Forró hangulat a Lamantin Jazz Fesztivál Blues Napján
Szöveg: Gróf István - Fotó: Büki László, Gróf István (második)
Talán megérezték a szervezők, hogy a korábbiaknál nagyobb érdeklődésre számíthatnak a
23. Lamantin Jazz Fesztiválon, mert a színház
Krúdy Klubjában az asztalok helyére is székeket telepítettek, a színpad köré is sokat. Mind foglalt lett, még álltak is sokan. Kezdéskor egyfajta steril színházi hangulat uralkodott, a régebbi, az italpult melletti félhangos beszélgetések, pohárkoccanások elmaradtak. Négyes. A szervezők két egyforma vörös ruhában pompázó-dolgozó asszisztense vagány ötlet volt. Ötös. A teraszt lefedték, a közönség egy része ugyan odafért, mégis a szellős, levegős átrium jobb volt. Hármas. A hangtechnika, a világítás maradt a régi és profi. Ötös. A szaxofontáskás, mezítlábas táborlakók nem voltak fellelhetők, a vasalt inges ősz-hajúak annál többen. Négyes. De hogy a szűk negyedéve Veszprémben általam már hallott előadók, a
Raphael Wressnig and the Soul Gift Band az akkorinál jóval élvezhetőbb, közvetlenebb, oldottabb hangulatú bulit csapott, az már a lényeg. Csillagos ötös!
Előzenekar helyett egy fiatal szólista, az érdi
Horváth Szabolcs ült zongorája mögé. A vak zenészek az átlagosnál mélyebb zenei érzékenységéről tudunk (Ray Charles, Stevie Wonder, Jeff Healey), ez most is kiderült.
Thelonious Monk, a bebop korszak meghatározó zongoristájának Straight
No Chaser c. száma után kortársa, Charlie Parker
Billie's Bounce lépegetős basszusra épített, improvizációkban bővelkedő nótája következett, majd ismét Monk mester
Blues Monk c. „emészthetőbb" shuffle-je hangzott el Szabolcstól. Ráadásként - nagy vastapsot kapott - az Oscar Peterson műsorán tartott
C Jam Blues csendült fel. A műsor tökéletes volt, talán a dinamikájában lehetett volna árnyaltabb néha.
Laurens Hammond találmányáról, a Hammond
orgonáról a portálon a közelmúltban, és manapság is sok cikk megjelent. Sárgolyónk utóbbi 90 évének egyik legsikeresebb hangszeréről többet írni nem kívánok, annyit azonban az aktualizálás jegyében hozzáfűzök, hogy a 40-es, 50-es években,
Jimmy Smith-ék jóvoltából a jazz, a 60-as, 70-es években
Jon Lordéknak köszönhetően a progresszív rock, míg napjainkban, Wressnignek is betudhatóan a soul és a funky a divatos megszólalási formája e hangszernek.
A színpadon középen elhelyezett, kissé használtas
B-3 orgona mögött ült a zenekarvezető, tőle (nekünk) jobbra
Eric Cisbani, a dobos, míg balra a már féltucadszor a Lamantinon fellépett ugyancsak olasz honfitársa,
Enrico Crivellaro gitáros. Egy dögös rock nótával kezdtek, Bill Whiters groove-ja felpörgette a hangulatot kezdésként, majd a The Meters funkyja hatolt a csontjainkba. E banda olyan meghatározó alakulat volt anno New Orleans-ban, mint mondjuk a Beatles Liverpoolban. Mindkét számban Raphael játszotta a dallamot, és a káprázatos rögtönzéseket is neki köszönhetjük. A harmadik dalban, az
I'm a Travaeling Man-ben már énekelt is a főnök, felidézve Graz-i otthonától Memphis-i, és a Los Angeles-ben töltött időszakait. A jókedvű, humoros speach-eiben mesélt a Hammond történetéről, majd az igazi magyar rizling-fröccsről, és köszönetet mondott a főszervezőnek,
Tímár Péternek a sokadik meghívásért.
Ezután
Dr. Lonnie Smith-re, a jazz-orgona egyik legnagyobb egyéniségére emlékezett egyik dalával annak születésnapján. A B-3 hangszínét (van rajta jó sok!) átváltotta jazzesre, a dobos is átcserélte ütőit seprűkre, és a rögtönzések is más hangulatot árasztottak. Majd két nóta erejéig New Orleans-ba, kedvelt városába rándult le Wressnig, ahonnan bővérű, táncra hívó soul számait merítette. Shake your hips - Rázd a csípőd! felkiáltással, ragyogó, Booker T.-t idéző orgonarögtönzései után - melybe beleszőtte a
Get No Satisfaction dallamát is -, a közönség közé ment le a show-mester csörgődobjával, és köztünk folytatta a jókedvre derítést! Óriási tapsvihart generált a produkció, amelyhez hozzájárult a szakállas dobos, Cisbani ötletes dobszólója is, ami után egy nem kellőképpen beharangozott szünet következett. A közönség nem lankadva, ráadás számot várt a zenészektől, pedig ők csak szusszantak egy keveset.
Két smirgli-durva funkyval kezdték a második részt, kemény gitár-riffekkel, és itt már végre Enrico is szerepet kapott a rögtönzéseivel. Persze, ebben a formációban ő kísérőzenész, a fő figyelem a billentyűsön van, de a tavalyi fesztiválon hallottak alapján, ahol az
Enrico Crivellaro Blues Band volt az egyik sikeres fellépő, mindannyiunkban kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy a velencei születésű zenész kiváló mestere hangszerének. Ez igazolódott a Bobby Bland-nóta, az
Aint No Love On The Heart of the City előadásában is, ahol a gitáros nagyobb tapsot kapott kollégájánál rögtönzése után.
Brother Jack McDuff jazz-orgonista mester swingje, a
Chicken Feet feldolgozása azonban visszarakatta a koronát Raphael fejére: a gyors lüktetésű swingben olyanokat improvizált a mester, amilyeneket ritkán hallhatunk manapság. Járt a négyekre a lábunk nekünk is, de neki is, ráadásul a basszust hozó pedálokon. A koncert számomra legjobb percei ezek voltak. A műsorrész utolsó száma megint az emlékekben rögzülő egyedi show volt: az orgonista előbb a nyelvével szólaltatta meg a billentyűket, majd a láb-pedálokat taposva játszott, a végén pedig felállt az orgona tetejére, és ott csörgőzött.
A visszataps után elsőként egy groove-os funky késztette tapsra a székekből felállt közönséget, majd egy jazzes altató-dallal küldték el az osztrák-olasz zenészek a hazai közönséget. Ha nem is aludni, de jóféle borok és sörök, valamint a Lamantin Jam hangjai mellett zsibongani.
Erős fesztiválkezdés volt a tanári koncert után a hétfői, ma este várjuk az izmos folytatást!
megjelent a vaskarika.hu portálon 2023. 07.04-én
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése