HÁLA, HANGUAT, ÉLVEZET: BUDDY GUY BÚCSÚKONCERTJE PRÁGÁBAN

Hála, hangulat, élvezet: Buddy Guy búcsúturnéja Prágában
Szöveg: Gróf István, fotók: Peter Cejka

Hálás lehetek a sorsnak, hogy az ereje teljében levő, dinamikus, már hetven feletti Rolling Stones-fiúk és az életművét korrektül bemutató, a nyolcvanötöt betöltő John Mayall mellett most meghallgathattam a turnézást nyolcvanhét éves korában lezáró blueslegendát, Buddy Guyt is. A blues kortalan, ezt bizonyították. Kihagyni őket kár, sőt felelőtlenség lett volna. Igaz, ez utóbbi fellépésére 500 km-t kellett utaznunk barátaimmal Prágába.

George ’Buddy’ Guy Louisianában született, földműves családba. Azt, hogy zenész lesz, már korán elhatározta. Huszonegy évesen, 1957-ben a blues fővárosába, Chicagóba költözött. Karrierje nehezen indult be annak ellenére, hogy a Chess lemeztársasággal már 1959-től leszerződött.Fél generációval a nagy Chicago blues királyok, mint Muddy Waters, Howlin' Wolf, Little Walter és Sonny Boy Williamson voltak a session zenész partnerei. A korabeli East End-i klubversenyeken, gitárpárbajokon legtöbbször győztesen került ki, elverve híres kortársát, Otis Rusht is, de végül csak Junior Wells szájharmonikással duóban kezdett befutni a ’70-es évek elején. A ’80-as években már elismert zenész. A neves fekete bluesfaterok mellett a brit fehér blueszenészekkel (The Rolling Stones, Eric Clapton, Jeff Beck) is kitűnő viszonyt ápolt, együttműködött velük, megbecsülte őket. A ’90-es években már szupersztár, nyolc Grammy-díj birtokosa, és Chicago legmenőbb bluesklubjának, a Buddy Guy’s Legendsnek a tulajdonosa. Két hét múlva, július 30-án betölti nyolcvanhetedik életévét.

A prágai Kongresszusi Központ hatalmas, minden igényt kielégítő nagyterme szinte teljesen megtelt a nemcsak Csehországból, hanem egyéb közép-európai országokból is ideutazott bluesrajongókkal. A borsos jegyár néha – mint esetünkben – nem számít. Táskakutatás nincs, félrészeg hangoskodókat nem lelünk, szemét sehol egy darab sem: Európában vagyunk!

Az előzenekar szerepét a Tom Hambridge dobos és Daniel Souvigny zongorista, a később fellépő együttes fehér tagjaiból alkotott duó töltötte be. Az első két dal után elhangzott lassú blues már a lelkekig is elért: mind Tom éneke, mind Daniel briliáns zongorajátéka nagyszerű volt ugyanúgy, mint az azt követő boogie, a duó felállás ellenére kitűnő, telt hangzással. Ezután a műsoruk legjobbja, egy szép ballada hangzott el tőlük. A dinamikai váltásokkal jól sáfárkodtak: hol halk, hol közepes, hol pedig erős hangzással befolyásolták hangulatunkat, és ez elmondható volt a Happy Blues című, zongorán lengőbasszussal tálalt számukról is. Souvigny ötletes, virtuóz zongorafutamai mellett Hambridge hangja is teljesen rendben volt, az elé kitett, állva megszólaltatott pergődobjával és egyetlen cinjével komoly ütőshangzást ért el: nemhiába ő Buddy Guy zenekarának másfél évtizede dobosa, valamint producere.

