1994. január 14., péntek

A TEMETÉS

A TEMETÉS

Kegyetlen nap volt 1993. december 18-aazon százezer ember számára, akik Antall József miniszterelnök úr gyászszertartásán vettek részt.Egyedül az időjárás volt kegyes.Az eső bátortalanul elkezdett csöpögni, de a szertartás kezdetére, a déli harangszóra elállt. nem volt se hideg, se meleg, a szél pedig, - ha lehet ezt mondani- optimálisan fújt: fáradhatatlanul lobogtatta a Parlament épületére felerősített zászlókat, valamint a tér közepén a fekete szalaggal szegélyezett nemzetiszínű Országzászlót. A sárvári magyar demokraták személygépkocsira- való legénysége a Rákóczi- szobor közelében talált állóhelyet magának. (Információnk szerint többen a sárváriak közül vonattal, személygépkocsival érkeztek, szervezésünkben vagy anélkül vettek részt a gyászszertartáson.)
Próbálom elhessegetni magamtól a "ne ismételj!" kényszerét;az újságok, a rádió, a TV úgyis elmondták, megmutatták a történteket.a krónikás mégsem tehet mást, mint az eseményeket, - saját érzelmi szűrőjén keresztül megvilágítva- hitelesen elmondja.
a déli harangszó után a koporsót az Országházból egy fekete drapériával borított emelvényre rakták. A Himnusz után elsőnek Szabad György, az Országgyűlés elnöke búcsúztatta harcostársát. Gyuri bácsit hallgatva eszembe jutottak a régi emlékek: az 1988-as MDF a művész- forradalmak kora volt. Csoóri Sándor fekete kabátos alakja, Csengey Dénes örökké- a cigarettafüst- felhőn is áttörő- éles tekintete, Csurka István a kegyetlen kritikáit a szemébe hulló haja igazgatásával ellensúlyozó, pocakos alakja tűnt fel az első évben leggyakrabban. 1989 nyarától jöttek a kevésbé forradalmár, profi politikusok. Az Ellenzéki Kerekasztal nyár végi tárgyalásain már Antall József, Szabad György, Sólyom László vitte a prímet. 1989 őszén még mindig nem értettük világosan Antall József koncepciójának igazságát. A Bíró Zoltánt az elnöki székben felváltó ülésen én is részt vettem. A Varsói Szerződés felbontásában játszott magyar főszerep, később a KGST felbontását szentesítő 30 perces értekezlet, még ha természetesnek tűnik is ma, nagy bátorságra valló, következetes, állhatatos politikai hitvallás eredménye, így főleg Antall József érdeme volt. Szabad György úgy is fogalmazott: amit Antall József vetett, azt a nemzet arathatja le.
A világ magyarsága nevében Sütő András, a marosvásárhelyi drámaíró búcsúztatta el az elhunyt miniszterelnököt. Rögtön az elején leszögezte: az a megbotránkoztatónak hitt mondat, miszerint Antall József lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének tekintette magát, higgadt, politikai felelősséggel kimondott, hátsó szándékok nélküli nyilatkozat volt. Majd így folytatta. "senki, aki utána jön, meg nem kerülheti őt abban, amit a határon kívüli magyarságért cselekedett. Ő etiológiai, vagyis kóroki, és nem csupán szimptómás, tüneti kezelést, megoldást kezdeményezett."
Ezt követően kezdődött az egyházi szertartás, melyet Borbelitz Pál, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem dékánja vezetett. Az egykori tanítvány az elhunyt miniszterelnök egyik legjobb barátjává vált, a halálos ágyához is őt hívatta. Meghatóan, de kíméletlen tárgyilagossággal idézte fel a beteg halálos ágya mellett lefolytatott utolsó mondatait. Életre szóló emlékem volt a Boldogasszony Anyánk, a Kölcsey- Erkel Himnusz évszázadokon keresztül használt elődjének több tízezer torokból felhangzó dallama. A szertartás alatt volt időm ismét megcsodálni fővárosunk egyik legpompásabb építészeti remekét, a Parlamentet. Ezt az alig száz éves neogót épületet most nem felülről, hanem lentről szemlélhettem. Hatalmas méretei, csupa csipke homlokzata a forma és a funkció csodálatos összhangját adják, a nagy térben való "élvezhetőség" pedig a ráadás.
Ez a nagy tér tette hátborzongatóan felemelővé a koporsót a hatlovas ágyútalpra helyező aktust követő tucatnyi dob pergésének visszhangzását.Az események nagy részét persze csak este, a TV-ből tudtam közelebbről szemlélni, hiszen olyan sokan voltunk, hogy képtelenség volt az események közelébe kerülni. A majdnem kétórás,- nem is olyan lassú- menet alatt két dolog tűnt fel: sehol egyetlen hangos szó, szitkozódás, a tömegben levő emberek idegállapotára jellemző ingerültség nem volt hallható. A másik: a hivatali negyed kis utcáin, a Nagykörúton számtalan ablakban gyertya égett, zászló volt kitéve, nem egy helyen pedig a menet elvonulásának ideje alatt több gyászoló család ki is állat az erkélyre, kifejezve együttérzését a gyászolókkal.
Már sötétedni kezdett, mikor a Fiumei úti temetőhöz érkeztünk. A Nemzeti Pantheon hatalmas klasszicista épületei között hidegen világítottak a reflektorok, a daruskocsi kosarában izgő- mozgó operatőrök, kopasz óriásfák, hatalmas szobrok sziluettjeit mesebelivé varázsolva. Az egyházi szertartás búcsúbeszédei közül Tőkés László református püspök erős, karakterisztikus hangja maradt emlékezetes számomra: " Kolozsvárról, Pozsonyból, Clevelandból, Münchenből jövünk, mint régen elszakadtak, ahhoz a miniszterelnökhöz, aki ki merte mondani a félreérthetetlen igéket: egyek vagyunk!" A koporsó sírba helyezése után, zömmel mi, vidékiek,- akiknek az előtte való napon nem volt lehetőségünk a budapestiekhez hasonlóan leróni kegyeletünket a ravatalnál- sorban álltunk, hogy a Szózat eléneklése után fejet hajtsunk a XX. század egyik legkiválóbb politikusának sírja előtt.
Már késő este volt, amikor égő gyertyámat elhelyezhettem a sírhant mellett. Ezen a napon,- Lezsák Sándor szavaival élve- határon innen és túl Kölcsey fohásza visszhangzott.
Csak az autóba beülve vettük észre, hogy fáradtak és éhesek vagyunk.

Gróf István, a sárvári MDF elnöke
megjelent a Sárvári Hírlap 1994. január 14-i számában
a fotón a később elkészült síremléket, Melocco Miklós munkáját láthatjuk