SZOMBATHELY-BUDAPEST 4-4... BEAT-, ÉS ROCKZENEI KIÁLLÍTÁSOK A '60-as, '70-es évekről

Szombathely-Budapest 4-4 -
Beat- és rockzenei kiállítások a ’ 60-as, 70-es évekről
Szöveg és fotók: Gróf István

Az elmúlt néhány évben felértékelődtek a 60-as, 70-es évekbeli könnyűzenei mozgalmak történet-kutatásai. A sort a „Rockmúzeum - Magyar hírességek csarnoka" nyitotta meg 2014-ben, ahol nagyszerű anyag gyűlt össze, sajnos, nem elég frekventált helyszínen. Sok fiatal, akik csak hírből hallottak a beatzenéről, kutatók, szerkesztők, írók lettek, így Bálint Csaba igazgató is. Aztán a Moiras Kiadó, Kovács László jóvoltából elkezdte - és folytatja mai napig - az akkori zenék vinyl- lemezeken (néha CD-ken) való kiadását, óriási kutatómunkával, sokszor nem éppen üzleti alapon. Az áldozatos munkát a nemrég indult „Volt egyszer egy beatkorszak" c. portál folytatta-folytatja, Wass Norbert vezetésével. Komoly zenetörténeti fejtegetésekre is bukkanhatunk az emlékek, történések felelevenítése mellett. A könyvkiadás is felpezsdült: már több tucat olyan könyv jelent meg, amik a beat- korszak hazai megjelenését és virágzását, a korai rock éveinek történéseit, azok képviselőinek karrierjét mesélik el, vagy az akkori megjelent kiadványok diszkográfiáinak pontos közreadását közlik (Csatáry Bence, Majnik László, Rozsonits Tamás). És újabban, ötödikként a képbe jött a Petőfi Irodalmi Múzeum direktora, Demeter Szilárd és köre, akik szintén a magyar rock múltának megbecsülését, a jelen kortársra való szabását, és a jövő trendjeinek felvázolását tűzték ki célul.

A felsoroltak szerves folytatója lett két kiállítás, amiket most górcső alá vettem. A Szombathelyi Képtár a „TeTT" sorozat harmadik eseményét, a Megtört progressziót november 3-én indította útjára, míg a budapesti Magyar Zene Házában nemrég, január 22-én nyitottak meg Nekünk írták a dalt! címmel egy hasonlót. Mivel egy héten belül láttam mindkettőt, önkéntelenül adódott az alkalom, hogy összehasonlítsam őket.

A politikai-, társadalmi háttér megvilágítása - főként tablókon - mindkét helyszínen tökéletesen sikerült, igaz, nem volt nehéz. Rengeteg anyag van róla. A korai Kádár-korszak, a fehéringésnyakkendőmégkötelezővolt időszaka még keménykedett, mint Rajnák elvtárs a Budai Ifjúsági Parkban, a hanglemezek megjelentetése még kuriózumszámba ment, ugyanakkor, főleg a fővárosban, virágoztak a beat-klubok (erről precíz kimutatás van a Zene Házában). A fiatalok már az új világzenét nemcsak a Radio Luxembourg, vagy a Szabad Európa rádióból hallgathatták, hanem a klubokban zenélő hazai epigonoktól is, akik egymással versenyezve koppintották le a brit slágerlistás nótákat. A '68-as Táncdalfesztivál aztán - kénytelen-kelletlen - zöld utat nyitott a beatnének: az Illés együttes minden díjat besöpört ekkor. Az Aczél György-i kultúrpolitika ekkor kezdett igazából dolgozni, mint ahogy azt Szombathelyen is láthattuk a tablókon, és mára a már közismert 3 T, a támogatott, a tűrt és a tiltott kategóriák kezdtek a műfajban működni - középsővel, mind az eddigiekhez képest új, és kompromisszumképes fiókkal. Aczél a három T-jével éppen a szabadság hiányát jelölte körbe: kinek mit NEM SZABAD tennie. A 70-es évek már könnyebb volt, a '80-asakról nem is beszélve, persze a Beatricének vagy a P. Mobilnak ugyanúgy ekkor sem volt nagylemeze, mint Radics Béla zenekarainak.

