BARCELONA, 2012.09.10-13.

BARCELONA, 2012. 09.10-13
szöveg és fotók: Gróf István

Tizenhárom napos spanyolországi kirándulásunk első kétharmadában Andalúziát fedeztük fel, majd az egynapos Valencia feltételes megálló után vasárnap délelőtt Katalóniába utaztunk, hogy az egyik legizgalmasabb európai várost, Barcelonát megismerjük. Két és fél napunk volt rá: alaposan megszerveztük a programokat, de fel kellett kötni a gatyát, hogy minden beleférjen, hogy ne kelljen rohanjunk. Ez sikerült is!

Valenciai szállásunkról ¼ 10-kor indultunk el, és a 350 km-es távot inkább autópályán nyomtuk le, minthogy drága időt veszítsünk, így délután 2-re odaértünk barcelonai szállásunkra, és elfoglaltuk azt. Innen az autóbérlő társasághoz, a vasútállomás mellé mentünk 10 napig szívünkhöz nőtt kis Nissanunkkal. A nagy igyekezetben elfelejtettük csurig tölteni a kocsi tankját átadás előtt, ezért nemcsak a jogos feltankolás költségét számították fel, hanem 37 Euro extra felárat is rászámoltak. Jól felhúzták az agyamat. De ha már az állomáson voltunk, megnéztük a környékét is. Mivel a hazai szecesszió rajongója vagyok, és Barcelonában is a fő csapásirányt a modern építészetre terveztük, már az első 100 m-en földbegyökerezett a lábunk. A Parc de l’Espanya Industrial az állomás mellett az új építészet egyik csodája volt. Egy mesterséges tó partján 10, egyforma magas világítótorony vette körül azt, és jó-néhány szobor, köztük a tavat őrző Vénus, Poseidon és Neptun fémalkotásai, és egy vasból készített, gyermek - csúszdaként is használatos hatalmas fémsárkány. A Joan Miro park nem volt messze, de ahhoz túl közel, hogy ismét lemerevedjünk: a tér közepén állt a szobrászművész Nő és a madár c., 22 m. magas kompozíciója (1982), meghökkentően, kétértelműen, szemet vonzóan. A művész 30 kisebb szobra is a pálmákkal, eukaliptuszokkal teli parkban található.
Innen már csak egy ugrás a Spanyol tér, a Placa d’Espanya, a város egyik főtere, mely az 1929-es barcelonai Világkiállításra épült meg. Középen van a klasszicista építészeti elemeket beépítő hatalmas szoboralakzat a monumentális szökőkúttal. Mögötte az impozáns Katalán Szépművészeti Múzeum (MNAC) neoklasszikus épülete a Montjuic domboldalán,valamint a Las Arenas, az egykor bikaviadalnak, mór stílusban épített körépület, mely ma bevásárlóközpont. Az oldalán egy üvegfalú gyorslifttel feljutva, a tetején létrehozott terasztól kitűnő kilátás nyílik a térre és a Montjuicra. Enikő fel is ment egy video-felvétel idejére oda. A MNAC-ról a lépcsőkön lecsoszogva jött a mágikus szökőkút, és a két 47 m. magas, sötétvörös velencei torony. Mivel este 9-kor kezdődött a világhírű szökőkút program, a teret ideiglenesen otthagytuk, és mentünk a CaixaForum felé, egy textilgyárból átalakított kulturális központ felé (a pécsi Zsolnay negyedhez hasonló), majd a mellette levő Poble Espanyolba már be is mentünk. A skanzenfalu helyett itt inkább skanzenvárost kell használni. 117 épület van ebben, a 15 spanyol autonóm terület közösségének az épületeken kívül egyéb jellegzetességeit is bemutatva: Madrid, Aragónia, Katalónia, Andalúzia, Toledo, Leon városházai, templomai, lakóházai, közösségi terei, a XV.-XVI. századig visszanyúlva. De, mint sok hasonló kulturális intézményben, itt is összekapcsolták az oktatással, az ismeretterjesztéssel, a művelődéssel az adott helyszínt: színes gyermek- programoknak, zenei rendezvényeknek, konyhaművészeti eseményeknek, kiállításoknak is helyt ad a Poble. Itt láthattunk egy nagyon érdekes állandó képzőművészeti tártatot is: kortárs papírművészeti- origami kiállítás volt meghökkentő merészséggel használva az anyagot. Pár méter távolságra találtuk, már a hegyre felkaptatva a Montjuic Parkot. Az ott petanque-ozó öregek nyugodtan, ráérősen töltötték délutánjukat, és ez átragadt miránk is. Itt megláthattuk azt is, amit nem akartunk: az 1992-es Olimpia atlétikai stadionját lerobbantan, gazosan, elhanyagoltan. Egyedül a gyeplabda-pálya volt karbantartva, mivel működött! Innen a Santiago Calatrava által tervezett kommunikációs toronyhoz mentünk, azt megcsodálni. Az 1992-es olimpiára készült 135 m. magas alkotás egy olimpiai lángot viselő sportolót ábrázol- mondják, de a napóra funkcióját felismertük mi is. A figurát nem vettük ki, de az építészeti remekművet megcsodáltuk közelről is. Innen óriásinak tűnt a MNAC 1929-ben felhúzott olasz klasszicista stílusban épített ház- rengetege. Mentünk tovább, és egy modern épületszerű létesítményt láttunk meg, nagy, görögös oszlopsorral. Közelebb érve láttuk, hogy ez az 1992-es olimpiai stadion egyik oldala, amely ily módon „álcázta” a mögötte fekvő fő stadiont. Bementünk, és a gondozott létesítményben végigjártuk a lelátókat, a padsorokat. A helyi macskák is élvezték a sok külföldi látogató szeretetét, és tucatszám heverésztek a székeken, alamizsnáért nyávogva. Megnéztük az olimpiai láng égésének helyét is, majd a visszatértünkben a mágikus tűzijáték színhelye felé az Estadi Olimpic de

