Egyiptomi anzix, avagy ha nincs ló, a teve is jó lesz (útibeszámoló)
2022.03.28.Szöveg: Gróf István, fotók: Grófné dr.Kerekes Enikő
A hosszú Covid-világjárvány ideje alatt a hozzánk hasonló világcsavargókkal együtt mi is alig vártuk, hogy eljussunk végre egy egzotikus országba, ahol februárban már melegen süt a nap. A legtöbbje még zárta határait január közepén-végén, de Egyiptom nem! Nos, úgysem voltunk még ott. Az első netes információk lelohasztották kedvünket - ötcsillagos hotelek, all inclusive ellátással: evés, ivás, pihenés. Nem a mi autóbérlős, csavargós világunk. Ahogy tovább informálódtunk, kibontakozott a lehetőség, hogy a viszonylag kedvező alapárra rápakolva az ókori nevezetességekhez is hozzáférhetünk fakultatív utakkal. Belevágtunk!
Negyven évvel ezelőtt egy Vörös-tenger melletti kopár sivatagra építették rá
Hurghada nyaralótelepülést, amely mára már negyedmilliós nagyvárossá nőtt. Semmi fontos látnivaló nincs itt - a nagymecset és a kopt nagytemplom, amelyeket a piaccal és a kikötővel egyetemben azért meglátogattunk, alig pártíz éves. A luxushotelek csoportja majd 10 km-re északra, a tengerpart mellett, jól elkülönítve épült fel, fénnyel, pompával, minden kényelemmel felszerelve. Hotelünk 800 férőhelyes, hatalmas, szép, de a tetszetősen, a modern építészetet a népi arab motívumokkal elegyített épülettömbök szobái mégis csak negyedéig voltak belakva: oroszok, lengyelek, románok, (kelet)németek és magyarok vidám nevetéseitől volt hangos a hall (itt lehetett csak internetezni), a bárok, az éttermek, és a gondozott, a még nem használható kék medencéket övező kertek. Nos, innen tettük meg kirándulásainkat a történelmi helyekre.
A főtemplom 1971-ben épült. Időszámításunk előtt!
Első, és legemlékezetesebb ezek közül a
karnaki-luxori utazás volt. Hajnalban indultunk az egyébként jól kiépített, érdekes módon a jobb és bal pálya között 50-100 m távolságot tartó autópályán, a vörös sziklás sivatagon kívül városokon, falvakon is áthaladó utunkon, mire megérkeztünk Karnakba. Már a buszparkolóból is látszottak a monumentális épületromok, de mire odaértünk, földbe gyökerezett a lábunk.
A főtemplom 1971-ben épült. Időszámításunk előtt! Azaz 4000 éves. A jobbról-balról a tizenvalahány kosfejű szfinx övezte promenádon áthaladva értünk el
Ámon-Ré templomához, aztán II. Ramszesz hatalmas szobrához, majd a 132 db 18-21 m magas, több tíztonnás kőoszlopból álló, nyitott, III. Amenhotep építette oszlopcsarnokhoz. A híres szkarabeusz szobor már a szent tó partján volt, ugyanúgy, mint a modern világban innen elterjedt tűtornyok, a Hatsepszut fáraónő építette két hatalmas obeliszk. És persze az oszlopok, a falak teli vannak a középbirodalom legszebb vésett kőfaragásaival, némelyiken még felsejlik a zöld, halványpiros színezés.
Modern korunk tudománya még most is csodálkozva ismeri el, hogy hogyan tudták ezeket a öt-hat ember által körülölelhető, hatalmas oszlopokat felállítani ilyen sokaságban és esztétikusan.
