottuk. Már késő este volt, amikor bekopogott szobánkba a tulaj: álljunk el a kocsinkkal az igencsak a belvárosban levő apartmanházunk elől, mivel nemzetközi kerékpárverseny lesz másnap, és ki kell üríteni az utcákat.
Nos, akkora égiháborút ritkán láttunk, mint amekkorát ott, hajnalban és reggel. Gondoltuk, a bicikliversenynek annyi. De nem! Villogó rendőrautók ürítették ki reggel a város utcáit,

mi pedig gyalogosan sétáltunk végig a nevezetes reneszánsz Rákóczi-vár, és a Bodrog-part mentét.Már megszűnt az eső, mikor a város határában a két nevezetes szőlőhegyet, a tokaji borvidékhez lazán még köthető hercegkúti és gomboshegyi pincesorokat felkerestük. Az előbbihez 195 pince tartozik, melyeket inkább már a XX. században vájták ki tulajdonosaik a hegyoldalba, négy, egymás fölé helyezkedő szinten.

A Rákóczi- szabadságharc után betelepült svábok hozták a szőlőművelést otthonról, és honosították meg itt. Nekünk is szerencsénk volt egy echte szőke, kékszemű borosgazdát elcsípni látogatásunk során. Behívott a kívül sziklakemény andezitkapujú, belül lágy, faragható tufakőzetbe vájt pincéjébe, ahol megkóstolhattuk a hegy levét, de inkább a lepalackozott nedűből vásároltunk néhány üveggel.Pár kilométerrel odébb a hasonló másik, a kisebb, 80 épületes gomboshegyi pincesort is végigsétáltuk, de itt felmentünk az alig 10 éve átadott Kálvária-dombra is, 14 stációt érintve. A kőkápolnáról - a 15. stáció - a Szerk. - ragyogó kilátás nyílt Patakra, és a pincesorokra.

A fazsindelyes, románkori stílusban már téglából épült karcsai református templom után a következő állomás a Bodrogköz egyik legszebb, és épen megmaradt reneszánsz Mágochy-kastély volt Pácinban, ahol bő egy órát időztünk a benne helyet kapott múzeumot és panoptikumot végignézve.
Az ebédet már a szomszéd megyében levő Kisvárdán fogyasztottuk el, majd a Nyírség fővárosába, Nyíregyházára siettünk.

Itt már egy igazi nagyváros fogadott, sűrű gyalogosforgalommal a sétálóutcákon. Sóstón pár éve már voltunk, így most csak a belváros végigbarangolása volt célunk, köztük a Móricz Zsigmond Színházzal, a református és a görög katolikus templommal, a Szabolcs Takarékszövetkezet eklektikus házával, a Megyeháza impozáns épületével. Utunk következő állomása, Nagykálló kisvárosa már szívderítőbb volt, mint Kisvárda: a volt megyeháza hatalmas sárga barokk épülete, előtte szeretett költőm, Ratkó József bronzszobrával, a városi park végén emelkedő tekintélyes méretű református templomával megfogott.Már esteledett,

mikor a híres búcsújáróhelyre, Máriapócsra érkeztünk. A görögkatolikus kegyhelyen a templom éppen nyitva volt, mivel mise zajlott akkor. Gondozott környezete is hozzájárult ahhoz, hogy a kegyhelyen nyugalomban, elmélyült lelki állapotban lehessünk egy jó időre rohanásunk közepette. Nyírbátor volt aznapi szállásunk helyszíne. A városnézést másnapra időzítettük, de az apartman elfoglalása után nem bírtuk ki, hogy vacsora után ne járjuk körbe a Báthory-várkastélyt, a városi parkot, a belvárost kivilágítva, éjszakai fényekben.

Másnap reggel ezekkel, és persze Magyarország egyik legszebb és legnagyobb református templomával kezdtünk, melynek messze földön híres fatornyába is felmásztunk. Aznapra számos látnivaló megtekintését terveztük, így máris Vaján, a Felső-Tisza-vidék legszebb reneszánsz kastélyában, a Vay-kastélyban találtuk magunkat. A nemrég renovált épület múzeumában izgalmas kiállítást néztünk meg, mely főként Rákóczi fejedelemhez volt köthető: itt kötött békét a Habsburgok katonai vezetőjével, Pálffy János tábornokkal. A viaszfigurákon megdöbbentő volt látni a rizsparókás, csupa csipkében pompázó osztrákot és ellentétét, a jól öltözött, mégis puritán magyar fejedelmet, aki nem fogadta el a számára hasznos, de népe számára megalázó feltételeket. És haladtunk tovább: a vásárosnaményi Tomcsányi-kastélynál csak egy fotó erejéig időztünk, majd egymás után négy, beregi középkori református templom meglátogatása következett.
Tákos fazsindelyes, vályogfalú temploma a mellette álló korabeli stílusban felújított tornyával a magyar népi építészet egyik ékköve, ahogy mondják, a „mezítlábas Notre-Dame". Kazettás mennyezete, a templom belsejét díszítő szőttesek megkapóan szépek. A templomkertben meghatódottan fedeztük fel egyik legkedveltebb politikusom, Katona Kálmán (1948-2017), az Antall-, majd az első Orbán- kormány miniszterének emléktábláját, aki a 2001-es Nagy Tiszai árvíz Tákost is teljesen elöntő katasztrófája után személyes és anyagi segítséget nyújtott a falunak és a templomnak. Karcsúbb, magasabb, a templommal egybeépült sisakos-tornyos Csaroda temploma. Az 1300-as években épült istenháza falát vörös-kék színű, virágmintás népi motívumok díszítik, és feltártak néhány freskó- részletet is lemeszelt falak alól. A templomkertben történő negyedórás séta kihagyhatatlan élmény!

Nem kellett sokat autózni a harmadik kis templomcsodáig, az 1300 körül épült, kevésbé „felkapott" Márokpapi református templomáig. Itt is külön áll a 15 méter magas, fából épített harangtorony. A szintén kicsi, egyhajós, egyenes szentély-zárású templom falát nemcsak belül, hanem kívül is virágos kifestés díszíti. A beregi református templomok sorát a tarpaival zártuk. Ez sokkal nagyobb, de dísztelenebb volt, mint az előzőek, csupán a déli kapuív, és az ennyi idősen meglehetősen ritka kapuzat falapja, zárja, vasalatai származnak a gótikus időkből. Belül azonban csodás freskók, köztük a legnevezetesebb, a Szent Györgyöt a sárkánnyal ábrázoló ejtik ámulatba az odalátogatót. Meglepve olvastuk itt, hogy a község valamennyi oktatási-nevelési intézménye, a bölcsőde, óvoda, általános-, és középiskola, a technikum, a kollégium is Dankó Pista (sic!) nevét viseli.

Ha a templomlátogatások nem is, de a népi építészet követése folytatódott: a messze földön ismert szatmárcsekei temető következett. Itt - megszámolták - 1172 darab tölgyfából készített, másfél-két méter magas, felül elkeskenyedő, állva emberi arcot, elfektetve csónakot ábrázoló(?) fejfa található. Aki egy temetőben akarja az elmúlást megidézni, a magába zárkózást megejteni, ennél ideálisabb helyet nem is találna: „szembenéznek" veled a fejfák, közben rúgod az avart, és a leomló fűzfaágak lombjait kerülgetve ballagsz. Kell a lelkednek ez az időmegállítás! Kölcsey Ferenc klasszicista fehérmárvány síremléke is itt, Csekén magasodik.

Megint más tálalásban következett a népi építészet következő eleme utazásunk negyedik, „legforgalmasabb" napján, a Túristvándi vízimalom felkeresése során. A már 1181-ben feljegyzettek szerint az Ótúron levő malom a környék fontos helye volt. A ma is üzembehelyezhető malom háromszintes, 11 ablakos, 3 erkélyes faépülete mára múzeumként funkcionál. A helyi idegenvezető szakszerű ismertetőjét hallva - a két felső szinten az őrlő-szerkezeteket bemutatandó - látva felidézte nekünk a molnárok sok évszázados tevékenységét.

Már hosszabb utat tettünk meg aznapi utolsó, tiszántúli látnivalójának eléréséig. A tiszadobi neogótikus-romantikus Andrássy-kastély már messziről vonzza a tekintetet: a soktornyos palotaépület hatalmas méretű. Andrássy Gyula, a Monarchia első külügyminisztere 1880-85 között építette a pletykák szerint a Loire-menti középkori, lovagi várkastélyok mintájára. Mivel elmúlt már 16 óra, amire odaértünk, pechünkre a kastély bezárt. Érthetetlen ez a korai záróra, de beletörődtünk, és az angolparkban egy sétával kárpótoltuk magunkat. Többedmagunkkal - többek között fényképezkedő esküvői párral - jártuk be a hatalmas, a most is szépen rendben tartott óriáskertet, melyben karikára nyírt bukszusbokrok, gúlára formázott tuják között romantikus kőszobrok sokasága tárult elénk.
Már esteledett, amikor aznapi végállomásunkra, Egerbe érkeztünk. Szállásunk a dombtetőn volt, de autózás helyett gyalog ereszkedtünk le a belvárosba, érthető okból: az egri vár mellett vezetett az út. A város főterén, a Dobó- téren megnéztük, amit meg kell nézni (Minorita templom, Dobó-szobor, Városháza, szökőkút), majd a környékén is (Minaret, Érseki Palota), végül a kanyargós lépcsősoron hazafelé kaptattunk. Legnagyobb meglepetésünkre az egri vár kapuja tárva-nyitva volt, így nem haboztunk, és bementünk. Nappal már láttuk, éjszaka még nem. Így más hangulatban, kivilágított épületeivel, bástyáival egy másik arcát láthattuk meg a várnak. De jó volt utána késő este kiülni egy pohár (egri) borra a szállásunk kertjében, letekintve a kivilágított városra.
Utolsó napunkon a Bükk és a Mátra látnivalói következtek. A nem túlreklámozott Siroki-vár „bevétele" volt első programpontunk, és bevalljuk, nem volt rossz választás. Azon kívül, hogy szépen rendbe rakták mind az alsó, mind a felsővárat a bástyákkal, kazamatarendszerrel, a tufába fúrt hosszú alagútjáratokkal, a kor hangulatát megidéző kiállításokat, panoptikumot, tájékoztató táblákat helyeztek el, a növekvő idegenforgalom kihívásainak megfelelve. Az alapos szemlélő azonban felfedez mást is: a Barát, és az Apáca sziklákat a Törökasztal területén, a vártól 400 méternyire. Ezek a riolittufából keletkezett sziklák, vagy bálványkövek (kaptárkövek) még távcső nélkül is gyönyörködtetőek a vár parkolójából megfigyelve.Ezután a kristályüveggyártásáról, majd Mária Terézia rendelete után a gyógyvizéről neves Mátra-vidéki Parádra, majd Parádfürdőre mentünk. Itt az 1893-ban Monarchia-korabeli Erzsébet királyné parkhotelt, a mellette elterülő csodálatos parkerdőt, a Tarna völgyét,

majd a parádsasvári Károlyi-kastélyt csodáltuk meg - kívülről. Galyatető, hazánk második legmagasabb (964 m) csúcsa és környéke volt a következő állomásunk. Itt a szebb időket megért, most felújítás alatt levő régi SZOT-üdülő, később Nagyszálló mellett már megépültek az új hotelek és szanatóriumok. Természetesen felmentünk a Péter-hegyesén 1934-ben felépített, 17 m magas andezitkilátóra, ami 2014 óta újabb 10 m-rel magasodott. Fentről lenyűgöző a körpanoráma mind a Mátra hegyeire, mind az Alföldre.