Montjuic stadionból útba ejtettük a Joan Miro alapítvány épületét, amely tulajdonképpen a spanyol szobrász kiállítása volt. Vasárnap zárva lévén, csak a kertjében tudtunk szétnézni, és ez sem volt kevés élmény. Majd a Montjuic parkban, ahol a nevezetes Görög Színház is található, sétáltunk. A park talán botanikus kertnek is elment volna, olyan változatos, és sokféle növényt mutatott be. Nem sokan voltunk itt, így rögtön megütötte fülünket a magyar szó: a hölgy éppenséggel nem turista, hanem itt dolgozó honfitársunk volt. Mi még most is csak ismerkedünk Budapesten vele, Barcelonában ellenben nagyon elterjedt és népszerű a szabadtéri mozgólépcső. Most is ezt használtuk, hogy megtaláljuk jó kilátásunk helyét az MNAC hatalmas lépcsősorainak egyikén. A dús, élményekkel teli délután fáradtan ültünk le ide este 8-kor, hogy a 9-es kezdésre jól helyet kapjunk. Negyed 10-kor- megvárták a sötétedést- el is kezdődött az, ami Budapesten augusztus 20-án van csak, de itt mindennapos: a népünnepély. A Magic Font– háttérben a négy hatalmas oszloppal- elkezdte „műsorát”. Jó 15 m. magasra csaptak fel a vízsugarak, a szivárvány minden színében megvilágítva, és alá meg szólt a zene. Beethoventől az ABBÁ-ig, minden. Vegyes felvágott, csupa giccs- mondják a fanyalgók, és ha némi igazság van is benne, a majd kétórás „előadást” nem lehet nem csillogó szemekkel nézni. És nemcsak a fő medencében folyt a színpompa, hanem a Múzeum felé eső oldalon beindult egy másik szökőkút is, sőt, a múzeum előtt is három szinten. Hazafelé menet a széles sugárúton, az úttest és a gyalogjárda közötti elválasztókon is csobogott- ívelt felfelé a sok-sok színes vízsugár. Megadták- megadják a módját, kihagyhatatlan barcelonai program.

Másnap „arccal az építészet felé” felkiáltással kezdtünk az Eixample városrészben. A Passeig de Grazia sugárútra voltak felfűzve a spanyol szecesszió legszebb gyöngyszemei, rögtön elsőként a Casa Lleo i Morera, mely Doménech i Montaner alkotása 1902-ből. A saroképületen meghökkentő, és még most is modern a lekerekített erkélyek beépítése. Mellette „virul” a kicsit korábbi, 1898-as Casa Mulleras (a név itt mindig a megrendelő neve), Enrich Sagnier alkotása, majd az egyik legnagyobb építész, Puig i Cadafalch háza, a Casa Amatller, a csokigyárosnak épített villája, mely már csupa kőcsipke. Az 1900-ban készült épület csupa lázadás volt korában, később aztán számos díjat megnyert. Mellette húzta fel a Casa Batlló-t, a Csontok házát, ahogy az itteniek hívják, 6 évvel később a legismertebb katalán építész, Antoni Gaudi. Sem egyenes vonal, sem szimmetria nem található a homlokzaton, kerámia- cserepek fedik úgy, mintha csontok lennének. Üvegmázas kerámiával díszítette a tetőszerkezetet. Az épület Gaudi stílusának egyik legharmonikusabb kifejezése. A töményen egymás mellett álló 5 modern palotán- igaz, csak kívülről- nagy nehezen átverekedtük magunkat. A Fundacio Antonio Tapies volt az első katalán modern épület a nagyvárosban: 1882-ben épült. Doménech i Montaner tervezte, a téglát és vasat, a modern technológia elemeit integrálta, és arabeszk geometriai elemeket jelenített meg. A tetején egy látszólag összevissza gabalyodó huzalköteg van, valójában egy drót- széket ábrázol. Akkor kiverte a biztosítékot!