Jó félóra várakozás, némi türelmetlen füttyögés után lépett színre a Damn Right Farewell Tour keretében a földgolyó legnevesebb fekete blueselőadója, Buddy Guy. Középen állt az énekes-gitáros, pöttyös ingben és kis fehér sapkában. Tom Hambridge tekintélyes dob-arzenáljával mögötte ült. Daniel Souvigny billentyűivel a színpad bal oldalán helyezkedett el, míg a két fekete zenész, Orlando Wright basszusgitáros és Ric ’Jazz’ Hall másodgitáros a pódium jobb oldalán álltak. A nyolcvanhét éves Mester- meglepve minket, állva gitározott és énekelt- a Damn Right, I’ve Got The Blues című lassú tizenkettessel kezdett. Már itt bemutatta eredeti és összetéveszthetetlen előadásmódját. A halk gitárriffekkel, suttogó énekkel indító bevezetés után egyre keményedett a dal, mely a parádés zongoraszólóval érte el csúcspontját. A következő három nóta, a Hoochie Coochie Man, a She’s Nineteen Years Old és az I Just Wanna Make Love To You Muddy Waters repertoárjából származott. Megállapítottuk azt a kedves, önzetlen gesztust, hogy koncertje háromnegyedét a blues fekete és fehér halhatatlanjainak műsorából idézte fel a Mester, mintegy tiszteletadásként, főhajtásként. Jó egyperces halk, érzéki gitár-nyávogtatás után zendült fel a jól ismert „Gipsy woman told my mother” sor, az ’50-es évek végi, ’60–as évek eleji tipikus urban blues hangzással tolmácsolta ezt a banda. És persze a vérbeli showmant egy percre sem hagyta el a szórakoztatás szándéka: megnevettetett, mosolyt varázsolt arcunkra. Még az sem volt visszatetsző Buddytól, amikor gitárját a slicce előtt ritmikusan mozgatva, nyögdécselő effekteket hozott ki gitárjából. A blokkban hosszan és élvezetesen játszott a másik gitáros, Ric is. B.B. King dalában, a How Blue Can You Getben őt idézte meg kollegája a dinamikájában, hangszerelésében az eredeti hangulatát felelevenítő, de nem a végtelenségig elhúzott számmal. A Grits Ain’t Groceries című középtempójú bluesban aztán a gitármágus virgázott már: hol a gitárját az erősítő szélén húzogatva, ütögetve, hol a törülközőjével a húrokat verve játszott, felidézve a Cream Sunshine Of Your Love és a Rolling Stones Miss You nótáinak dallamait. John Lee Hookerre a Boom Boom, Jimi Hendrixre, szájával gitározva, a Voodoo Chile dalokkal emlékezett két-két percben, majd a Skin Deep következett Daniel ízléses orgonabejátszásaival. Lenyűgöző volt Buddy éneke, a tercek is ültek, sőt minket is megénekeltetett benne. Buddy Guy eredetisége, meg nem kopott életereje jött le a következő számban (Someone Else In Steppin’ In), amiben lesétált a színpadról a közönség közé, hogy a nézőtéri sorok között gitározzon. A Cheeper To Keep Her-ben Muddy "vaskos" gitárhangzását idézte fel, majd az est végéhez közeledve egy Albert King slow bluesban folytatta a közönség megénekeltetését, ugyanakkor szóhoz juttatva ismét zenésztársát, Ric Hallt. Rövid emlékezés következett barátjára, Eric Claptonra a Strange Brew-val, majd Watersre a Got To Mojo Workin’-nel, hogy aztán az I Let My Guitar To Do Talking-gal, a tavalyi lemezén található, önéletrajzi utalásokat tartalmazó dallal búcsúzzon el tőlünk. Míg gitárpengetőket szórt a szerencsés nézőknek, a banda tovább játszott, majd ők is elköszöntek a közel másfél óra hosszúságú koncert után.
A hangulat, Waters, Hooker, King, és a többiek felidézése- talán utoljára volt lehetőség erre- felejthetetlen volt, a műélvezet sem maradt el annak ellenére, hogy Buddy Guy erős, telt baritonja már nem zengett olyan erővel, mint korábban. Gitártudása azonban mit sem kopott. A háláról pedig már szóltam...
Megjelent a bluesvan.hu portálon 2023. július 19-én