Hegyvidéki utunkat egy pásztói villámlátogatással zártuk, és már tudatosan kerestük a kisváros olasz éttermét. Itt sem csalódtunk a kitűnő gombás-szaftos gnocchiban.
Észak-Magyarország rengeteg látnivalót mutatott ezen az ötnapos utazáson nekünk. Valószínű, hogy nem utoljára jártunk itt, mert új, ismeretlen úticélokat még sokat fogunk találni errefelé.

Megjelent a vaskarika.hu portálon 2020.12.10-én

2020. október 27., kedd

ZENÉS IRODALOMÓRA ÉRTELMISÉGIEKNEK- FÖLDES LÁSZLÓ HOBÓ ESTJE A SÁRVÁRI ZENEHÁZÁBAN

Zenés irodalomóra értelmiségieknek – Földes László Hobo estje a Zene Házában

2020-10-24 Feltöltő: Koszorús Veronika

Szöveg: Gróf István, fotó – Dr. Kereszty Gábor

A koncertre menet próbáltam összeszedni azokat a gondolataimat arról – mai divatos publicisztikai metódust használva –, hogy mely az a négy ok, amely miatt el kell menni egy Hobo-estre.

1. Ha a korai kexes, Szép leányok… időszakot nem is számítjuk, és az 1978-as Hobo Blues Band indulást vesszük szakmai kezdésnek, akkor is 43 éve van színpadon Földes László. Ez nagyon nagy idő, csak állócsillagok képesek ezt felmutatni. Ráadásul a HBB-vel rögtön a frontvonalban voltak, és az autentikus blues-zenét játszó Bisztró Blues Band-del, vagy a Palermo Boogie Ganggel szemben – akiknek a hazai blues felvirágzását köszönhettük –, ők kiszélesítve a palettát a kőkemény rockkal, széles tömegben népszerűvé tették a műfajt.

2. Pártfunkcionárius pedigrével, persze élve az áltagnál jobb anyagi háttérrel, (Zágrábban 1976-ban kétszer egymás után meghallgathatta a Rolling Stonest, újjé!), eszmélése után – a mai napig – rögvest lázadó, ellenálló, nonkonformista lett. Nálunk, Vas megyében is találhattunk erre példát: Molnár István „Menyus” kitűnő festőművész, a celldömölki párttitkár fia, képzőművészként és értelmiségként szembefordult az akkori világgal: szürrealista, avantgárd festményeiből kettő most is hálószobánk falán függ.

3. A zenekarosdival egy időben-utána, önálló művészként identifikálta magát. A blues-rock műfaján túllépett, igencsak kiszélesített zenei palettát használt, és használ ma is.

4. Érdeklődése, végzettsége, elhivatottsága révén – szép lassan – a zenét összekötötte az irodalommal. A HBB-ben, a sajátos énekesi munkamegosztás révén Deák Bill Gyula az őszinte, kőkemény rocknótákat a külvárosi proli-srácokhoz szólt, Földes László pedig a maga fordította verseket megzenésítve, az értelmiséget vette kereszttűzbe. Dinnyés Jóska az egyszálgitárosok stílusában, a Kaláka színesebb hangszerelésben, Sebőék népzenei köntösben ugyanezt tették, de Hobo a keményebb megszólalás irányából közelített. Az első három, blues-orientációjú nagylemezüket követően (Fekete bárányok ide, tiltott-tűrt kategória oda, de ezek szépen megjelentek 1980-83 között) a negyedik, a ’84-es Vadászat már konceptlemez lett, azaz egy mondanivaló köré szövődtek a dalok. És ezt a zenekarvezető-szerkesztő-szövegíró szinte kivétel nélkül megtette az ezt követő albumok esetében is.

Nos, csütörtök este, a pandémia kellős közepén, a naponta növekvő megyei esetszámok ellenére a távolságtartást csak szűken betartani tudó, szépszámú közönség előtt lépett színpadra a művész, a 14 élő, műsoron tartottból a Hármasoltár c. összeállításával. A három költőzseni: József Attila (1905-1937), a szovjet-orosz Vlagyimir Viszockij (1938-1980) és az amerikai Doors-tag Jim Morrison (1943-1971) mindhárman fiatalon elhunytak. A politikai, szellemi, nemi szabadság és az életbe vetett hitük témakörében alkotott műveiket tolmácsolta a most 75 éves budapesti énekes-színész. Egyedül! A sokak által – így általam is – megvetett, lenézett playback technika itt most tökéletesen működött, hatásosan szólt. Konferansz nem volt: a dalokat versekkel kötötte egymáshoz a műfordító-előadó. Talán egyszer volt egy önironikus kiszólása az örök ellenzéki, lázadónak talán nem megérdemelten megítélt Kossuth-díjával kapcsolatban.

Egy Borisz Paszternák verssel lépett elő fekete trikóban, fekete nadrágban, hosszú ősz hajjal és szakállal Földes László, majd első dalként József Attila A bűn c. megzenésített verse jött, kemény, nehéz szavakkal: „elmondom, öltem, nem tudom kit, talán az apám”. Az irgalom című vers szintén a magyar költő tollából következett, hogy az első, 3/4-es ritmusú sanzon után egy szaporább, latin bossa nova ritmusú Viszockij- adaptáció, az Énekes a mikrofonnál következzen. Egy Morrison-próza után már egy Deep Purple hangszerelésű, hard rock-nóta, a Vad srác következett, szintén az amerikaitól. Nemzedéki himnuszt sokat és sokan írtak abban az időben ott, Amerikában, de nálunk sem volt hiánycikk. Mindenesetre a „fattyú vagy, átkozott vagy, nem az apád, anyád fia vagy! A miénk vagy…” ezek közé tartozhat. A Já nye ljublju-Nem szeretem Viszockij sanzonja volt, jó kis Tom Waits-es kuplé-hangzásban, majd ugyancsak az ő tollából az Én Hamletemet mondta el prózában, mögötte zenekísérettel Hobo. Hiánypótló volt az, amikor a műfordító-irodalmár az Adjatok a kutyáknak húst c. Viszockij-emléklemezt kiadta: így legalább itthon is képbe került az orosz költő-színész-gitáros-énekes személye. Egy modernebb, apokaliptikus Morrison vers és Doors dal (A kocsik zúgnak…) után, ismét az orosz verssorai szorítottak a székbe egy kemény, rockos hangszerelésű, drámaian előadott adaptációban: ez volt a Farkashajsza. Földes hangja – talán lerágott csont, hogy ő a jó hang nélküli énekes – ezúttal teljes terjedelmében, még a magasabb tartományokban is betöltötte a termet. A drámai József Attila blokk után (Virágokat igazgatok; Ülni, állni, ölni, halni; Óh, Európa) a Viszockij lemez címadó dala, az Adjatok a kutyáknak… jött vissza, hogy aztán rockosabb hangvételben a “Szentháromság” amerikai képviselője következzen, így a Kísértet dal és a Minden játékban c. versek szendvicsében szólt a Maggie M’Gill c. dögös Doors-blues.

A zenei változatosságot a következő, Viszockij dalban, a Nem tért vissza a csatából hozta: ritmikus reggae hangszerelés kísérte az éneket. A Doors-jegyezte Vad szerelem c., monoton, ostinato-dallammal interpretált nótában Földes a legnépszerűbb énjét hozta: dörmögő, meleg basszusával énekelt, és ez nagyon tetszett a közönségnek. Zenei kísérettel, elszavalva jött József Attila Nagyon fáj c., méltán a legkifejezőbb, és legtöbbet előadott versei között számontartott opusa, majd maradtunk nála ezután is: a Nem emel fel hagyományos sanzonkellékekkel hangszerelve, szintén Földes dörmögős énekével.

És ezt kaptuk – miért is ne? – az est utolsó dalában is, Viszockij Az én cigánydalom c. tangójában. Hát igen, a tangóharmonikát erről a zenéről becézték el: most is uralta a hangulatot lágy futamaival. A hosszú tapsolás után Hobo visszajött, elvegyült a közönség közé, néhányunkkal szót váltott, majd elénekelte egyik legismertebb megzenésített versét, József Attila A hetedik c. művét. A szófogadóan maszkban ülő közönség pedig szorgalmasan próbálta átnyomni a textilen „a hetedik te magad légy” refréneket, de nem sok sikerrel.

Nekem, aki a Hobo Blues Bandet halottam már vagy féltucatszor, de a főnököt így önállóan nem, megvilágosodott: irodalom és muzsika, így, “egyszemélyesen” Cseh Tamás óta nem társult ennyire átütően, hatásosan és művészien, mint Földes László mai műsorain. Jó volt ott lenni a Zene Házában aznap este. Napjaink félelmét, szorongását szerencsésen felülírta az előadás.

Megjelent a sarvarikum.hu portálon, 2020.10.24-én

2020. október 26., hétfő

ISTEN TENYERÉN- A ROLLINGOS RONNIE WOOD VIHAROS ÉLETE FILMEN

Isten tenyerén - A Rollingos Ronnie viharos élete filmen

2020.10.25. Gróf István - Fotók: Pannónia Entertainment

Tavaly forgatta Mike Figgis azt a dokumentumfilmet, amit idén ősszel mutattak be a nemzetközi és a hazai mozihálózatok Somebody Up There Likes Me címmel. A Rolling Stones zenészéről, Ronnie Woodról készült film itthon az Isten tenyerén címet kapta. A cikkből kiderül, miért.