A következő épületbe, Gaudi Casa Milá-jába, köznevén a La Padrerá-be már be is mentünk. A művész fénykorában, 1910-ben épített háza mintegy összegező munka: a természet és az épületelemek keveredése, azaz az organikus építészet egyik legsikerültebb alkotása. A 5 emelet magas ház ma múzeum. Bejártuk a 110 évvel ezelőtti lakásokat, nappalit, dolgozószobát, ebédlőt, fürdőszobát (már az is volt), cselédszobát, majd „betekintettünk” az ártiumos belső udvarra, mielőtt az épületnek szó szerint, de áttételesen is a csúcsára, a tetőtérre érkeztünk. A kőmozaikkal kirakott kémények mintha pöttyös gombák lennének, a díszített párkányok mind a szemünket elkápráztató képsorok kellékei voltak. A négyféle kőből, köztük sienai márványból, díszített parkettával kirakott beltéri helyiségek maximális igényességgel lettek kialakítva. A tetőtérben megcsodáltuk az épület makettjét is. A Grácia – passzázson még sok, a XX. szd. elején épített palotát néztünk meg még, így a nekünk emlékezetes neogótikus-szerű Casa Fustert (1911), vagy a szintén Puig i Cadafalch építette (1905) Casa Terradas magasra törő

tornyaival különleges bérpalotát.
A nap fénypontja, az 1910 óta épülő Sagrada Familia bazilika volt következő állomásunk. Akkor még 4 tornya állt (ma, 2023-ban 9.- a szerk.) a külső látványával lenyűgöző, belső terének diszkrét megvilágításával, aprólékos kidolgozottságával elbűvölő istenházának. Ha rangsorolnom kellene az eddig látott templomokat, akkor ez áll az első helyen. Miközben halkan dolgoztak a magasban a daruk, sok ezer látogató bámulta kívül és belül az épültet. Rengeteg pénz, és sok idő kell! Gaudi mester sem hitte, hogy életében készen lesz, amikor 1926-ban szegényt elütötte a villamos. A 18 torony elkészültét 2026-ra tervezik, de a nyugati főkapun levő Szenvedés kapuja is készül még. A Diagonale, Barcelona fő sugárútja mellett egy hatalmas, szokás szerint a szabványoshoz nem hasonlítható felhőkarcoló épült 2005-ben, a Torre Agbar. Este 4500 LED lámpa világítja meg a tüzérségi lövedék alakú, 144 m. magas tornyot. A St. Paul kórház ugyan 1901-ben épült, Gaudi legnagyobb vetélytársa, Mortaner asztaláról, de már a szecesszió egyik legszebb példájaként tartják számon a hatalmas, vöröstéglás alkotást. A központi épület magas tornyával, majd a tekintélyes épületegyüttes 27 pavilonja, azok folyosóinak mozaikfestéseivel, kovácsoltvas nyílászáróival egyedülálló, mint ma is működő kórház. Itt vettük észre azt, hogy a spanyol városokban különböző színűekre festik a taxikat. Barcelona esetében e hagyomány szerint fekete színűek, élénksárga ajtókkal. Egy török kebabosnál ebédeltünk, amely újdonság volt számunkra akkor,