A törökországi társasutazásunkhoz hasonló „üzleti látogatás" célpontja egy
alabástrom-műhely- és bolt volt,
majd a
Királyok völgyének meglátogatása következett a Nílus túlpartján. A piramisoktól és templomoktól eltérően egy harmadik fajta temetkezési szokást, a kősziklás hegyek közötti uralkodói nyugvóhely kialakítást mutatta be a karnaki korokhoz képest egy fél évezreddel későbben, az i.e. XVI- XI századból. A monumentális és szemet gyönyörködtető sziklákba vájt sírkamrák közül háromban, így II., és VII. Ramszesz
sírkamrájába látogathattunk be. Érdekes volt, hogy mindhárom nagy kirándulásunkon fiatal, magyarul tökéletesen beszélő, egyetemet nálunk végtett arab fiatalemberek voltak az idegenvezetőink, akik az oda-vissza úton meséltek Egyiptom történelméről, mai viszonyairól, szokásaikról, társadalmáról, és a kötelező látnivalókat becsülettel bemutatták, de a hazafelé utat mindegyikük siettette, plusz látnivalókat, fotószünetet nem engedélyeztek. A magyar turisták kérésére a hegyvidéki látogatás után azért beiktattak egy hosszabb nílusi hajókázást és egy banánültetvénnyel, terráriummal kiegészített falusi farm meglátogatását, ahol helyi paraszti ételkóstolóval kedveskedtek nekünk. E vidék híres
Hatsepsut királynő csodaszép templománál nem „értünk rá" megállni,
ellenben a 3400 éves, két 18 m magas fáraószobornál, a Nílus-parti
Memnon kolosszusoknál igen. Hazafelé már gyorsabban haladtunk, ehhez persze hozzájárult, hogy nem kellett három kötelező rendőrségi útellenőrzésen átesni, melyek, a várakozástól függően 10-30 percesek voltak, és gyakran csak „konvojban" engedték a turistabuszokat haladni. Már visszafelé fedeztük fel se nem idegenvezető, se nem sofőr útitársunkat, aki hajnaltól az éjszakai megérkezésig velünk volt, és jobb oldalzsebe gyanúsan kidudorodott: ő volt a kötelezően hozzák beosztott
fegyveres rendőr. Vigyáztak ránk, ami jól esett, hiszen ezen a tájékon is voltak már több száz áldozattal járó terrortámadások, ugyanakkor mi már kissé nehezen toleráltuk ezt. (Legkevesebb 3 millió rendőr dolgozik a 104 milliós országban, és senki sem szereti őket.)
Mind Luxor, mind az útba eső Qena negyedmilliós város, amelyeken áthaladni órákat vett igénybe - mint kiderült, pénteken, a muszlimok ünnepnapján utaztunk, és nemcsak a helyi állandósult csúcsforgalmak miatt, hanem a nagyon hatásos forgalomlassító, százszámra beépített fekvőrendőrök miatt is. Ahogy ekkor megbizonyosodtunk róla, nem túlzás az a statisztikai adat sem, hogy a Nílus és csatornái mellett Egyiptom egymillió km2-es területének töredékén összezsúfolva él a népesség, hiszen a zord sivatagokban semmilyen élőlény, még cserjék sem élnek meg.
Sivatagi flúgos futam, avagy a nyugger Ali baba szafarija
Nem hagyhattuk ki mi sem a
„Szuper szafari naplementével" fantázianevű programajánlatot, amelyben egy autentikus beduin falu meglátogatását is kínálták a szervezők. Délben indult a program, ezúttal nem kivénhedt Mercedes buszokkal, hanem Toyota dzsipekkel vittek el a hotel elől. Mindegyikbe 8-8 ember fért el szűkösen az oldalüléseken, de sokat nem zötykölődtünk, mivel hamarosan a
Keleti-sivatagba, Egyiptom négy sivataga közül a Vörös-tenger partjáig húzódó, mintegy 200.000 km2-es, inkább hegyes-köves, mint homokos területére értünk.
A szafari bázisközpontban az első attrakció a
quadozás volt. Nem sokat teketóriáztak, öt perc alatt elmondták, hogyan működik a masina, majd „próbakört" futottunk, aminek utána egy gyors, és egy kevésbé vagánykodó csoportra oszlottunk, hogy a közel egyórás verdázásunkat megtegyük. A bukósisak és az arab kendő (a por ellen) a felszerelés része volt, már csak a gázkart kellett húzni rendesen, hogy le ne maradjunk a többiektől. Feleségem inkább mögém kérezkedett fel egy kétülésesre, minthogy egyedül próbálkozzon. A nyugger Ali Baba (mármint jelen sorok írója) az első 5 percben csak nehezen érezte a kormányzást, majd belejött. Mit mondjak: nem volt mindig derű és kacagás a sivatagi, 10-30 cm-es szélfútta homokdombos nyomvályúkban egyensúlyozva 40-el száguldozni, de a végére élveztük, és feleségem még pár klipet is készített, veszélyeztetve magát, hogy lepottyan.
Rövid pihenő után visszaültünk a dzsipekbe, és most már nem betonúton, hanem a hegyes-dombos sivatagban mutatta meg bátorságát-vagányságát Petőfi-kinézetű fiatal sofőrünk, megrikoltatva még a huszonéves utastársainkat is. Hegyre fel, a tetőn bele a semmibe, ahol aztán lefelé szállva megtaláljuk valahogy a stabil útvonalat. Jó félórás túránk után megérkeztünk a
beduin faluba, ahol a helyi emberek - ez a szisztéma elterjedt a harmadik világban - bemutatták életkörülményeiket, szokásaikat, ételeiket. Lehetett tevegelni, lovagolni, terráriumba a helyi állatvilágot megtekinteni, megkóstolni a lepénykenyeret, a szövési technikát ellesni, fűszer- és gyógynövényeket szagolni, kóstolni, és persze, hogy kerek legyen a történet, vásárolni is lehetett belőlük. Legtöbbünknek a 30 m magas szikladűnére, mint kilátópontra való felmászás, és onnan körbetekintés adta a legnagyobb élményt. A sivatagi flúgos futamot megismételtük visszafelé, a bázisközpontba menet, ahol vacsorát kaptunk, és egy 20 perces folklórműsort nézhettünk meg, amelyben volt férfi táncos, erotikus hastáncot lejtő hölgy, végül tüzes íjakkal táncoló bűvész is. A leghangulatosabb videófelvételemet pedig ezután, a hazamenetel előtt készítettem a lenyugvó nap megvilágította sivatagi tájról.
A csodálatos tengeri vízivilágba való betekintést ígérte a
Vörös-tengeri hajókázás üvegfenekű hajóval és a snorkelezés. A kikötőben jó néhány luxusjacht és pár „igazi" tengeralattjáró (ezek 10-15 m mélyre is lementek) mellett a mienkhez hasonló seascope-ok voltak. Talán egy kilométerre a parttól lelassított a hajó, majd az utasok lemehettek az „alagsorba", ahol kétoldalt, a padokon ülve az üvegfalon keresztül bámészkodhattak kedvükre.
A másfél-két méter mély tengerben ha besütött a nap, szépen láthattuk az eddig mesterséges akváriumokban látható mozgalmas tengeri élővilágot - immár a természetben. Nemcsak halak, korallok, hínárok, virágállatkák tűntek fel, hanem hosszú tengeri kígyók vonulását, és egy elbújni igyekvő hatalmas morénát is elkaptunk. A majd egyórás bámészkodás után következhetett a helyben biztosított eszközökkel a snorkelezés, ha nem lett volna viszonylag hideg és hullámzó a tenger, és lett volna lehetőség utána ruhát cserélni a 14-15 fokos időben. Ezért a turisták ötöde szánta csak rá magát a fürdőzésre. Zömük, így néhány vagány helyi fiatalasszony is nyakig beöltözve, földig érő ruhákban, kendővel csak „simán" fürdött, és csak 2-3 kalandor vette fel a pipát és az uszonyokat - eredmény nélkül. Mi is, Európából érkezett útitársainkhoz hasonlóan, csak figyeltük a bátor fürdőzőket.
Piramisok árnyékában
Utolsó fakultatív utunk hajnali 2-kor indult Hurghadából, mivel
Kairó és a Gizai piramisok 480 km-re voltak tőlünk. A nem túl szép, 22 milliós nagyváros perem-, majd belső kerületein átvágva hihetetlenül hamar, szinte a város határában szembeötlöttek a piramisok. A három nagy kúp, a
Kheopsz, a Khefren és a Mycerinus uralta a horizontot: elképesztően hatalmas építmények. A közelükben parkolt le buszunk, a legnagyobbat nem tudta befogni sem a fényképezőgép, sem a videokamera lencséje. A 137 m magas, 232 m hosszú, 51 fokos szöget bezáró Kheopsz alsó lépcsőire mi is felmásztunk. Ott látszott csak igazán, hogy a távolról tökéletesen illeszkedő kúp testén azért nem centiméterre pontosan illeszkednek a többtonnás kőtömbök. Én a 3-ik, nejem az 5-ik „emeletre" mászott fel, nevetségesen lenn, 3-6 m-re a földfelszíntől. A „hósapkásnak" tűnő Khefrent és a legkisebbet csak távolról fényképeztük, nem úgy a mellettük fekvő Nagy Szfinxet, amely „csak" 20 m magas és 50 m hosszú, de a közelből feltekintve rá hatalmas építmény.
Az emelkedett hangulatunkat beárnyékolta a kaotikus kép: mindenhol tapintatlanul nyomuló, eladni szándékozó teve-, hátasló-, és kocsitulajdonosok, gyümölcsöt, emléktárgyakat, idegenvezetést kínáló egyiptomiak, akik egy része azért megtalálta számítását. A másik furcsa élmény a
hatalmas szmog volt: az alattunk fekvő Kairóból nem sokat láthattunk miatta. Delhiben - ott jártunkkor - az akkor a környéken betakarított cukornádültetvények tarlóégetésének, itt meg a homokviharoknak tulajdonították ezt - hihetően. A szokásos üzletlátogatásunk aznap egy
parfümériába vezetett, ahol sok új érdekességet láthattunk, érzékelhettünk, és a tulaj sem „dolgozott" hiába. Kairó belvárosába nem mentünk be, az „öreg, kifutó" Egyiptomi Nemzeti Múzeum pedig látnivalók nélkül fogadott volna, hiszen most építik az új, mindennél nagyobb, modernebb, és látnivalókban gazdagabb Múzeumot.
A kopt (őskeresztény) városrészt azonban nem hagytuk ki: a Szent Sergius templomban több tábla emlékeztetett arra, hogy a Szent család a gyermek Jézussal Heródes elől Egyiptomba menekülve, Kairóban töltött pár hónapot, és ebben a templomban is jártak. A kereszténység a lakosság még most is 15 %-át teszi ki Egyiptomban, de a VIII. századtól az iszlám (85 %) terjedése kisebbségbe szorította őket. A csuklójukra tetovált kereszttel különböztetik meg magukat a koptok, és fontos, hogy vallásukat szabadon gyakorolhatják.
"Kinőtték" a régi fővárost, és újat építenek helyére
A hazafele úton az idegenvezető mutatta a buszból az új, most is épülő Kairó főváros hatalmas épületeit, melynek egy része már áll. Mint a brazilok, a malájok, és most az indonézek is, „kinőtték" a régi fővárost, és újat építenek helyére. Érdekes volt megtapasztalni, hogy az arab világ egyik legősibb történelmével, legnagyobb lakosságával rendelkező nemzet Dubait tekinti követendő példaként, és nem az autentikus világot megőrizni szándékozó Marokkót, Tunéziát. A világ legmagasabb felhőkarcolója épül fel majd itt, és a hipergyorsvonat sínjeit is már fektetik, amin a Kairó-Asszuán közötti 640 km-t 4 óra alatt fogja megtenni a szerelvény.
Általános megjegyzésként még két dolgot feltétlenül meg kell említenem. A szegénység, az alacsony foglalkoztatottság miatt a
borravaló adása - nem adása örök téma, és nemcsak itt, Egyiptomban. Valóban jóval kevesebbet, a hazai kereset 10-15 %-át viszik haza a férfiak (a nők zömében nem dolgoznak), a nyugati fizetéseknél még riasztóbb ez az arány. A fehér utazóval szemben minden arab - hol szelíden, hol rámenősebben - felhívja viselkedésével, szinte kikönyörgi a borravaló adását. A room boynak, aki törülközőkből szobrokat varázsol a bevetett ágyra, a bárpultosnak, aki a második koktélt kacsintva teszi eléd, hogy a harmadikat már csak az odanyújtott egydolláros után adja oda, vagy a pincérnek, aki 3-2-1-re veszi le a fedőt a frissen gőzölgő sültről, az autóbuszsofőrnek, aki 2X8 órát vezet koncentrálva: jár a tip. Nekünk nem sok, még ha naponta többször is adunk, de nekik a megélhetéshez szükséges.
A másik dolog a
muszlim család felépítése: a fiú, akinek még manapság is az anyja nézi ki a jövendőbelit, összegyűjti a pénzt, vagy az apjától kér, hogy az após-anyósnak kifizetve pár teve, birka árát, megnősülhessen. A fiatalasszony házat kap, és otthon kell lennie, hogy a háztartást vigye és gyerekeket szüljön. A jómódú muszlim férfinak 4 felesége is lehet, persze mindegyiknek külön lakás, külön eltartási kötelezettség jár. Olyan nincs, hogy ne a gyerekek legyenek a család középpontjában. Olyan, hogy nem akarunk gyereket, egy iszlám házaspárnál nem fordulhat elő. A férfiaknak, akiknek el kell tartani a családot, netán a megöregedő szülőket, a megözvegyült testvér, sógornő családját is, nehéz előteremteni mindezt, ráadásul ott van a nálunk már 2004-ben megszüntetett sorkatonai szolgálat, amelynek időtartama 3 év, a középiskolát végzetteknél 2, míg az egyetemi tanulmányokat befejezőknél 1. A katonaság teljesítése alapfeltétel, hogy munkát kapjon, hogy a társadalomban megjelenjen, mint állampolgár. Enélkül még elutazni sem szabad otthonról. Érdekes, hogy lehet vegyes házasság is a muzulmánok és keresztények között, de csak úgy, hogy a muszlim fiú elveszi a keresztény lányt, de a gyerekek a muzulmán hitet kapják. Fordítva nem lehet.
Minthogy már több iszlám vallású államban jártunk, itt is megtapasztaltuk: a vallás, a család a társadalom ereje, erkölcsi alapja. Hogy ez irigylésre méltó, vagy maradi, vagy hogy az Európába való betelepülésük folyamatosan emelkedő, hittérítésük erőszakos, így felbontja eddigi értékrendünket, az még mindig megosztja a közgondolkodást és vitákat indukál. Meglátni,
megtapasztalni világukat azonban mindig élmény!
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2022. 03.28-án