A film a szó szoros értelmében vett dokumentumfilm. Több mint a felében a '60-as évek közepétől napjainkig a sztárallűröktől mentes, mégis megasztár gitáros mesél magáról, zenei- és képzőművészeti múltjáról, magánéletéről, szenvedélybetegségeiről. Őszinte és hiteles az alkotás ettől, ugyanakkor emiatt sokszor vontatott is. Miközben - hál' Istennek - Ronnie Wood zenél is. A 80 percbe olyan momentumok is belekerültek, amelyek talán kihagyhatóak lehettek volna, de a lényeges történések, szenzációs zenei pályájának végigkövetése azért korrekten bemutatásra került.

Dióhéjban: 1964-ben, 17 évesen az észak-londoni Birds együttes tagjaként neve a zenei köztudatba kerül, majd alig 20 éves, amikor az akkor világhíres Yardbirds együttest otthagyó csodagitáros Jeff Beck zenekarába lép, mint basszusgitáros. Itt két, a nemzetközi lemezpiacon is elismert nagylemezzel (Truth, Beck-ola), és több száz sikeres koncerttel a háta mögött már Angliaszerte elismert muzsikus. Rod Stewart énekes mellett lett be-, és felfutó rockzenész, Jeff, a gitárfenomén árnyékában. Ebből a korszakból már jónéhány színes koncertfilmbejátszást élvezhettünk is a filmben.

Akkoriban Angliában a fiatalok két, egymással rivalizáló bandaszervezetbe tömörültek: voltak a rockerek, a bőrcuccokban motorozó vad legények, a kemény zenét előtérbe helyezve, és a divatos kakastaréj- háréval, színes trapéz kordnadrágokban pompázó modok. Érdekes módon ők is szerették a hardrockot. Nos, ez utóbbiak között szerzett vezető banda szerepet a Small Faces együttes is, akik 1967 óta a Kinks, a The Who, a Tremeloes együttesek versenytársai voltak. A vezető gitárosuk kiválásával megüresedett helyre pályázott hősünk, Ronnie, immár a szólógitáros szerepére. Sikeresen. És - nemcsak barátságból - vitte magával Rod Stewartot, a reszelős hangú énekest is, akivel így a Faces együttes neve alatt '69 és '73 között a brit rockéra legnemesebb darabjait alkotta meg. Sikerült több klipet is bemutatni a filmben ezekről az évekből, és bizony, beleborzongtunk egyik-másik daluk hallatán.

1974-ben szólóalbumot jelentetett meg Ronnie többek között annak a Keith Richardsnak a közreműködésével, aki a The Rolling Stones alapító-vezérzenésze volt. Nem volt nehéz 1975-ben a szólógitáros, Mick Taylor távozása után ajánlatot tenni Ron Woodnak, hogy legyen a The Rolling Stones tagja. Wood elfogadta, és nem bánta meg.

Érdekes színfolt a filmben a festés-rajzolás is Ronnie életében. Többször megcsodálhattuk határozott ceruza- és ecsetvonásait, amint egy-egy modellt megörökített. Megtudtuk, hogy kamaszkorában döntenie kellett a képzőművészet és a zene között. Szerencsénkre, az utóbbit választotta.

Több interjúalany is megszólalt a filmben, így Damian Hirst avantgárd képzőművész, akinél továbbképzésen vett részt a zenész, vagy Imelda May blues énekesnő, akivel a pályája elején, és közepetáján is együtt zenélt Wood. Az ugyancsak megszólaló Keith Richards, a Stones gitárosa szerint ugyanolyan csoda, hogy - erős immunrendszere révén - még most is él a zenész, mint ahogy ő maga is, az átélt több évtizedes szenvedélybetegségek után. Mick Jagger, a 72 évesen is meglepően fiatalosan nyilatkozó frontember Wood zenei szerepét kiemelően szólt, ugyanúgy, mint Rod Stewart, vagy Charlie Watts, a Kövek dobosa is. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül Wood jelenlegi, harmadik házassága párjának, Sally Humphreysnek megszólalását sem: korrekten kiállt férje mellett a legnehezebb, drogos, piás időszakokat is elnézve, de nyugtázva az ezeken magát túltévő emberének törekvéseit.

És hát a zene....! Mert hát ezért ültünk be a moziba! Ronnie a stúdióban játszott tizenkéthúroson instrumentálisat, hathúroson énekelt balladáját kísérve, elektromos- és steel gitáron, szájharmonikán autentikus bluest. Plusz hallhattuk a zenei história emlékeit-gyöngyszemeit is: a Stones '64-es rockját, a Carol-t, a Shapes Of Things-t a Jeff Beck Grouptól, a Stay With Me-t a The Facestől (Wood- R. Stewart szerzemény!), és a Stonestól a '78-as Some Girs albumról a hosszúra nyújtott When The Whip Comes Down-t. Már csak ezekért is megérte beülni a moziba.

"Jó időben, jó helyen voltam! Az Isten a tenyerén hordott!" - kezdte a riportot a sokáig alkohol-, drog- és szexfüggő zenész. A filmet végignézve elmondhatjuk: valóban megtörténtek a dolgok - szépíteni nem szükséges. De szerencsére mindezek rendbejöttek az idők folyamán. A „megtért" Ronnie Wood ad válaszokat a riporternek a filmben , és ezt mindannyian örömmel kell konstatáljuk. Nézzék meg Önök is!

Megjelent a vaskarika.hu portálon 2020. 10.25-én

2020. október 17., szombat

ZONGORISTA TALÁLKOZÓ: BOOGIE- WOOGIE PÁRBAJ A MUZIKUM KLUBBAN

Zongorista Találkozó: boogie-woogie párbaj a Muzikum Klubban

2020.10.12. Szöveg és fotó: Gróf István

Különleges és kifejezetten alkalmi zenei formációnként már több mint húsz éve koncertezik a Zongorista Találkozó. A már színpadképében is egyedülállónak számító produkcióban három zongorista boogie-woogie párbaját hallhatja a közönség, a New Orleans blues műfaj nyomdokain haladva, tökéletesen rezonáló dob kísérettel

A fél kilences kezdéskor- miután kitárták a nagyterem kapuit- a színpadon semmiféle Bösendorfer, Steinway avagy Schimmel, kinyitható fedéllel vagy anélkül nem volt látható: korunkban egyértelműen átvették ezek szerepét a digitális hangszerek. Balra Bacsa Gyula hófehér Korgja, középen Nemes Zoltán megszokott kicsi piros Nord-ja, jobbra Nagy Szabolcs öreg fekete Casio-ja várta gazdáikat, míg hátul Mezőfi „Fifi" István dobszerkója csillogott. Pedig majd 100 évvel ezelőtt, amikor a blues zenéből megszületett a ma is divatos boogie- woogie stílus, az előbbi akusztikus nagy zongoramárkák uralták a mezőnyt.

A zongora-blues alapjában véve kétszólamú: kérlelhetetlenül gördülő basszusszólam és az erre játszott jobbkezes melodikus futamok. A lassú blues- sémák gyorsabb változatát nevezték el boogie-woogie-nak, először 1924-ben, Chicagóban. Itt, a szeles városban születtek első nagymesterei is, Jimmy Yancey 1894-ben, Albert Ammons 1907-ben, Meade Lux Lewis 1905-ben, vagy az Atlantában született Big Maceo Merriweather is, aki szintén Chicagóban, a nagy bulizások fellegvárában kötött ki. Itt volt divat az un. "house rent party", azaz a lakbérbuli, ahol a pénzből kifogyott bérlő, hogy törleszteni tudja lakbérét, zongoristát fogadott és belépőt szedett. A zenészek zöme munka után ment játszani. Fizetségük az elfogyasztott étel- ital volt. Talán ezért is volt Chicagóban minden zongorista, Big Maceo-hoz hasonlóan 110 kiló feletti súlyban.

De azért az akkori zongoristák elég mozgékonyak is voltak. A gitárosokkal ellentétben nem vihették magukkal a hangszerüket, de ez terhet sem jelentett számukra: pillanatok alatt felpattantak a tehervonatra, hogy átmenjenek a következő városba.

E műfaj hazai mesterei tartottak bemutatót - nem először az elmúlt fél évtizedben - a Muzikum Klubban csütörtök este. Bacsa Gyula, e zenészek doyenje a 90-es években szerepelt főleg színpadon, többek között a hazai blues-divatteremtő Palermo Boogie Gang tagjaként. Nagy Szabolcs, a fiatalabb korosztály tagja, már az ezredfordulótól szerepel e műfaj egyik legsikeresebb előadójaként, többek között a Muddy Shoes, a Hobo Blues Band, a Braindogs tagjaként. Egészen más műfajban járatos Nemes Zoltán, a Jambalaya együttes vezetője-énekese, aki a New Orleans-i blues-sanzon-zydeco műfaj elkötelezettjeként ült a billentyűk mögé, és egyetlen előadóként énekelt is a műsorban, valamint irányította az alkalmi banda előadását.

Egy szédületes instrumentális boogie-val kezdtek - megadva az est hangulatát - kiemelten az ebben a műfajban utolérhetetlen Bacsa impróival. James III. Booker New Orleans-i zongorista dalát már Nemes Zoli énekelte, zongorázta egészen eltérő hangszerelésben, hogy egy '30-as évekbeli Yancey-boogie-val ismét a Michigan- tóparti városba térjünk vissza, ismét Gyuszi szuperbillentyűzésével. Emlékszem jómagam is, mikor a '60-as évek eleji gitárközpontú bandák, a brit Shadows, a svéd Spotnicks, az amerikai Duane Eddy mellett az ugyancsak újvilági Johnny & The Hurricannes volt az instrumentális rockzene egyik legkiemelkedőbb bandája. Nos, tőlük idézte fel Szabolcs és Gyula a Red River Away-t, hangulatosan átdolgozott formában. A gyökerekhez való visszatérés Big Maceo Chicago Breakdown-val, a boogie- történelem egyik legdinamikusabb felvételével következett Bacsa technikai bravúrjával kiemelten, majd Maceo egy kissé későbbi zenésztársa, a koncertkörútjain évente 200 pár cipőt „elnyűvő" Fats Domino Whiskey Heaven c. dalát interpretálta a hangszeréhez visszaülő Nemes, ezúttal Nagy Szabolcs 2 kőr jazzes imprójával.