majd a Parc Güell felkeresése következett. Ide szintén szabadtéri mozgólépcsővel mentünk fel, mivel a 105 m. szintkülönbség már sok lett volna nekünk. Fenn, a tetőn, a teraszról gyönyörű kilátás nyílt a városra, majd leereszkedtünk Gaudi egyik leghosszabb ideig készített (1900-1914) kertjébe. Csupa színes kerámia-kirakás volt minden körülöttünk, a padok, a szökőkutak, a járdák, az épületek. Ornamentikájában tényleg az organikus, a természet-közeli formák az uralkodók, persze Gaudi óriási kreativitásával, alkotói szabadságával megfejelve. Olyan csarnokban jártunk, ahol minden negyedik- ötödik oszlop nem függőlegesen tartja a tetőt, hanem, mintha részegek lennének, ferdén állnak. Nemcsak az oldala, de még a mennyezete is tele volt színes mozaikokkal. A nagy barlangszerű csarnokot mintha bőr fedte volna be. A nagy szalamandra volt a fő fényképezkedési centrum, de voltak ebből a figurából kisebbek is. A 17 hektáros parkban volt Antoni Gaudi emlékmúzeuma is, ahol megvehettük a munkásságáról szóló könyvünket is. Már esteledett, amikor kimentünk Barcelona sokadik látnivalóinak egyik helyszínére, a tengerpartjára. A Port Olimpic az 1992-es Nyári Játékokra készült el, és 200 házból álló lakónegyedében laktak az olimpián résztvevő sportolók, szakemberek, így Egerszegi Krisztina is. Ma a modern luxuslakásokat magánszemélyek birtokolják. A szép, pálmákkal borított tengerparti sétányon nagyot sétáltunk, a yacht-, és jetski kikötőt, és a Földközi tengeren cirkáló óceánjárókat bámultuk. Itt újabb két, ezúttal sem szokványos felhőkarcoló mered az ég felé, a Hotel Arts luxusszállodáé, és a Torré Mapfre irodaház. Megcsodáltuk Frank Gehry sztárszobrász hatalmas fémhálóból „szőtt” alkotását, a Hal és Gömb-öt. A buli-negyedből, ahol strandok is vannak, már sötétben tértünk haza. A fáradt nap után apartmanunkba visszatérve pihenésre tértünk volna, ha egy fiatal brazil lakótárs házaspár nem kíváncsiskodik annyit: alaposan kikérdeztek minket dolgainkról, majd gratuláltak ahhoz, hogy ennyi idősen egyéni szervezésű utakat teszünk. Bezzeg a hasonló korú szüleik csak ülnek otthon…
Harmadnapra is maradt felfedeznivaló. Elsőként a Katalán Zenepalotát néztük meg, mely szintén az „aranyévekben”, 1905-1908 között épült, és a másik építészzseni, Domenech i Montaner alkotása. A Palau de la Música 2200 férőhelyével, évi 300 koncertnapjával mára nemcsak a komolyzene, hanem a folk-, a pop-, és a jazz-zene megszólalásának helyszíne is. Egy 55 perces sétával bemehettünk a hangversenyterembe, a nézőtérre. Ámbár az épület kívülről is impozáns spanyol és arab építészeti motívumaival, Bach, Beethoven és Wagner mellszobraival, mégis a koncertterem a lenyűgöző. A színes üvegmozaikból készült, 1000 kg. súlyú fordított kupola középén a Nappal, szélén körbe a kék éggel mindig világosságot teremt belül. Az ablakok ólomüveg mozaikok. A zeneterem hatalmas orgonáját a kedvünkért megszólaltatták: Bach d-moll toccata és fúgájának részletét bemutatva. A hatalmas, 24 sor ülőhelyet biztosító karzaton is jártunk, amelyet mór díszítésű oszlopok tartottak. Pazar- az egyetlen szó, amit mondhatunk. Innen már a nagyváros Gótikus negyedébe tartottunk, hogy régi építészeti emlékeit is felfedezzük. A Székesegyház, avagy ahogy az ottaniak mondják, a Seu a XIII-XIV. században, gótikus stílusban épült. A főhomlokzat és a lámpástorony ellenben már XIX- szd-i, neogót. 14 kápolnája van, köztük a keresztelőkápolna. A londoni Tower-ben a holló a tradicionális madár, itt, a Seu templomkertjében pedig a liba. Kéttucatnyi szépen tartott, fénylő tollú, jó 10 kilós egyedek sápoltak hangosan az elhaladó járókelőknek. A templomtéren mindig nagy a nyüzsgés, most is egyik helyen Simon and Garfunkel nótákat énekelt egy duó, odébb indiai meditációs zenét pergettek odavaló zenészek. A Plaza de San Jaime a politika főtere: a városháza és Katalán kormány épülete néz farkasszemet egymással. A La Rambla, Barca exkluzív sétálóutcáját többször is érintettük, mivel a gótikus negyedet övezi.

A La Boqueria, a piac már feleségem érdeklődési területe volt. A hatalmas gyümölcsválaszték, a spanyol sonkák, a serrano-k és a tengeri halak széles választéka mellett érdekes volt a kínált polipok sokasága, és a különböző színes házi szörpök választéka. Utunk során belebotlottunk Gaudi első munkájába, a Güell palotába is, mely 1885 után épült, és inkább lovagváras külsejű még, mint lekerekített ívű. A királyi tér, a Placa Reial Barcelona régi építészetének egyik leghangulatosabb tere. Az 1850-es években épült, szökőkútjaival, kényelmes padjaival, szélein óriás-palotáival, hangulatos lámpatesteivel (ezekből már Gaudi is készített ide!) lenyűgöz, nem enged tovább menni.
A város kikötője, a Puerto de Barcelona egy rövid sétával elérhető: Barcelona újabb látványossággal teli városrésze. Az itáliai Kolumbusz Kristóf hatalmas, 60 m. magas szobra áll a sugárút végén, a kikötő bejáratánál. Ujjával a tenger, Amerika felé mutat. Körülötte a cable carok, a libegők közlekednek. A kikötőben van helye a halászhajóknak, a z elegáns jachtoknak, és van egy kompkikötő is, amelyek az ipari kikötő mellett fekvő, nyilvános területek. Itt található a Maremagnum, a szórakoztató-, és bevásárlóközpont, ahol a hatalmas és mindig teltházas IMAX – mozi-komplexum és Európa legnagyobb tengeri akváriuma is van. Szerencsénkre szép idő volt, sütött a nap, és élveztük a promenádon való sétálást többszázad magunkkal. Azért a Puerto de Barcelona egyetlen műemlékét, az Új Vámházat is körbejártuk: hagytak neki levegőt, hogy a tágas téren körbe lehessen sétálni az építészeti remekművet. A tengerészeti múzeummal nem volt szerencsénk: ¾ órás sorbaállás után lehúzták a redőnyt: többen nem fértünk be a kiállításra. A közeli Picasso Múzeumnál is nagy volt a tumultus: 60 percig álltunk sorba, mire bebocsájtást nyertünk a nem éppen a legátfogóbb anyaggal előrukkoló tárlatba, melyet kényelmesen sétálva bő fél óra alatt bejártunk. A „harmadik pofont” rövid időn belül ismét megkaptuk: fel szerettünk volna menni a jó öreg kék villamossal az 532 m. magas Tibidabo hegyre, hogy a Sagrat Cor- a Szent Szív templomot, és persze a panorámát megcsodáljuk, de aznap, szeptember 12-én, verő napfényben és melegben az ősz beköszöntére hivatkozva bezárták a tramvia blau-t. Taxival nem lett volna romantikus a hegyi utunk. Átmentünk a Placa Catalunyára, erre a mindig telt, nyüzsgő, modern főtérre, a La Rambla kiindulópontjára, hogy végigsétáljunk azon. A különleges hangulatú gyalogsétányon végighaladni egy külön élmény: nincs az a kereskedelmi termék, ami nem eladó, és nem bámulható meg. A szokásos idegenforgalmi termékek mellett két dolog volt jellegzetes itt: a festmények nagy száma, magas aránya: minden harmadik standon festőművész állt.

A másik pedig- ámbár nem vagyok nagy focirajongó- az F.C. Barcelona csapatának sokféle szuvenírje, igencsak bő választékban. Búcsúvacsoránkat is itt, a Ramblán fogyasztottuk el: argentin marha steak-et. Este, hazatérés után már pakoltunk, mert reggel ment a gépünk haza.
Mivel Barcelona nagy város, nem egy repülőtere van, de a fő légikikötőnek is két terminálja van, egymástól több kilométerre. Házigazdáink szerint az El Prat 2-ről indulnak a külföldi járatok, oda menjünk. Hát, nem onnan indult! Gyors átstartolás megint csak taxival az Prat 1-re, így még időben odaértünk. Az már más kérdés, hogy a 10 perces útért a taxis legombolt a szorult helyzetben levőktől újból 20 eurót. A következő gépkocsi már szerencsénkre a fiamé volt, akihez Bécsben szálltunk be, a Schwechati reptértéren.
Az utazás korábbi eseményeit a blogarchívum 2012. augusztusi (Andalúziai kalandnyaralás I-II-III. rész), és a 2012. szeptemberi (Andalúziai kalandnyaralás IV-V.rész) bejegyzései tartalmazzák.
Egy körvonalazandó utikönyv oldalaira...