Blues, Miles and Beyond - Robben Ford & Bill Evans koncertje a Kőfejtőben
2021.07.20. Gróf István - Fotók: Grófné Dr. Kerekes Enikő
Rögtön az elején három meglepetés ért a
Fertőrákosi Barlangszínházba szervezett csütörtök esti program kapcsán. Az első, hogy a barlang sajátosságai miatt hosszú ujjú inget, pulóvert, hosszúnadrágot, zárt cipőt ajánlottak a szervezők, netán egy plédet is, ha fázunk. Nos, ez a júliusi kánikulahullám annyira átlag feletti volt, hogy majdnem melegünk volt egy szál ingben is. A második az volt, hogy a ProKultúra Nonprofit Kft. által üzemelő színpad majdnem telt házat produkáló nézőterén igen sok kiöltözött, kellemes esti programot váró, bérlettel rendelkező sznob ült, akiknek
Robben Ford és blues zenéje nem hiszem, hogy sokat mondhatott azelőtt. A harmadik: a beharangozóban nem szereplő, de méltán világsztár
David Friedman vibrafonos közel egyórás szólókoncertével kezdődött a program, aki a
SopronDrum sorozat részeként lépett fel a barlangszínpadon. Előtte az ötletgazda, a ceglédi Kármán Sándor, az ottani
Dobmúzeum létrehozója és üzemeltetője ajánlotta be a művészt, aki a nagy amerikai musical- és örökzöld dalok közül játszott le 5 csokorban néhányat, így sajátokat, és Gershwin-, Cole Porter- szerzeményeket is.
Visszatapsolta a közönség kétszer is a jazzben Lionel Hampton és Milt Jackson által a hangszert divatba hozó, szintén művészi fokon megszólaltató mestert. Érdekes volt megfigyelni, hogy mind a jobb, mind a bal kézben fogott két ütőt eltérő módon „tartotta kézben" a mester. A jobb kéz hüvelykujja és mutatója között tartott ütő hozta a dallamot, a lejjebb fogott másodikkal a tercet, a kvintet hozta a már 77 éves, idős, mégis mozgékony New York-i zenész, aki
Leonard Bersteinnel ugyanúgy együtt koncertezett a Metropolitan Opera színpadán, mint
Wayne Shorter vagy Ron Carter jazzerekkel. A bal kézben együtt összefogott ütők a kíséretet hozták, akkordokkal, akkordfelbontásokkal, kísérő futamokkal.
A hosszúra sikeredett szünet után már este fél 10 volt, amikor a deszkára lépett a
Ford-Evans csoport, a
Blues, Miles and Beyond c. műsorukkal. Robben Ford, az immár 69 éves blues-rock gitáros édesapja, a kaliforniai Charles Ford country-zenész volt, és ritkaság, hogy négy fia közül a három aktív muzsikus lett. Mark szájharmonikán, Patrick dobon játszik, őket a
Ford Blues Band-del hallhattuk a Paksi Gasztroblues Fesztiválon 2014-ben, de legtöbbre közülük Robben vitte. Eleinte B.B. King hatására bluest játszott, majd Ornette Coleman szaxis szerettette meg vele a jazzt, amelyben szintén elmélyült, ugyanúgy, mint a progresszív rockzenében. Eddig 32 nagylemeze jelent meg, és 5-ször jelölték Grammy-díjra. Testvéreivel szervezett bandája után Bob Dylannal, Geogre Harrisonnal, John Mayall-lal is készített közös lemezeket, koncertezett együtt. Egy ideig
Miles Davis, a neves jazz trombitás kísérletező zenekarának tagja is volt, ahol később a fiatal, huszonéves
Bill Evans szaxofonos is helyet kapott. Ő a csoport másik frontembere, aki jazz pályafutása során Herbie Hancock-kal, John McLaughlin-nel is zenélt. Pont ezt a közös nevezőt, Miles Davist kapták elő 2 évvel ezelőtt, hogy közös zenei projektet indítsanak. A magas, szőke, sportosan öltözött német
Wolfgang Haffner dobon, a vasalt fekete nadrágban, mellényben, hófehér selyemingben, nagy sombreróval fején pedig
Gary Grainger bűvölte az öthúros basszusát.
A műsorban inkább
fúziós jazz, kevésbé blues, vagy prog-rock számok hangzottak el. Úgy tűnt, a zenei irányító ezen az estén inkább a 62 éves, meglepően fiatalnak tűnő fafúvós volt, és a legenda, a hosszúhajú, kissé viseltes arcú gitáros csak másodhegedűs szerepet kapott. Még az első számban, egy szolid rocknótában inkább Robben vitte a prímet, megcsillogtatva tehetségét két-három kör impróval, Evans, aki inkább a „befogadóbb hangszínű" szopránszaxofonját altóra váltotta az ezt követő fúziós számban, amolyan Zawinul-os hangzásvilágban bontakozott ki igazán, hogy harmadikként egy vad bebop következzen, mindkét szólista igényes improvizációival. Az volt az érzésem, hogy míg a gitáros örömzenélései Fender Stratocasterén inkább meggondoltabbak, spirituálisabbak, igényesebbek voltak, míg a fúvós „minthamárhallottamvolna" szaxi-virgái inkább a technikai tudást, a profizmust, mint a beleélést közvetítették volna. Ezt igazolta a következő, szintén Bill által „birtokolt" szám, egy diszkó- funky is. A közepe-tájékon elhangzott rock-balladában Robben ismét az előtérbe került gitárjával, míg Bill zongorán, harmadik hangszerén kísért. Egy jó háromperces groteszk hangkavalkáddal indították Günther percussion- játékával megszínesítve a egyetlen, Ford által kitűnően énekelt, és persze jó kis riffekkel hatásosan gitározott hard rock nótát, ami az est egyik legjobb száma lett azáltal is, hogy Gary merőben más, amolyan Pastorius-os harmóniákkal variáló funkys basszusszólója örvendeztette meg az ez idáig zömében csendben tapsolgató nagyérdeműt.
A kissé szirupos, Bill által énekelt és zongorán kísért
Where Is My Soul Now után ismét Grainger mesterre irányult a figyelmünk: egy lassú bluesban szájgitározással egybejátszott szólója feledhetetlen volt. Ebben kedvesen segítették a többiek is: Robben halkan bele-belepiszkált egy-egy visszafogott akkorddal, és Haffner is csak „szőrmentén" bánt az ütőkkel. Bill Evans, aki a konferansz szerepét is betöltötte, a világ egyik legcsodálatosabb országának, Kubának zenei hozadékát emelte ki, beharangozva a koncert legdinamikusabb számát, mely igazán dögösre sikerült. Robben kristálytiszta üveghangokon - mint egykor a Shadows -, rögtönzött óriásiakat, és Bill szopránja is kiegyenesedett volna, ha nem lett volna az, de a valódi tüzet a dobos és a basszeros teremtette meg a ritmusszekcióban: 6/8, 7/8, 4/4, volt minden, ami a szólistákat örömjátékra inspirálta.
Az utolsó, szintén imprókra ösztönző zakatoló shuffle ritmusra ezúttal Bill tenorján „szállt el", hogy aztán a visszataps után újabb meglepetés érjen bennünket. A roadok betolták a hatalmas vibrafont, és David Friedman újra beszállt a buli végére: egy Miles Davis adaptáció, majd második ráadásként egy kőkemény funk zárta a hideg kőtömböket is felmelegítő koncertet.
A műsor végén Bill dedikálta a lemezeit, de elérhető volt Gary is az előtérben. Robben, akit meg én vártam, sajnos, nem jött ki. Pedig de szépen mutatott volna a harmadik Ford- fivér aláírása is a gondosan őrzött CD-m borítóján. De nem is ez a lényeg, hanem a kissé nehezen bemelegedő, de a végére kellő hőfokra hozott felejthetetlen zenei élmény.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2021. 07.20-án