Mielőtt az ugyancsak dundi fekete énekes-zongorista másik számát, az All By Myself-et előadta volna az alkalmi társulat, a Good Golly, Miss Molly c., az angol Swinging Blues Jeans által sikerre vitt rock'n'roll-al pörgették fel a hangulatot. A koreográfiában ismét egy 80 éves boogie következett, hogy aztán alaposan stílust váltsanak a fiúk: Wilson Pickett soul- dalában, a slágeresre hangolt Something You Got-ban Zoltán éneke és Szabolcs hangszerszólója maradt meg emlékezetünkben, majd Nemes jött ismét New Orleans két nagyágyújának, Professor Longhair (Tipitina), és Dr. John (Such a Night) dalának összegyúrt szerzeményeiben. Hogy az előbbiben miért nem énekelt, az kérdés maradt... Talán azért, hogy jobban koncentrálhasson a térdén egyensúlyozott, gyakran megbillentett hangszerén előadott kitűnő szólójára. A végefelé rockosodott a hangszerelés: egy ugyancsak Délről, Louisiana-ról énekelt kemény nóta, majd a Bacsa- Nemes páros billentyűversenyzésével előadott Rockin' Chair c. boogie feldolgozás után Prof. Longhair blues-a, Hey, Now, Honey Child következett.

A gyökerekhez ezután az egyik, már említett boogie-király, Meade Lux Honky Tonk Train c. szédületes tempójú woogie-ja gördült elő, mindhármójuk zongorarögtönzéseivel felturbózva, hogy egy Chuck Berry dögös rockkal, a Nadine-nel fejezzék be a fehér-fekete billentyűk varázslását a hazai mesterek. A show tetőfokára hágott: mindhárom billentyűs Bacsa zongorájánál helyezkedett el: Szabi lenn, Gyula középen, Zoli a felső oktávokat lakta be, majd cseréltek: egymás „szavába vágva" brillíroztak.

Persze a visszataps hatására a ráadás sem maradt el: a showman Jambalaya- vezér a mikrofonhoz lépett, hogy egy vérbeli, felelgetős gospellel, a Got Me a New Love Thing c., Allen Toussaint gospellel búcsúzzon el a lelkes közönségtől, melynek száma lehetővé tette a nagyteremben azt, hogy betartsuk a másfél méteres izolációs távolságot. És melyben olyan, Paul Robeson basszusát és Aretha Franklin soul-szopránját is a kórusban visszaadó rajongók is ültek, hogy nem lehetett elérzékenyülés nélkül otthagyni a hangverseny helyszínét. Inkább ezt, mint a Covid-félelmeket őriztük meg az estén, de ez mindenképpen így volt nekünk jó.

Megjelent a vaskarika.hu portálon 2020.10.12-én

2020. szeptember 7., hétfő

VÉGRE FESZTIVÁLOZHATTUNK A BALATON PARTJÁN! SIKERES VOLT A 13. RÉVFÜLÖP BLUES SEREGSZEMLE- 3. NAP

Végre fesztiválozhattunk a Balaton partján! Sikeres volt a 13. Révfülöp Blues seregszemle – 3. nap

2020-08-30 | kritika

Szerencsére szombat este – amikorra a legtöbb embert várták a szervezők – sem tombolt a kánikula: rövidnadrágosan, izzadságmentesen ültünk le a szabadtéri színpad nézőterén, hogy meghallgassuk Benkő Zsoltékat. A viszonylag fiatal, ötvenes éveiben járó, tapasztalatokban gazdag életutat bejárt gitáros aznap este debütált új csapatával, a meglehetősen bizarr nevű Jack Don’t Come nevű formációval. Az öttagú bandában a színpad bal felén Benkő Zsolt gitározott, középen a szőke énekesnő, Tóth Rita állt a mikrofon mögött, míg jobb szélen a zenekarvezető fia, Benkő Máté játszott gitáron. A dobok mögött Kiss Zsolt ült, mindössze 3 dob, 3 cin hangszer- arzenállal "kiülve", előtte – a hazai popszcénában sem megszokottan – egy csinos hölgy, Lukács Csilla hozta a basszust.

A felvezető beszélgetésben Benkő Zsolt arról beszélt, hogy nem közismert slágereket fognak előadni, de azok igényesek lesznek. Új színfolt lesz zenéjük, mert unikumokat vettek elő a régi zenei ritkaságok közül, de a tálalás ettől még up to date lesz. Majd bemutatta a fiát, aki az örökébe lépett, és kemény munkával vele egyenrangú szólógitárossá vált. Végül elmondta, hogy az ötven-hatvanévesek ismerik a bluest, de a mai fiatalok nem, ezért ezt szeretné pótolni számukra az új csapat, a J.D.C.
A ’80-as években tündöklött texasi blues-rock banda, a Fabulous Thunderbirds számával, a Wait On Time-mal kezdték műsorukat, amelyben a később bejáratott koreográfia szerint előbb a fiatal Benkő, majd utána az édesapa tekert le egy-egy szólót. Horace Silver amerikai zongorista The Jody Grind című dalában már az énekesnőre szegeződtek a tekintetek, de a gitárosok is szóhoz jutottak két-két körre a szám közepén. Ezt követően Ray Charles egy 1966-os, nem éppen közismert dala, az I Don’t Need No Doctor jött, mely John Mayall és Herbie Hancock repertoárját is díszítette. A kőkemény soul-rock nótában nemcsak a gitáros fiúk,

hanem a basszusgitáros lány, Csilla is nagyot alakított. Felidéztem emlékeimben, milyen "csoda" volt látni- hallani 8 évvel ezelőtt az Omegában Katy Zee-t Mihály Tamás helyén. A koncert ötödik dalát már a jazz-tanszakon végzett szólóénekes számára választották ki: a soul királynője, Aretha Franklin száma, a Muddy Water egy megbántott nőről szól. A sokadik, egyébként ízléses, ötletdús apa-fiú gitárimpró hallatán tűnt fel, hogy bizony nem lett volna baj egy billentyűst vagy fúvóst is beválogatni még az együttesbe. Szintén színes bőrű énekesnő, Randy Crawford volt az eredeti előadója az In My Life című sodró balladának. Rita jazzes, soulos hangjában nem találhattunk hibát, szépen frazírozott, de átütő ereje még nem volt. Zsolt ellenben elővezetett egy gyönyörű rögtönzést. Ezután fehér énekesnőtől, Bonnie Raitt-től a Burning Down The House hangzott el a banda átiratában, majd egy rockos szerzemény következett új, nem megszokott hangzással. „New Way”- Új Út, ahogy a hosszú haját lófarokban összekötő zenekarvezető mondta a számok után. Ezután ismét egy Aretha Franklin-nóta, a Dr. Feelgood hangzott fel, és megtörtént az, amit vártunk: Rita nagyon káprázatosan énekelt. Visít, búg, hörög a blues a torkából, ugyanúgy, mint példaképeinek felvételein. A John Mayer – Herbie Hancock szerzőpáros Stitched Up táncra hívó kemény funky dala tovább emelte a hangulatot, így többen előrejöttek táncolni is, és Zsolt is ragyogóan interpretálta gitárjával az eredeti e- piano szólóját. A program utolsó száma ismét Rita példaképének, Aretha Franklinnek a nótája, a The House That Jack Built c. soul- őrület volt. A detroiti énekesnő Think! című világslágerére mind ritmusában, mind hangszerelésében hasonlító dal adaptációja nagyszerűen sikerült:

Tóth Rita megint a mennyekbe vitt a magas tartományokban is biztos hangjával, az apa-fiú páros jót pengetett, és a végén egy rövidke basszusgitár- és dobszóló fültanúi is lehettünk.

Ésszerű volt Kovács ’Pepi’ Pétertől, a Dunántúl egyik legrangosabb blues fesztiváljának soha nem fáradó szervezőjétől, hogy a legismertebb nevet a szombati késő esti programba illesztette: a Takáts Tamás Blues Band koncertjére megtelt a nézőtér. Izgult is a zenekarvezető, nehogy elérjük az ötszázas plafont: szokásos humorával, ironikusan „betanította” a koncert előtt a közönségnek, hogy ha tetszik a zene, hangos „góóól” kiáltással kell ezt megköszönni. (A sporteseményekre a jelenlegi szabályok szerint nem érvényes az 500 férőhelye plafon!) A hatvanas éveiben járó frontember a Karthago együttessel érte el pályája csúcsát, de mindig is fontosnak tartotta, hogy a hazai blues-szcéna ismert arca is legyen. A korát meghazudtoló külsejű és temperamentumú énekes-szájharmonikás persze mindent meg is tett ezért: az elődzenekart, a Dirty Blues Bandet is beleszámítva összesen kilenc hanghordozót jelentetett meg az együttes, legutóbb 2016-ban az Úton címűt.

Takáts Tamás, aki énekesi és szájharmonikás szerepe mellett néhány számban gitáron is tömörített, a színpad közepén állt. Tőle balra régi "harcostársa", Gál Gábor állt gitárjával, míg Patyi Sándor basszus- gitáros jobbra, Tóth Károly, a csapat legfiatalabb tagja, a dobos előtt.
A műsort – melyben kizárólag magyar nyelven előadott, saját számok szerepeltek – az UFO-t lát a Yeti című slágerükkel kezdték, majd a kisember álmait megéneklő Leszel te még milliomossal folytatták, és ugyancsak a dalszöveg volt a központban a szatirikus balladában, Privatizációs bluesban. Tamás ekkor gitárt fogott a kezébe, hogy a cudar világról énekeljen, majd egy állítása szerint „nemzedékeken áthidaló” funky következett, rövid rappeléssel, á’la Majka, hogy az est egyik legszebb lírai dalát, az Esőt előadják. „Csak hulljon ránk az eső, tisztuljon ki a levegő” – énekelte Takáts. Persze éppen a ballada alatt jöttek elő a reflektorfények vonzására a szúnyogok, szöcskék és sáskák. (Az énekes egy imádkozót is látni vélt a tömegben, melyet egy road „távolított el”.) Takáts Tamásra látható hatást gyakorolt az 1995-ös budapesti Rolling Stones koncerten az előzenekarként való szereplés, ami igen megtisztelő volt számukra: időnként Mick Jagger mozgását fedezhettük fel az övében is. A Country romantikus idillje után az UFO 2 következett,

melyben Gábor tömör rögtönzései mellett Tamás is fújt egy szédületeset a harmonikáján. Érdekes volt megfigyelni, hogy míg Szabó Tamás méretes bőröndjéből halászta elő, Pribojszki Mátyás a dobszerkó mellől kapta ki a kis hangszereket, Takáts a farmerje zsebéből szedte ki azokat, persze a hangnemhez illően. Az Úgyis a szeretőd leszeknél végre elengedte magát a banda: amolyan korai Free- stílusban villogott Gál szólógitárja, Patyi pedig egy szédületes basszusszólót produkált- benne barokkos bőgő- futamokkal-, de Tóth is elemében volt a dobok mögött. Egy lassú bluesban ismét Gábor volt a főszeplő érzéki gitárrögtönzésével, majd a Világvége blues kemény hard-rockja dübörgött át a színpadon, Tamás kiváló harmonika-futamaival. „Ki tudja még, mennyi van hátra, igyunk ma még” – hangzottak a jól ismert sorok, majd a legismertebb slágerek kerültek a végére: a Zakatol a vonatban Takáts hosszú, igényes herfliszólójával, a Pocsolyába léptem a közönség megénekeltetésével. (fiú-, és leánykórus, majd together! )A visszataps után ráadásként a Megöl a vágy című szókimondó nótát kaptuk a harminc éve működő blues-rock bandától, amelynek rutinja, tapasztalata ez esetben is hasznos volt: remek hangulatban zárták a háromnapos Balaton-parti blues-fesztivált. Reméljük, lesz folytatás!

Szöveg és fotók: Gróf István

Megjelent a bluesvan.hu portálon 2020.08.30-án

2020. augusztus 23., vasárnap

A NAGY GENERÁCIÓ "NÖVENDÉKE" A ZENÉRŐL

A Nagy Generáció „növendéke” a zenéről

GRÓF ISTVÁN KULTURÁLIS POLIHISZTOR HIÁNYPÓTLÓ ÖSSZEGZÉSE

Hegedűs István

Fotók: Dr. Kereszty Gábor és Büki László 'Harlequin'

2020. AUGUSZTUS 20. CSÜTÖRTÖK 15:34

Csaknem kizárólag a Vas-megyei zenei eseményekkel foglalkozik Gróf István – „civilben” nyugalmazott agrármérnök – zenei szerkesztő-publicista első zenei tárgyú (amúgy más témában immár a nyolcadik) kötete, a Fülig a zenében. Saját szemüvegén keresztül láttatja az utóbbi negyven esztendő hazai, illetve a lakóhelyéhez közeli ausztriai történéseit; a koncertbeszámolóktól kezdve a lemez-, illetve filmkritikán át az általa szerkesztett-vezetett rádiós blues műsorokig, illetve a személyes interjúkig. Ars poeticája: műfajoktól függetlenül csak jó és kevésbé jó zene létezik.
„Érzelmes ember vagyok, megérintenek és magukkal ragadnak bizonyos forradalmak. Az életemben több ilyen forradalom volt, ezekből mindig tapasztalva jöttem ki, és több lettem általuk”. E sokat sejtető mondatokból talán a fiatalabb olvasók is kiolvashatják, hogy a kinyilatkoztató nem feltétlenül az élet naposabbik oldalán sütkérezett. Legalábbis nem állandó jelleggel. A vallomástévő Gróf István, a Fülig a zenében című vaskos, ám annál izgalmasabb kötet szerzője – noha húsz esztendős koráig Budán élt – ízig-vérig Vas megyei. Közelebbről Sárvár polgára, ami azért is érdekes, mert az átélt és papírra vetett zenei témák túlnyomó része e nyugati régióhoz kötődik. Mint a szerző bevezetőjéből kiderül, a hetvenes-nyolcvanas évek vidéki Magyarországán agrármérnökként a „földhözragadtság” mellett aligha jut idő a jogos kultúrigény kielégítésére. Persze minden áthidalható, csupán elhatározás és erős akarat kérdése: a korábban naplózott rendszeres beat-koncertlátogatásokat kényszerűségből felváltja a hanglemezgyűjtés-, illetve hallgatás időszaka.
Hogy honnan a zene szeretete, és az meddig kísérheti egy átlag magyar állampolgár életét? Már a szerző említett előszavából, ha úgy tetszik, részleges önéletrajzából kiderül, hogy hétéves korától, az első zongoraleckéktől kezdődően egész lényét áthatja a zene. Gróf István, a Nagy Generáció „növendéke” egy erősen főváros centrikus országban még Budapesten éli meg a magyar beat alapkőletételét, majd vidékre költözve végigkísérheti annak egyedfejlődését, később a hazai és a nemzetközi rock-, blues-, dzsessz-, folk élet alakulását, fontosabb megmozdulásait. Teheti, hiszen Sárvárról könnyebb az átjárás a szomszédos Ausztriába: előbb Grazba, utóbb az emblematikus Wiesen-i fesztivál eseményeire.>
Zenei mindenevőként ugyanazon érdeklődéssel, rajongói lelkesedéssel közelít a klasszikus zenéhez, mint a táncház mozgalomhoz, hogy aztán eljusson a „végkifejletig”; azaz mint református presbiter, gyülekezeti kántor maga is művelője lehessen az egyházi zenének. Mert Gróf terjedelmes lemezgyűjteményének birtokában bátran kijelentheti, és ki is jelenti: „csak jó, és kevésbé jó zene van. Műfajoktól mentesen”. Az ars poetica tetten érhető a kötetet záró, e témával foglalkozó fejezetben is.>
Muníció tehát bőven akad, kérdés, hogy igény is van-e az élmények publikálására? Szerencsére van. A Fülig a zenében kötet aprólékos műgonddal szedi rendszerbe a szerző valamennyi publikált koncertélményét, illetve a zenével kapcsolatos egyéb tevékenységét. Negyven esztendősen a Sárvári Hírlap városi újságban teheti közzé első koncertélményeit, bár ekkor még inkább közéleti témákban olvashatók megnyilvánulásai. Mint elkötelezett The Rolling Stones-rajongó nem csupán a rendszerváltozás kori, bécsi Práterben tartott koncert, de a későbbi két, Népstadionbeli monstre előadás is terítékre kerül. Az első fejezetet, műfaj szerint tematizálva, teljes egészében a koncertbeszámolók teszik ki: a blues-rocktól a beatzenén keresztül eljutunk a kemény rockig, de bőséges teret kap a Sárváron Valami Jazz címmel megrendezett, illetve a szombathelyi Lamartin-jazz fesztivál minden részletre kiterjedő és dokumentált eseménye is. Némely előadó persze más-más esemény kapcsán többször is felbukkan, ami összevetésre jó ugyan, ám nem biztos, hogy az olvasó is éppen így látja…

A saját szórakoztatásra, illetve gyűjtői-, rajongó szenvedélynek köszönhetően a hosszú évek során összeállt hanglemezgyűjtemény sem porosodik a polcokon: a kizárólag blues lemezekről előbb recenziók jelennek meg immár egy internetes szakportálon, ebből kinőve pedig egyenes út vezet a blues témájú, a kétezres évek elején indított rádióműsorokig. Sárvárott, Sopronban, illetve Szombathelyen több zenei ismeretterjesztő sorozatot is sikerül útjára bocsátani, többnyire a blues témájában, de a „Magyarock” adásciklus keretében a rockzene is teret kaphat a szerkesztő-műsorvezető Gróf István ötletéből, illetve jóvoltából.
Jól illeszkednek a sorba a mozifilm-kritikák, amelynek a szerző külön fejezetet szentel. Ebben górcső alá veszi – többek között – a Led Zeppelin Celebration day, vagy a The Rolling Stones több koncertjének külön-külön megörökített filmváltozatát, de bonckés alá kerül Martin Scorsese alkotása is a méltatlanul háttérbe szorított The Beatles-tagról, George Harrisonról.
Gróf a zenei újságírás talán legizgalmasabb szeletében, az interjúban is figyelemre méltót alkot. E műfaj azért is érdekes, mert a kulcs a riporter, a kérdező kezében van; kérdés, nyitja-e partnerének, beszélgetőtársának lelki ajtaját? Felkészült újságíróként a szerző kérdései elsősorban a szakmát célozzák, ugyanakkor magát az embert is igyekszik bemutatni. Írásain átsüt a (zenész) szakma iránti mélységes elkötelezettség, nyelvezete intellektuális, mégis közérthető. Precizitása, gyűjtőszenvedélye a könyv szerkesztésében is tetten érhető, a megőrzött koncertbelépőjegyektől a filmplakátokig mindent igyekeztek dokumentálni.
Mindezek összessége olvasmányossá, érdekessé teszi ezt a némileg rendhagyó, bőséges kötetet, amely nem csupán szórakoztat, de a szerző reményei szerint talán a fiatalokkal is megszeretteti a Nagy Generáció zenei korszakát.
(Gróf István – Fülig a zenében, Szülőföld könyvkiadó, 2020, 638 oldal)

Megjelent a Magyar Nemzet online oldalon 2020. 08.20-án

2020. augusztus 22., szombat

VÉGRE FESZTIVÁLOZHATTUNK A BALATON PARTJÁN- RÉVFÜLÖP BLUES FESZTIVÁL 2. NAP

Végre fesztiválozhattunk a Balaton partján! Sikeres volt a 13. Révfülöp Blues seregszemle – 2. nap

2020-08-21 | kritika
Szöveg és fotók: Gróf István

A csütörtök esti ijesztő felhőknek péntekre nyoma sem volt, és hétvége lévén jobban megtelt a nézőtér is a Mojo fél nyolcas kezdésére. Az akusztikus hangszerelésű zenekar 2011-ben eredetileg Mojo WorKings néven alakult meg, majd két év múlva ritmusszekcióval egészült ki. Az este is a frontvonalban,

balról jobbra Szabó Tamás (ének, szájharmonika, harmonetta), Horváth János (ének, akusztikus gitár), Honfi Imre Olivér (ének, elektromos gitár, diddley bow, cigar box gitár játszottak, míg a hátsó sorban, mögöttük Herr Attila (basszusgitár) és Mezőfi ’Fifi’ István (dob) felállással léptek színpadra.
Szabó Tamás még a hazai blues sikeres feltámadásának első pionírjaival, Vas Zolival, Bocskai Istvánnal mutatkozott be szájharmonikásként a '80-as évek elején, majd a az első, pure- bluest játszó, országos hírnévre szert tévő hazai banda, a Palermo Boogie Gang tagja lett egy jó évtizeden át. Közben 1997-ben kiadta az első hazai szájharmonika iskolát, füzet alakban. Azóta a hazai blues- szcéna megkerülhetetlen alakja örökmozgó, filigrán alakjával, jellegzetes, elmaradhatatlan sapkájában.
A felvezető interjúban Tamás bemutatta a többféle hangon megszólaltatható harmonettát, amely inkább kísérőhangszer, és többféle hangon megszólaltatható. Ez az instrumentum egy „rendes” blues- vagy rockbanda hangszer-arzenáljában nem található meg. Zenésztársa, Honfi Imre Olivér pedig a száz évvel ezelőtt a Mississippi-delta vidékén játszó bluesmanek által a házkörüli lomokból épített- "rendes" nem lévén- húros-hangszerek közül mutatott be kettőt: a diddley bowt, és az egy- vagy kéthúros pengetős instrumentumot, a seprűnyélből és szivardobozból kialakított cigar box gitárt, mint a gitár és a bendzsó elődjeit.

Az együttes egy unplugged hangszerelésű balladával, a Long Steppel kezdett, hatásos vokálokkal, majd egy ritmusosabb, rockosabb nóta (Cryin’ Won’t Bring You Back) következett Olivér énekével, melyben mind a szájharmonika, mind az elektromos gitár szerephez jutott mint izgalmas improvizációs hangszer. Saját szerzeményüket, az I Got A Religiont a harmadik szólista, Horváth János tolmácsolta, a számban Honfi sajátos, jazzes gitárimprovizációi és Szabó lapátnyi hangszerével tangóharmonika-szerű akkordokat megszólaltató játéka voltak emlékezetesek. A Bob Dylan- féle átdolgozást szeme lőtt tartva az It Hurts Me Too című, alaposan átdolgozott opust valódi blues-stílusban tálalták, Tamás dinamikájában és ritmikájában is felépítette az ideálisan visszaadható blues-dramaturgiát. A koncert Sonny Terry- stílusában előadott vonatozós- rókavadász pofagyalú- hengerrel egy autentikus stílusban előadott szerzeménnyel folytatódott, Melyben Tamás vitte a főszerepet, de melyben Honfi Imre Olivér megszólaltatta, sőt improvizált is a diddley bow-ján. Ezután stílusváltás következett, a fiúk egy New Orleans-i nótát játszottak, ezúttal Do Diddley ritmusban. Egy, természetesen angol nyelven tolmácsolt, korai saját dal után János kapta maga elé a mikrofont, hogy egy gyors lüktetésű Slim Harpo dalt, a Hey, Little Lee-t énekelje el, Honfi tekerős gitárszólójával a középrészben. Majd ismét saját számok következtek, a már-már slágeres Nothing Can Fix The Devil és a Too Much Talking csendült fel a szeptemberben megjelenő lemezről.

Az utóbbiban Honfi Imre Olivér a másik „csodahangszert”, a cigar box gitárt is megszólaltatta. A Pawn Show című, egy gazdag fiú történetét elmesélő nótát vaskos Chicago-blues köntösben, reggae-ritmusban Horváth János énekelte, végül- eltérően a szokásoktól- egy lassú balladával, a My Dog Hates You című dallal zárták műsorukat a fiúk. Szabó Tamás harmonikája szépen búgott a már sötét Balaton-parti éjszakában, míg Olivér férfiasan lágy hangjával, finoman kezdett, végül rendesen bevadult, jó háromkörösre sikeredett gitárimprovizációjával ért véget a koncert. A ritmusszekció, Herr Attila és Mezőfi ’Fifi’ István pontosan, precízen tették a dolgukat, némi szólóra is kaptak lehetőséget. Elmondható, hogy a Mojo a fesztivál legjobban megszerkesztett koncertjét nagy gondossággal párosulva adta elő ismét Révfülöpön.

A hosszú átszerelés után már rendesen besötétedett, az ülőhelyeket mind elfoglalták, így a nézősereg egy része a színpad körül kényszerült állni. Ekkor lépett a közönség elé a Jumping Matt & His Combo. A szájharmonika-virtuóz és fúvós szekcióval kiegészített csapata befogadhatóbb zenével kedveskedett a nagyérdeműnek, mint az előttük bemutatkozók. A főnök fekete ingben a színpad közepén állt, táncolt, ugrált a mikrofonja mögött,

míg zenei jobb keze, Szász Ferenc (gitár, vokál) tőle balra játszott. A színpad jobb oldalán a két fúvós, Magda Zsolt (tenor és baritonszaxofon) és Tettamanti Tamás (trombita, szárnykürt, pozan) helyezkedett el, a szalmakalapos Molnár Dániel (minimális szereléssel, bruttó 2 dob + 2 cin)-dob) és Csizmadia László (basszusgitár) pedig a színpad hátsó részén foglalt helyet. A boogie-woogie, a rock and roll, a soul és a funky műfajok felé is nyitó, a színpadi show-ra sokat adó Pribojszki Mátyás az utóbbi időben sorra adta ki lemezeit: hol duóban, hol kvartettel, hol egy tizenegy tagú big banddel készített anyaggal rukkolt elő, ezek mind-mind a sokoldalúságát bizonyítják. Eddig – a korai évek Blues Fools kiadványait is beleszámítva – tizennégy lemezt készített, és ez feltétlenül megsüvegelendő.
A koncertet megelőző beszélgetésben Pribojszki elárulta, hogy nemcsak itthon népszerűek, hanem az észak-európai országokban, valamint Belgiumban és Hollandiában is. Az ex-Stones-os Bill Wyman hazai koncertjén örömmel vállalták az előzenekar szerepét, de a teljesen más műfajban utazó veterán Sir Tom Jones felkérésére sem mondtak nemet.
Koncertjük nagyrészt a Dressed Up című, a Custom Big Banddal készült lemezükre épült: hét számot erről az albumról szólaltattak meg. Egy dögös rockkal, a Running Out Of Time-mal kezdtek, majd a Ripoff Raskolnikovval mint társszerzővel komponált Real Good Man című, funky-s beütésű dal hangzott el, hogy aztán egy vadabb ritmusú nóta, a Banging On Your Door rock and roll jöjjön, melyben már recsegtetett a szaxi. Az ezt követő Can’t Make You Stay-t, az előző dalhoz hasonlóan Mátyás vitte a hátán káprázatos rögtönzésével. Sajnos, a kibontakozási lehetőséget adó Zydecola Boogie-ban még sem a szaxofonos, sem a trombitás nem melegedett bele megfelelőképpen az örömzenélésbe. A Soul Stealin’ Mama soulos hangszerelésben alaposan próbára tette Pribojszki énektudását, Szász gitárjátéka ugyanakkor tökéletes volt, és

Tettamanti a szárnykürttel újított. Ugyanezt tette Magda is a következő számban, a She’s 19-ben, ahol baritonszaxofonra váltott, de a hosszú, több körben előadott, kromatikus harmonikáján egyre tüzesebben játszó zenekarvezető szólója generálta inkább a vastapsot, és a bátrabb nézők táncoló csoportja is megszállta a zenekar előtti teret. Mátyás egyik saját dalában, a Memphis Soulban ragyogóan énekelt, majd az ezt követő Hard Workin’ Man című csoszogós shuffle-ban megint az improvizációk számára nyílt lehetőség: Szász teljesen belemelegedett a gitározásba (ő egyedül nem ásványvizet ivott), míg Pribojszki megidézte az Al Wilsonos, öblös harmonika-soundot a Canned Heat hőskorából. A frontember hozta a következő dögös soul nótát is, hogy aztán a Full Time Baby-vel fokozzák a hangulatot. Ha azt mondom, hogy egy hangszeres virgázik, annak kissé pejoratív jelentése van. Nos, Pribojszki Mátyás esetében nem: olyan gyors futamokat, technikailag nehezen megoldható skálázást vitt véghez hangszerén, amiket csak ő tud, és ez a tudás adja hírnevét is. A rockabilly korszakát megidéző dallal (Love Is Fake) lassítottak le ideiglenesen, amelyben a két fúvós vitte a főszerepet, a kelleténél talán hosszabb lélegzetű szólóikkal. A ráadás az egykor Tom Jones-szal előadott Strange Things Happening Everyday című, a 40-es éveket idéző szám volt, és tizenegy óra jócskán elmúlt, mire a művészek letették hangszereiket.

Megjelent kissé rövidebben a bluesvan.hu portálon 2020. 08. 22-én

2020. augusztus 16., vasárnap

VÉGRE FESZTIVÁLOZHATTUNK A BALATON PARTJÁN!

Végre fesztiválozhattunk a Balaton partján! Sikeres volt a XIII. Révfülöp Blues seregszemle. 1. nap
2020-08-16
szöveg és fotók: Gróf István

Csütörtök este a Meeting Point Band fellépésével kezdődött a tizenharmadik alkalommal megrendezett Révfülöp Blues Fesztivál. A Bergendyvel soul-rockot, a Hobo Blues Bandben- miután Bill elhagyta a csapatot, és kellett egy érces tenor- bluest, a Magyar Atommal és az Eric Clapton ’70-nel blues-rockot, az Ütött-Kopott Angyallal vokális rockot, a Kex Remake-kel városi zenét játszó Tóth János Rudolf 2014 óta vezeti jelenlegi felállással ezt a formációt. A zenekar főleg a ’60-as, ’70-es évek rock-zenéjét, progresszív rockját, blues-rockját, a hippi világ alkotásait veszi fel repertoárjába, egyedileg visszaadva őket: a legendás dalok magyar fordításban kerülnek előadásra, de a refrének azért angolul hangzanak el. No, nem azért, hogy rájuk ismerjünk, hanem ez maga a „tótjanós kivitel”, és így a nóták mondanivalója is nagyobb hangsúlyt kap.

A háromgenerációs együttesben Tóth (1950) a Nagy generáció szülöttje, az egyik legbiztosabb kezű hazai basszusgitáros, Zsoldos Tamás (1964) pedig egy fél emberöltővel fiatalabb. A csapat többi tagja közül Csadó Attila gitáros és Móré Attila dobos negyven körüli, míg a billentyűs Gyöngyösi Gábor a harmincas éveiben jár. Elektromos erősítésű banda révén, nem széken ülve, hanem mikrofonjaik mögött állva, balról jobbra a zenekarvezető, a szólógitáros, a basszeros és a billentyűs lakta be a nagy, kényelmes színpadot, mögöttük dübörgött a dobos.

A felvezető riportban Janó elmesélte, hogy az ’50-es, ’60-as születésűek, azaz a nagy generáció tagjai elfogadták azt, hogy a blues az igazat mondja, az öröm mellett a bánatot, a születés mellett a halált is megénekli, éppen ezért nem túl népszerű a mai fiatalok körében. Majd, mielőtt a húrokba csaptak, az ősz zenész megemlítette, hogy a muzsika befogadása kétesélyes: vagy szeretjük, vagy nem. De reméli, hogy az estén az előbbi lesz divatban!
! Kezdetként egy vidám, Ray Charles szerezte örökzöld, a Let The Good Times Roll hangzott el magyarul, a refrénje pedig angolul. A zenét visszahelyezve a korába Tóth egy jót döngicsélt a szaxofont helyettesítő kazoon. A Tearing Us Apart Eric Claptontól már kemény rockdal volt, amelyben Csadó is bemutatta szólógitárosi képességeit, Zsoldos basszusfutamaival bélelve.

A Blind Faith csodálatos, ’69-ben keletkezett balladájával, a Had To Cry Today-jal folytatták, melyben a hangszerszólók mellett nagyon jó volt hallani Tóth János Rudolf telt, magas, mégis erős hangját. Steve Winwood énekét visszaadni nem kis feladat. Ugyanebben az évben maradva, Claptonnak egy nem túl ismert száma, a What A Bringdown következett, amelyet a rockkorszakot elindító bandájával, a Creammel vett fel. A dalt ismét Csadó Attila emlékezetes gitár imprója tette emlékezetessé. E zeneileg összetett, igényes, ráadásul boldog korszak szerzeménye után az Eric Burdon & War repertoárjából került a révfülöpi hallgatóság elé a Mother Earth, benne a „visszavár az anyaföld” örök igazság tudatosításával.

Akkora örömzenét produkált ekkor a csapat, hogy számomra a fesztivál legemlékezetesebb rögtönzései közé került ez a dal, mind a gitár, mind a három körben is a hangszerszólót magához vevő orgonista jóvoltából. Brian Auger, a nagyszerű progresszív orgonista számával, a Thruth-szal folytatódott a billentyűvarázslat, Gyöngyösi ezúttal is kitett magáért. Inkább a szövegek, a mondanivaló került előtérbe abban a hármas saját dalcsokorban (BKV Blues, A nő lassan ölő méreg, Komment bunkó), melyek Tóth szerzeményei, és a Meeting Point tervezett lemezéről válogatták be őket. Az Amerikából indult, majd az egész világot elárasztó hippikultúra hatása a mai napig érezhető, és azok számára, akik már magukra eszméltek abban az időben, még mindig szép, felejthetetlen emlék. Ezt elevenítette meg a Nem találom a hazafelé vezető utam című Blind Faith adaptációval az együttes, újfent Janó velőig ható tenor énekével, és a két szólista rögtönzéseivel feldobva azt. Közeledtünk a mához: Gyöngyösi Gábor énekével egy dögös soul-funky dal hangzott el az önmagáért kiáltó zenei rögtönzésekkel bélelve (Freedom Jazz Dance), majd egy több szólamban elhangzott szám után egy újabb War-nóta, a karibi funky hangulatú Get Down következett, Gábor elektromos pianóval hozott emlékezetes kíséretével. Passzolt hozzá korban, zenében és hangulatban a Cream dala, a Those Were The Days. Azok voltak ám a napok! Csadó és Zsoldos folyamatos szemkontaktusban voltak , ’a la Clapton és Bruce, amikor „egymás ellen” játszották fel a témát. Búcsúzóul Tóth János Rudolf zengte el szólóban a Blues Anthemet. Éneke a vasútállomástól a móló széléig visszhangzott. Egy csupa ritmus blues-rockkal, ismét Winwood örökségéből csemegézve, az I’m A Man című őrülettel fejezte be másfél órás koncertjét a Meeting Point Band.

Némi időt rabló átszerelés után a 2005-ben alakult Jambalaya zenekar következett, persze a szokásos intrójukkal: Mardi Gras-s hangulatban masíroztak elő a nézőtér mögül. A marching alatt mindenki „hordozható” hangszert viselt. Azután a színpadon felállt a banda: középen, lábon billenthető zongorájával a zenekarvezető, Nemes Zoltán (ének, billentyűk), mögötte Szabó Tamás (dob), tőle hátul jobbra Varga Laca (basszusgitár), elől a két fúvós, Albert ’Zotyó’ Zoltán (szaxofonok) és Sóvári Tamás (trombita), majd a színpadon a billentyűs mellett Bellák Miklós (gitár, vokál).

Hamisítatlan New Orleans-i zenét közvetítettek, amire megalakulásuk óta esküsznek, és e stílus magyarországi helytartóivá is váltak. Tavaly adták ki hatodik nagylemezüket, amelyről természetesen játszottak dalokat. Az Ain’t Nothing But The Party című fergeteges ritmusú nótával kezdtek, bemutatva a rögtönzések során, hogy a billentyűs, a gitáros és a szaxofonos mesterei hangszereiknek. A neves egykori louisianai formáció, a The Meters dala, a People Say következett ezután, ráhangolva a közönséget erre a jellegzetes műfajra, amely a francia telepesek zydeco zenéje, a jazz, a dixieland, a fekete woodoo hagyományok, valamint az európai rezesbandák hatásának, és a spanyol telepesek, a kreolok zenei örökségének az ötvözete. Az új, Whatever Happens lemezükről a Partisan Second Line, majd megint egy second-line gyöngyszem, az Everything I Do Gonna Be Funky zakatolt át a nézőtéren, hogy újfent az utolsó lemezről a címadó szám, Miklós szédületes gitár- rögtönzéseivel dobja még feljebb a hangulatot.

Csütörtök este lévén messze nem volt teltház, de a jelenlévők visszajelzései a fogadókészségüket mutatták, pláne azután, hogy a New Orleans-i zene koronázatlan királyának, Dr. John-nak két szerzeménye is elhangzott. A háromnapos fesztivál csúcsdala szerintem a Renegade után a Right Place, Wrong Time című őrület volt, Bellák szólójával. A What I Won’t Do, szintén gitárközpontú nóta után az I’m Operable blues-funk következett, Albert szaxiszólójával, Nemes briliáns zongorarögtönzésével. Érdekes volt megtapasztalni, hallani a pontos, precíz, kőkemény fúvóskórusokat a számok közepén, majd a dalok hangzatos lezárásakor játszott kódáikat, a pontos, begyakorolt befejezéseket. A koncertjüket egy a’capella énekkari betéttel színesített nótával, a Music Factory-val zárták a budapesti zenészek, ismét Albert ’Zotyó’ Zoltán ötlet-dús tenorszólójával.

Megjelent a bluesvan.hu portálon, 2020. 08. 16-án

2020. augusztus 3., hétfő

A BLUES JAM KONCERTEZETT A SZIMFÓNIA KÁVÉZÓ TERASZÁN

A Blues Jam koncertezett a Szimfónia Kávézó teraszán

2020.08.03. szöveg és fotók: Gróf István

Emészthető, dúdolható, lábdobogtató rock-, blues- és countryszámokat ígért felvezetőjében Horváth Tibor, a tinédzserkoron már jóval túljáró szombathelyi Blues Jam együttes alapító- vezetője az élő zenére kiéhezett közönségnek augusztus első napjára ideális környezetben: a Zsinagóga udvaron kényelmes fotelek, hideg sörök, árnyékos nézőtér várta a nagyérdeműt, mely kezdésre fel is töltötte azt.

A zenekar az alábbi, évek óta változatlan felállásban játszott, amolyan unplugged-os, ülve zenélő „felállásban": a zenekarvezető, Horváth Tibor- gitár, szájharmonika, kazoo, Kusztor Gergely- basszus, Polgár Géza- dobok, Keresztesi Krisztián- gitár, Moldvai Tibor- szaxofon, klarinét, Varga Dénes- billentyűk, gitár, és a fronton a két énekesnő, hol felváltva, hol együtt, Csombor Ildikó- ének, ritmushangszerek és Baráth Barbara- ének. Két vérbeli bluesban beszállt még vendégként Szabó György is szájharmonikázni.
A képzeletbeli, az amerikai városok közötti zenei utazást Tennessee államban kezdték a Midnight In Memphis c. izgalmas instrumentális számmal: a hangulatot rögtön feldobták a gitáros szájgitárral előadott, majd a zongorista, végül a szaxofonos rögtönzéseivel. A következő, már énekelt dalban, a Bessie Smith által 1925-ben sikerre vitt Careless Love-ban Barbi hangolta be torkát, míg a Clapton-féle Cryin'-ban Dénes énekelte el a csak látszólag könnyen visszaadható dallamot.

Az éneklés a Wade In the Water c. spirituáléban lett igazán tökéletes Ildikó remek hangja révén, Tibor dobro gitárja, és a nem mindennapi tehetségét megmutató tapasztalt szaxofonos szépen ívelt hangszerszólói mellett. Otis Reding Sitting On the Dock of the Bay c. slágerlistás dalát megint csak Moldvai díszítette fel gyönyörű fúvósszólójával, majd az azt követő Driftin' Blues-ban viszont Varga Dénesnek köszönhettük az élményt, mind átérzett szólóéneke, mind igényes billentyű- improvizációja révén.
Az amerikai országjárás Louisiana államban, az ottani 1927-es nagy árvizet megéneklő Randy Newman balladával folytatódott, majd az azt következő dalban Barbara egy Ma(dame) Rainey bluesban bizonyított. Az ősz hajú fúvós az előbbiben tenorszaxofonján, az utóbbiban klarinétján fújt emlékezeteset. Az amerikai körutat váratlanul megszakítva, a Mende-Sülysáp vasútvonalra állították át a váltót a szereplők: Ildikó telt, erőteljes hangja tolmácsolta Berki Tamás 1984-es dalát, a Békés Expresszt, Gergő ötletes basszusfutamaival a háttérben. Egy dallamosabb ballada után (Bob Seeger: Turn the Page) és egy gyorsabb sémaszám (I'm Tore Down) a That'll Be the Day című, szintén fülbemászó, Buddy Holly írta, Linda Ronstadt énekelte rockkal értünk el a szünetig.

A második részben aztán a zenekarvezető-gitáros is jobban magához vette a szólóénekesi szerepet, és de jól tette! Férfias, erős, átütős számok következtek, amit persze a közönség is visszajelzett: jöttek az ütemes tapsok, a biztató bekiabálások. Előbb Mississippi Fred McDowell You Gotta Move c. delta bluesa szólt, persze dobro gitárral, slide-dal, pofagyaluval, és mindennel, ami ehhez a műfajhoz kell, majd egy szédületes, lengőbasszus kísérettel lenyomott instrumentális nóta (Intro) ösztönzött lábdobogtatásra, és persze a rendre következő orgona-, harmonika- és szaxofonszólók örömzenéje.
Könnyítésképpen három country & western dalocska következett felváltva a két énekesnőtől, hogy egy komoly előadói feladatot kaphasson Barbara: a Peggy Lee dal, a Madonnától Elvis Presley-n keresztül Beyoncéig előadott Fever jazzes hangulata nagyon átjött a színpadról, de ehhez az énekesnőn kívül a szaxisnak és a basszerosnak is köze volt. Majd ismét egy jó értelemben vett világsláger jött, az 1925-ben keletkezett delta-blues, a Motherless Child Eric Clapton-féle átirata. Ki ne emlékezne arra rocktörténelmi eseményre, amikor 1992-ben, az MTV stúdiójában a gitáros-énekes „kitalálta" az unlugged, az 'aligerősített' koncert műfaját, többek között ezt a számot is előadva, hogy aztán ez az előadásmód elterjedjen a világban.
Újabb közismert dal, az első, Hammmond-orgonát használó memphisi soul-blues banda, a Booker T. & The MG's legendás Green Onions-a elevenedett meg ezúttal Dénes kitűnő billentyűjátékával. Clapton: Lay Down, Sally c. dallamos slágere után a Chicago-blues királya, Muddy Waters Mojo Workin'-je következett, a főnök énekével és gitárjátékával. Majd a mikrofont nem engedve át másnak, George Smith Harp Stomp c. instrumentálisát fújta el Tibi herflijén úgy, hogy ez már ütemes vastapsot indukált. A hab a tortán a San Francisco Bay Blues, (újabb amerikai állomás) címével ellentétben egy folk dal, dixielandes hangszerelésben tálalva, amely a Blues Jam örökös búcsúszáma, és ez így volt tegnap is. Tibor előkapta a kazoo nevű apró, selyempapírral „működő" hangszerét, hogy druszájával már ketten alkossák a fúvóskórust.

A már majdnem három órás koncertet a visszatapsolás után a ráadásszám, a Charlie Stone ragtime zárta szédületes hangulatban előadva, ahol a megénekelt trombone, azaz a harsona hangját ismét a kazooval „hozta" Tibi. A zenés amerikai utazás végállomása - hallhatóan - New Orleans városa volt. A banda kitűnően adta vissza a dixie stílust, és ebben Moldvai volt a főszereplő: úgy vijjogott-futkosott a klarinétszóló, mintha jazz band játszotta volna.
A vírusjárvány előidézte „kényszerhallgatásunk idején" nekünk, zenerajongóknak sokat jelentett ez a nyáresti, hangulatos koncert. Reméljük, lesz folytatása a megyében még többször is.

Megjelent a vaskarika.hu portálon 2020. 08.03-án

2020. június 7., vasárnap

MADÁRCSICSERGÉS BLUES- GRÓF ISTVÁN ZENETÖRTÉNETI KÖNYVBEMUTATÓJA

Madárcsicsergés Blues - Gróf István zenetörténeti könyvbemutatója a Sárvári Arborétumban

2020.06.07. Büki László 'Harlequin'

Hiánypótló zenetörténeti kiadványt mutattak be június 6-án, szombaton Sárváron, az Arborétum vén platánfái alatt, madarak aktív "közreműködése" mellett. A blues, a jazz, a rock és a folk világába kalauzolta az érdeklődőket a lapunkban is rendszeresen publikáló Gróf István kötete, a Mississippi-deltától a Rába völgyéig. Szó szerint fülig voltunk a zenében!

"A zenén keresztül átragyog a lélek" - akár ez is mottója lehetett volna a Fülig a zenében - A blues, a jazz, a rock és a folk világa a Mississippi-deltától a Rába völgyéig című kötetet bemutatójának szombaton, a Szülőföld Könyvkiadó szervezésében. A kötet lapunk publicistájának, Gróf Istvánnak 1990-től napjainkig írt 158 publicisztikáját tartalmazza 7 fejezetben. 2010-ig még inkább az írott sajtóban, utána főleg a világhálón üzemelő portálokon jelentek meg az életműösszegző kötet cikkei.
A kötet bevezetőjét Nemes Nagy Péter, a hazai blues legismertebb kutatója írta, de az első két fejezet elé a szerző is írt közvetlen és kitárulkozó hangulatú bevezetőket. Az említett két fejezet 121 írása a szerző zeneélvezetének legkedveltebb területét, a koncerttudósításokat tartalmazza - blues, blues-rock, progresszív-rock- tudósításokat, beat-rock és folk-rock koncertbeszámolókat. Külön fejezetet kaptak a "Valami jazz Sárváron" beszámolói, és szintén a jazz világát megjelenítő "Lamantin Jazz, Szombathely" írásai.

A könyv érdekessége, hogy a koncertbeszámolók 62 %-a Vas megyei eseményről szól, főleg sárváriakról és szombathelyiekről. A tudósítások mellett lemez- és (zenei) filmkritikákat, valamint neves zenészekkel készült interjúkat is olvashatunk, majd a szerző 2007 óta "űzött" kedves programjával, a rádióműsorokat bemutató résszel folytatódik a vaskos, 640 oldalas könyv, ami rövid egyházzenei résszel zárul.
Gróf István a cikkek mintegy felét (76 cikk) a vaskarika.hu-n jelentette meg. A Lamantin Jazz Fesztiválról 2012 óta, egyéb stíluságakban 2008 óta publikál a portálon. A kötet számos koncertfotón és zenészportrén keresztül is kötődik portálunkhoz, hiszen a képgazdag kiadvány fotóanyagának nagy részét Büki László, és a vaskarikán szintén aktívan publikáló Kereszty Gábor jegyzi, mellettük Varga András kollégánk fotóiból is válogatott a szerző.
Jó szívvel ajánljuk az olvasmányos, fotókkal gazdagon illusztrált könyvet minden zenebarátnak, aki a sokat látott és még többet hallott, hatalmas zenei tudással bíró szerző olvasva is koncertélményt nyújtó írásaira kíváncsi. A kiforrott stílusban, részletekre is érzékeny formában megírt cikkek, interjúk nemcsak kordokumentumok a "nagy generáció" idejétől napjainkig, hanem zenetörténeti ismeretanyagként is jószolgálatot tesznek mindazoknak, akik a blues, a jazz vagy épp a beatzene mélyébe "merülnének alá". "Bátorság kell ahhoz, hogy valaki zenei írókét, kritikusként megjelenjen és hiteles is tudjon maradni ebben a "szerepkörében" - fogalmazott kötetet méltató beszédében V. Németh Zsolt. Mi annyit tennénk mindehhez hozzá - régről ismerve a szerzőt -, hogy a különböző zenei stílusokra való nyitottság, és egyáltalán, a jó értelemben vett zenei megszállottság is elengedhetetlen ahhoz, hogy ilyen kifogyhatatlanul, érdekesen, figyelmet fenntartóan sztorizhasson.

A könyvbemutatón fellépett Horváth Tibor blues zenész, a Blues Jam gitáros-szájharmonikása. A kötetet méltatta V. Németh Zsolt, az Agrárminisztérium Kiemelkedő Nemzeti Értékekért felelős miniszteri biztosa, köszöntőt mondott Majthényi László, a Vas Megyei Közgyűlés elnöke és Máhr Tivadar, Sárvár város alpolgármestere. Az esemény házigazdája a kötetet gondozó Szülőföld Könyvkiadó ügyvezetője, Farkas Csaba volt.

Megjelent a vaskarika.hu portálon 2020. 06.07-én

* * * * * * * * * * * * *

Sárvárikum

2020. június 6. szombat

Alig több mint egy éve mutatta be Gróf István közéleti tevékenységéről szóló összefoglaló munkáját , a Tulipános napjaim-at. A Sylvester János érdeméremmel kitüntetett szerző idén zenei írásaiból összeállított könyvvel jelent meg. Fülig a zenében – A blues, a jazz, a rock és a folk világa a Mississippi-deltától a Rába völgyéig – a cím sejteti a több mint hatszáz oldalas tartalmat. Ünnep volt ez a könyvbemutató azért is, mert hosszú bezártság után szinte az első kulturális program: hónapok óta egymást nem látott arcok találkozhattak nem is akármilyen környezetben! A Sárvári Arborétum szikrázó napfényben, harsogó vegetációval köszöntötte az érdeklődőket.

A szerző egy zongoraszámmal nyitotta a bemutatót. Farkas Csaba, a kötetet megjelentető Szülőföld Kiadó tulajdonosa konferálta a hozzászólókat.
A meghívottakat a város nevében dr. Máhr Tivadar alpolgármrster – szintén zenész – köszöntötte.
Köszöntőt mondott Majthényi László, a Vas megyei közgyűlés elnöke.
A kiadványt V. Németh Zsolt – az Agrárminisztérium Kiemelkedő Nemzeti Értékekért felelős miniszteri biztosa méltatta.

A szerző saját maga mutatta be kötetét, köszönetet mondva minden segítőjének. Megemlíthetjük, hogy a könyv rendkívül gazdag képanyagában ott dolgoztak a Sárvárikum fotósai is, lapunkban a szerző számos zenei írása jelent meg.
A zenei betéteket Horváth Tibortól hallhattuk szájharmonikán, gitáron és énekben.
Fotók: Kereszty Gábor

Megjelent a sárvárikum.hu portálon 2020. 06.06-án