A hazai szaxofonosok ikonját, Tony Lakatost hallhattuk csütörtökön, a Lamantin Jazz Fesztiválon
Szöveg: Gróf István, fotók: Gróf István
Megint jó idő - szerencsére még nem kánikula -, és megint kitűnő vérbeli hard bop fogadta a jazz rajongókat csütörtökön este a Lamantin Klubban. Nem csoda, hogy zsinórban az ötödik alkalommal is a jó 200 ülőhellyel rendelkező helység nézőterén jó néhányan állni kényszerültek. Azaz a teltház állandósult a Lamantin Jazz Fesztiválon.
Mint kedden, most is ének-gitár duó állt elénk előzenekarként. A budapesti
Seres Laura és
Bédy Levente mutatkozott be négy dallal. Levente precíz kíséretével Laura nagyot énekelt nekünk: mélyen búgó, telt mezzoszopránja semmi kívánnivalót nem hagyott maga után. Volt benne valami gospeles, négeres hangszín. Az énekesnő készen van, az allűröket, a pózokat ráér később is felvenni. A dalok:
Angel Eyes Ella Fitzgerald műsorából, az
Insensatez (How Insensitive) Carlos Antonio Jobimtól, a
Blue Monk Thelonioustól és végül Diana Krall repertoárjából a
Devil May Care.
Amikor a múlt héten előkészültem az eheti programokra, előbányásztam néhány CD-t a lemeztáramból. Többek között
Tony Lakatos and His Friends c. válogatásalbumát, melyben 1976 és 82 közötti rádiófelvételeit lehet hallani, azaz 18 és 24 éves kora közöttieket! Egy másik volt
Joey DeFrancesco Live with George Coleman 2007-es koncertalbuma, mivel kíváncsi voltam arra, hogyan szól a szaxofonnal a Hammond orgona. Hogy gitárral hogyan, azt számos hanghordozóról már ismertem. Nos, hasznos volt a felkészülés: alapozni lehetett meghallgatásunkra.
Lakatos Antal a fúziós jazz divatjának időszakában, a
Kis Rákfogóban, Füsti Balogh-gal együtt kezdett 1976-ban, akkor még 18 évesen. Majd egyre foglalkoztatottabb zenész lett, fesztiválról-fesztiválra, rádiófelvételeken keresztül külföldi fellépésekre járt. Mint sok pályatársa, ő is külföldre, jelen esetben Németországba tette át székhelyét 1981-ben.
Itthon Frankfurtban, otthon Budapesten vagyok - idézzük. A világ nagy jazzereivel játszott együtt, így Randy Brecker-rel, Art Farmerrel, és Toto Blanke-val, Al Foster-rel, Trilok Gurtu-val egy csapatban is. A briliáns technika, a biztos tudás és a sok évtizedes tapasztalat a nyitja állandó sikerének.
A
Tony Lakatos Organization felállása: a dobogón balra „építették fel"
Jean-Yves Jung B-3-as Hammondját és Leslie- ládáját, középen a szintén francia
Jean-Marc Robin dobos ült. Jobbra a színpadon elől állt a fiatalos megjelenésű szólista, Tony, szalmakalappal a fején. A
Blue Chili c. sajáttal kezdtek: sodródott a swing ritmusa, dobogott a lábunk.
Tony tenorszólója után Jean-Yves mutatta meg nem mindennapi tudását: bizony, a hétfői Hammond-hangzástól jócskán a jazz felé ment el a muzsika. DeFrancesco, a jelenleg a trónról még le nem taszított világelső Hammondos mesteri dallamvariációi tűntek elő, majd erősödött a dinamika. Robin egyre hangosabban ütötte dobjait, az extázisig fokozva a ritmust a végére. Egy nem saját szerzeményben sztenderdeztek egyet a trió tagjai, főként az orgonista imprózott hosszan és káprázatosan, majd megint
Lakatos-szerzemény következett, a
Back Stage Love, a modális jazz ismérveivel. Mintha egy rajzfilm kísérőzenéjét hallhattuk volna. A
When I Fall In Love c. balladában a témát Lakatos fújta be teli emócióval, fátyolosan, majd hangulatában szólt szólója is. Jung is megmutatta, hogy a lassú számokban lehet igazán szép dallamokat rögtönözni lágyabb hangszínre állított Hammondján. A végén a megvariált dallamot ismét Lakatos fújta el "szerelmes" hangulatban, immár szólóban. Hogy mikor vett levegőt...?
A szabadabb dallamú, összetett ritmusú dalt, mely ez után következett, a főnök vitte el a hátán: time-jai nagyon jók voltak, tempója maga alá gyűrte a hallgatóságot. A
Devil May Care c. nóta dobszólóval kezdődött.
Az inkább egy szérűskert csőszének, mint jazzdobosnak kinéző Jean-Marc egy cinnel rendelkezett több hangszerrel arzenáljában, mint a tegnap este hallott Csízi Laci, de ő is csodát tett: szédületes technikával, stabil alappal, és
ördögi dinamikával a szám közepén megszólaltatott rögtönzésében is. Hozta a nyolcakra a szaxofonos is: az elérhető maximumot kihozta hangszere hangterjedelméből hosszú virgájával. Az utolsó szám, a
Zoot Suits nyers bop szintén Lakatos legfrissebb CD-jéről való, és a '30-as évek gengsztervilágának hangulatát idézte a magasan szárnyaló tenor- , és a jobb kézzel játszott, fúgaszerűen villámgyorsan fel-alá szökdöső orgonaszólókkal.
A közönség erőteljes tetszésnyilvánítására a betervezett ráadásszámmal, a közismert
Dave Brubeck Take 5-al ráadásoztak a trió tagjai. A dob hozta a monoton vonatzakatolást, és erre adta magát, hogy mindkét szólista elemében legyen újra.
A nem csillapodó tapsviharnak köszönhetően a nem betervezett második encore, a tegnap említett Cedar Walton (Jazz Messengers) vérpezsdítő száma, a
Bolívia lett. A(z egyébként az orgonán hozott) basszus kezdett, majd mindkét szólista a közönség biztatására fokozott jókedvvel, mosolyogva zenélt egy-egy izgalmas szólót a végére.
Lakatosék bizonyították aznap este, hogy a jó jazzhez nem kell sok zenész: kevesen is tudnak sokat adni!
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2023. július 7-én
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése