AZ UTOLSÓ NAGYÁGYÚ, A TRIÓ CIMBIÓZIS FELLÉPÉSE A LAMANTIN JAZZ FESZTIVÁLON

Az utolsó nagyágyú, a Trió Cimbiózis fellépése a Lamantin Jazz Fesztiválon
szöveg: Gróf István - Fotó: Büki László, Gróf István (az első)

Ellentétben azzal, hogy hétfőn Enrico Clivellaro, aki beállt Raphael Wressnig „mögé" zenekari tagnak, miközben ragyogó szólista, és saját bandáját is sikeresen vezeti, pénteken az a Lukács Miklós, aki a Dresch Mihály, Borbély Mihály és Palya Bea zenekarainak is tagja, most, saját csapatát irányítva, zenei vezetőként vezényelte, irányította társait. Egyéniségét, hangszere unikumának minden titkát, hangzásvilágát bemutatva, a trió zenei kifejezésmódját meghatározva.

Az előzenekar most lépte át végre az egészséges jazz-combo létszámot, az ötöt. A Club 2 formációban Németh Eliza énekelt, Blik Bertram zongorázott, Dominkó Péter trombitált, Pávai Barna basszusozott és Jeszenszky György tanár úr dobolt. Softly as a Morning Sunrise c. Coltraine swinggel kezdtek, majd Erroll Garner Misty c. opusa következett, végül ismét Coltraine műsoráról a Center Piece c nótával zártak. A Dániában letelepedett Blik mindhárom számban jókat rögtönzött, és ugyanez vonatkozott a trombitásra, Dominkóra is, aki a balladában hatásosan alkalmazta a sordinót. Elizának még érnie kell kicsit, de ideje van.

Lukács Miklós már fiatalon - a családi cigányzenész hagyományokat folytatva -, ezt a pályát választotta, méghozzá a cimbalmot. 9 évesen az országos cimbalomverseny II. helyezettje lett, közben a zeneszerzéssel is sikeresen próbálkozott: több darabját is bemutatták. 20 évesen, 1997-ben a Budapesti Fesztivál Zenekarral készített lemezt, majd két alakalommal is a Contertante di Chicago kamarazenekar szólistájaként turnézott az USA-ban. A zeneakadémiai tanulmányain került kapcsolatba a kortárs zenével, Kurtág, Eötvös Péter műveivel, akik a mai napig hatnak zenéjére. 23 évesen tett kísérletet a jazz, az etno-jazz felé, és ez megnyitotta előtte a kapukat. Több zenekarral játszik, szintén a népzene felé forduló két neves hazai szaxofonos alkotta csapatban, a Dresch Quartetben és a Borbély Műhelyben, de más stílusokban Palya Beával és Lovász Irénnel is dolgozott együtt. A Trió Cimbiózist 2014-ben alapította, ekkor az Budapest Anzix, 2020-ban a Music from the Solitude of Timeless Minutes c. nagylemezük jelent meg.
Ezekről, és még kettő másikról, mind saját szerzeményekből válogatta össze szvit-szerű, egybefűzött 80 perces műsorát a trió pénteken este. A medley-be bedolgozott számokat lehetetlen követni, annyira egybehálózta, átkötötte őket a cimbalmos. Inkább hangulatokról, a hallgatót ért hatásokról számolok be. Zenéjüket nehéz besorolni: etno-jazz, kortárs zene, world music, free jazz. A színpad bal oldalát Lukács Miklós foglalta el a cimbalommal, vele szemben ült Baló István dobjaival, míg a színpad középén hátul a tehetséges fiatal Orbán György basszerozott.
Nem ütőkkel, hanem újjal lágyan pengetve hangszerét kötött le minket a cimbalmos, majd dallam-, hangnem- és ritmusvariációk szüleményeként egy rövid bőgő-, majd hosszabb dobszóló következett. Lukács szédületes tempóiban kijött óriási tudása, technikai magabiztossága, virtuóz játékmódja.

A free jazzben megszokott „érdeklődő, egymásra figyelő" pillantások jelezték, hogy a mű most is a születés stádiumában van: mind Orbán, mind Baló a főnököt figyelte. Cé - mondta ő, a bőgő pedig sínen volt. Sokszor nem tudtuk, hogy ez a kísérletező zene most a megkomponált darab része, vagy már a rögtönzés. A kiváló zenészi érzéken kívül hatalmas rutin, képzelőerő és egymásra figyelés kell ehhez a zenéhez. Arról nem is beszélve, hogy feltételezhetően rengeteg gyakorlás állhat a produkció ilyen szintre emelése mögött. Kemény, Bartókos dúr-akkordok után pentaton népdalfüzérek szólaltak meg Kodályosan, köztük bőgő-, és dobrögtönzések, de nem hosszú ideig, hogy ne legyen unalmas, de oldja a szólóhangszer uralmát.
Tapasztalhattuk azt is, hogy Miklós zongorázni is tanult: a balladáknál úgy fűzte-fonta a futamokat, mintha a fekete-fehér billentyűkről léptek volna elő. A koncert alatt többször előfordult, hogy „tapsolhatnékja" támadt néhány hallgatónak, de az összekötések nem adtak rá módot. El is haltak ezek a próbálkozások. Káprázatos balkáni dallamokkal - hora, de éppenséggel lehetett volna fandango is - zárult a koncert. A teltházban azonban a heti tetszésnyilvánítások leghangosabbja vette kezdetét, így a Cimbiózis visszaült hangszerei mögé, és egy rövidebb, 12 perces kuplé, vagy inkább sanzon hangulatú szerzeménnyel köszöntek el a lelkes és hozzáértő közönségtől, melyet Orbán vonóval húzott bőgőszólamával vezettek fel. Füllel „hallgathatóbb", befogadhatóbb volt a szám, így a közönség még inkább belemelegedett, és kikövetelte a második ráadást is, mely megint csak egy megkomponált kortárs zene volt. Szigorú, kemény Bartókos akkordokkal indult a szám, és mint a koncerten végig, ebben is

Baló aprólékosan kidolgozott, minden hangszerét cm2-re kihasználó, a másik két kollégára figyelő, ugyanakkor a saját zenéjét azért áttoló munkája volt fenomenális. Ahogy a két, kis szekundra hangolt nagycinjén zenéjével a szférákba repített minket, az egy csoda volt. Nem tudtuk, honnan jött az égi hang! A második ráadás szám Baló dramatikus dobolása után söprűivel „halt el".
A funky-orgona, a mainstream jazz, a bebob, és a kamara jazz estéi után a műfaj teljesen más stílusirányzatát hallhattuk ezen az estén, magyar népi hangszerrel a főszerepben, a sokszínűség jegyében! Mert ilyen a jazz!
megjelent a vaskarika.hu portálon 2023. július 10-én