A zenetörténeti háttér szakmai, képi és zenei megvilágítása szintén mindkét vállalkozás esetében kifogástalan. Budapesten a nyitócsarnokban vagy féltucat tabló mutatja be az ötvenes évek táncdalénekeseit, a hatvanas évek eleji beatzenekarokat, a későbbi rockbandákat, folk-rock és táncházi zenészeket, a progresszív-, és jazzrock képviselőit, valamint a hazai underground alapító atyáit hatalmas tablóképekkel. (Érthetetlen, hogy hogyan lehetett kihagyni egy Tolcsvay Bélát.)
A szombathelyi inkább szöveges tablókon, fényképekkel megerősítve „meséli el a történetet". Ugyanakkor egy szenzációs fotósorozat, méretiben is hatalmas, mennyezetig érő kivitelben mutat be jó néhány zenészt, (Szörényi Levente, Török Ádám, Dés László, Tátrai Tibusz, Ráduly Mihály, Sebő Ferenc) vagy színészt (Jordán Tamás) a pályakezdéskori, és jelenleg készített portréin keresztül. A kor hanglemezborítói - melyek akkoriban sokkal többek voltak egy lemezt őrző tasaknál, zömében képzőművészeti alkotások, vagy azzal felérő munkák voltak - a vasi helyszínen az egész hatalmas termet körbeölelik, sokszáz tasakot bemutatva. Örömmel fedeztem fel, hogy a szombathelyi nemcsak a hazai, hanem a hazai alapjául szolgáló nemzetközi trendeket is felidézi, szintén hatalmas borítóáradattal, szemmagasságban.

A King Crimson vagy a Keef Hartley Band debütáló lemezei, Frank Zappa LP-i messziről feltűntek, de alapos figyelés mellett a Közép-Kelet-európai progresszió nagyjainak, a pozsonyi Collegium Muzikumnak, a lengyel SBB-nek korongjaira is ráakadhattunk.
A nagylemezek sokaságát a Magyar Zene Házában is bemutatták, egy hatalmas, vörös fénnyel megvilágított négyszögben a falra feltéve. Ezek mind a hazai előadók anyagai voltak. És szólt a zene mindkét helyen. Szombathelyen a falról lelógó hangfalakból, hallhatóan, de a lehető leghalkabban, hogy „össze ne keveredjenek", Budapesten ezt fülhallgatókkal oldották meg: lehetett választani egy-egy készüléknél több dalból is. A zenei folyamatok bemutatását a pesti korábban kezdi, az ötvenes évek szalonzenéjénél, és korábban abbahagyja, a szombathelyi 1968-nál kezd, és a '78- '79-es underground alkotásokkal, az A. E. Bizottsággal zár. A korszakváltások művészekhez, zenekarokhoz illesztése a dunántúlinál talán bővebb, szakmailag jobban kifejtett a tablókon olvasva, a kísérőképeken nézve. 1969-től a Mini, mint a hazai progresszív és a Kex, mint a hazai underground elindítója arányaiban bőven kap teret ugyanúgy, mint 1968-tól a Syrius, a Rákfogó, akik a fúziós zenét, jazz-rockot tették nemzetközi rangúvá. Külön tablót kapott az a V'73 csoport, aminek zenei hatása nagyobb volt, mint saját népszerűségük. A pesti kiállítás is profi módon bemutatta a Nagy Generáció történetét, kevésbé szövegekre fókuszálva, inkább a képi látványra adó körítésben.
A társművészetek befolyásoló szerepe a popzenei fejlődésre Szombathelyen bőven kap teret. Meg is jelöl több olyan kezdeményezést, amelyek a függetlenségért, az alkotói szabadságért folytatott erőfeszítéseikben példáikkal segítették a tiltott, tűrt zónába zárt művésztársaikat. A Mozgó Világ 1967-ben indította előremutató és bátor almanachjait, ami 1975-83 között Kulin Ferenc idején élte virágnapjait. A Fiatal Képzőművészek Stúdiójának 1966-os, majd '67-es kiállítása javában a tiltott, jobb esetben a tűrt kategóriába tartozott, míg az Iparterv Csoport 1968-as I., majd '69-es II. kiállítása, Bak Imréékkel a neoavantgard friss szelet hozó munkásságával hatott a többi művészeti ágra, így a zeneművészetre is. Egy másik oldalon az organikus építészetet mutatta meg Csete György és csapata a Pécsi Ifjúsági Építészirodával, a '69-ben feltörő Balázs Béla Filmstúdió a rendezőivel, forgatókönyvíróival, és a hazai pálya emlegetésével a '75-ben kezdődött szombathelyi textilbiennálék, triennálék. Budapest ezekre nem helyez ilyen hangsúlyt, ellenben a zeneipar műszaki - technikai - hangszeres területét ők alaposan bemutatják. A legolcsóbb és leginkább használatos Mambo magnó mellett ott volt a már minőségi és elérhető AKAI lemezjátszó, vagy az irigylésre méltó hatalmas Pacsirta rádió, amelynek nem volt gond az „itt a Szabad Európa Rádió a 16,19, 25, 31, 41 és 49 méteres rövidhullámon" befogása.

A kiállítások hangulata a szombathelyinek nehezebb volt, mert egy nagy helyiségben kellett "sok száz" kis külön világhoz hangulatot teremteni, de a tárlatot megálmodók ezt remekül megoldották. Az egész falat betakaró poszterek és a textilek is jól mutattak az erre a célra létrehozott teremfalakon, de az aprólékos, kis elemekből összerakott montázsok már nem olyan látványosak, és kevésbé olvashatóak. Az egysoros, egymás mellé szorosan felrakott lemezborítók - mintegy övként - azonban egyben tartják a kiállítást. A budapesti rendezésben a szocializmus korának néhány jellegzetes emléke, az Erzsike presszó, a Keravill szaküzlet, egy akkori, csőbútorokkal berendezett lakás, egy igazi NDK-s Barkas - igaz, félbevágva -, egy zenekari próbaterem látványos múzeumi miliőt kölcsönöz. A kisebb termeknek mind más a funkciója: az egyikben a kicenzúrázott, bezúzott lemezeket lehet megtalálni, a másikban a legnevesebb zenészek hangszereit (Radics Béla gitárja, Balázs Fecó Hammond-ja, Szabó Tamás harmonikája, stb), vagy a nagyon hőskorból a WC deszkából fabrikált „Szarocastert". Szóval a pesti látványosabb, tetszetősebb, sok érdekességet mutat meg, a szakmai háttere is hibátlan. Szombathelyen mélyebbre ásnak a zenetörténészek, bővebb és érdekesebb a háttéranyag, ezért nem is a látványon, hanem az informatív ismeretanyagon van a hangsúly.
Végül a négy szempontom alapján egyforma erősnek ítélem a két kiállítást, ajánlom mindkettőt az érdeklődők figyelmébe, kellemes meglepetést fog okozni megtekintésük, ígérem. Mint ahogy nekem is okoztak: Budapesten a shopban meglepve vettem észre,

hogy a Fülig a zenében könyvem ott sorakozik a két Presser Könyve mellett, míg Szombathelyen rácsodálkoztam, hogy nemcsak nekem van meg Czeslaw Niemen krakkói nagylemeze, hanem valaki másnak is a megyében.
Az egykori beatrajongók biztosan elmennek a kiállításokra, hiszen a felidézett korok megélői, az ún. Nagy Generáció tagjai abban a korban vannak már, hogy nagyon fogy a számuk. Valódi emléke erről a korszakról egyre kevesebbünknek van. Ezért is örülünk, hogy nekünk is írták a dalt, még ha néha megtört a progresszió.
Megjelent a vaskarika.hu portálon, ott Büki László nagyszerű fotóival, 2023.02.11-én