BAKANCSLISTÁS UTAZÁSAINK- KÖNYVBEMUTATÓ A SÁRVÁRI NÁDASDY VÁR HÁZASSÁGKÖTŐ TERMÉBEN 2023.12.15-ÉN

BAKANCSLISTÁS UTAZÁSAINK- KÖNYVBEMUTATÓ-SÁRVÁR, Nádasdy vár, Házasságkötő Terem- 2023.12.15

Egy, Boda Borbála zongoraművész által eljátszott Bach- darab előadásával kezdődött el a könyvbemutató, majd Boda László, a BKL kiadó ügyvezetője mutatta be a cégét. A vállalkozás 1995 óta működik, és 200 felett van az ez idáig kiadott kötetei száma, melyek zöme turisztikai kiadvány. A könyvek nagy része öt sorozatba illeszkedik, ezek egyike az Utazós sorozat, melyben a negyedik a Bakancslistás utazásaink c. friss, a nyomdából tegnap elhozott kiadvány.

Ezután Kondora István, Sárvár Város polgármestere köszöntötte a meglepően szépszámú közönséget. Kiemelte azt, hogy ő még abba a korosztályba tartozik, akik ragaszkodnak a papír alapú információkhoz, a letehető, és újra kézbe-vehető könyv alakhoz ebben a digitális világban. Istvánék retinájában jó néhány kép elraktározódott, és ezekből szerencsénkre sok szép színes kép rögzítve is lett e könyvben- mondta. A turisztikai témájú könyvet- kissé erőltetten ugyan- de össze lehet kapcsolnia Sárvár túrizmusával, és azzal a ténnyel, hogy István hosszú ideig ezen a szakterületen dolgozott. Enikő ugyanígy egy évtizeden át munkatársa volt- említette meg a polgármester. István kilencedik kötete- már- már írói életpálya- most nem a sárvári, nem a Magyarországi életet mutatja be, hanem ezeken továbblép: Európa, Afrika, Ázsia, Amerika tájain keresztül teszi ezt érdekesebbé.
Ezután dr. Kereszty Gábor, a bemutató moderátora vette át a szót, hogy beszélgessen a két szerzővel.

dr. Kereszty Gábor: Én is köszöntöm a megjelenteket. Némi magyarázattal kell szolgálnom, hogy hogy kerültem ide. Istvánnal közel negyven éve ismerjük egymást. Bárhogy alakult az életünk, időnként azt vettük észre, hogy egymás mellett ülünk. Így volt ez az Állami Gazdaság termelési értekezletein, vagy az Egyházashetyei sertéstelep felé autózva egy Barkasban. Egymás mellett ültünk angol órán is, épp itt, a Várban, egy másik teremben. Egymás mellett ültünk a városfejlesztési bizottságban is meg a testvérvárosi delegációban is Erdélyben. Aztán azt vettük észre, hogy egymás mellett ülünk jazzkoncerteken is: István kezében jegyzetfüzet, az enyémben fényképezőgép. Ez legutóbb pár hete is történt ilyen. Hát most is egymás mellé ültünk, - csak ez az utazócucc van közöttünk dekorációként- és most kérdezni foglak benneteket. A ma világbetűi képernyőbetűk, reklámok, útbaigazító táblák, persze tiltók is. A könyv szerepe lassan elvész, egyre kevesebben olvasnak. Mi késztetett arra, hogy könyveket írjatok, szerkesszetek?
Gróf István: Egyrészt egy archiváló, rögzítő, számolgató típus vagyok, ezzel az adottsággal, vagy talán átokkal benne van a pakliban a rögzítés, a leírás kényszere is. Persze jó adag hiúsággal megerősítve! És ha már leírtam, akkor jön a visszajelzés is erről, és elindul az ördögi kör: kiadás, publikálás. 2015-ben kezdtem el a blog - archívumomat írni. Addig nagy mellénnyel hirdettem, hogy nem vagyok facebookos, nem fényezem magam, aztán ugyanezt megcsináltam más formában. Majd 53.000 a látogatásaim száma, azaz írásaimra sokan kíváncsiak.

A publikálások 2000-től fogva, az Évezrednyitó beszélgetésekkel kezdődtek, melyek öt kötetben jelentek meg, majd magánkiadásban Édesanyám emlékkönyve következett. Ezután, úgy 70 körül, következtek- talán nagyképűen hangzik- az életmű- összegző könyvek, elsőként a közéleti munkásságomat felölelő Tulipános napjaim, majd a másik nagy hobbim, a zenei élmények feldolgozását megjelentető Fülig a zenében, és harmadikként a most kézben tartott, az utazásainkról megjelentetett, februártól decemberig szerkesztett könyvünk.
K. G.: Az Ezredvégi- Évezrednyitó beszélgetések sorozat, mely a Millenniumhoz kötődik, és majd negyedszázada indult el, mára történelem. Gondoltad volna, hogy maguk a beszélgetések is történelemrajzzá válnak mostanra?
G. I.: Az Ezredvégi- Évezrednyitó beszélgetésekről el kell mondanom, hogy 17 éven át, 13 évfolyamon- mivel voltak lyukas évek is- összesen 75 előadást- beszélgetést ért meg itt, a Várban, a Díszteremben, nagyrész teltházakkal. Most már megmosolygom akkori túlzott lelkesedésemet, az ősmagyarság kutatók tudományos feltételezéseinek kontroll nélküli átvételét, a határon túlról jöttek elesettségét hevesen védelmező hozzáállásomat, de az egységes nemzettudat a rendszerváltozás utáni évtizedben nehezen akaródzott kialakulni, és ez a sorozat sokat lendített Sárváron és a megyében azon, hogy ez meginduljon. Az erre szervezett Millenium Alapítvány minden nehézség nélkül meg tudta jelentetni a magnóról lejegyzetelt előadásokat tartalmazó könyveket 500-1000 példányban. És hogy kapósak- e kötetek: akár a zánkai strandon, akár a sárvári SZTK-ban, akár a köveskáli fedett buszmegállóban elhelyezett példányoknak 2-3 hét múlva hűlt helye van. Alig győzöm pótolni…
K. G.: Majd jött - említetted is már- a következő időszak: mára lett teljes a „trilógia”, ahogy én nevezem, a tulipán, a fül és a bakancs. Feltételezem, hogy ha nem fogadták volna jól az első kettőt, nem kezdtek bele a harmadikba… Komoly értékeket képviselnek ezek. No, de megint egy hármas: két rövid kérdés, mert a harmadikra tudom a választ. Láttad-e Bosch képeit élőben, és megvan-e a Rolling Stones összes lemeze? Merthogy Kenyában jártál, az kiderül a könyvből. Írod, 39 évesen ez volt a három célkitűzésed.
G. I.: Ennek háttértörténete az, hogy agrármérnök lévén a TSZ világban dolgoztam, és annak a legmélyebb bugyraiba kellett lemennem minden nap hajnali négyről este hétig, főként a tehenészetekben. Egy idő után már láttam, hogy ez út nem vezet sehova, fel kell adnom ezt, ki kell menekülni belőle, és nyitni kell a világra. Válaszaim a kérdésedre: Hyeronimus Bosch képeit a nyugat- európai múzeumokban egyesével, összességében tavalyelőtt a Szépművészeti Múzeumban Pesten láttam, és minden számottevő Rolling lemezem, vinylen, és most már CD-n is, megvan. A legfrissebb, a Hackney Diamonds tegnapelőtt jött meg postán, ki sem tudom vakarni a lejátszóból. A harmadik álmom, gyermekkori vadász-olvasmányaim színhelye, a kenyai szafari- utak pedig a könyvben elolvashatóak.

K. G.: Az írások nagy része ebben a könyvben közös munka Enikővel. Gondolom, ez inspiráció is és kontroll is mindkettőtöknek. Vitáztok közben? Belejavítotok a másikéba? Hogyan zajlik ez a közös munka?
G.I.: Az utazással kapcsolatos cikkeinket - melyek jó része már megjelent különböző internetes oldalakon- mindig átküldjük egymásnak. Kinyomtatjuk a másikunknak, és jön a piros toll…Nemcsak nyelvtani, szóösszetételi, mondatszerkesztési, hanem tartalmi szinten is javasolunk változtatásokat: ezt hangsúlyozd alaposabban, azt ellenben húzd ki! Ez természetes! 90 %-ban meg-lefogadjuk egymás tanácsát.
K.G.: Könyvekről beszéltünk eleget. Most beszélgessünk az utazásoktól. Kiforgatva a Nobel- díjas Jorge Amado mondását: egy ember nem járhatja be a világ összes országát, de törekednie kell rá. Te hogyan szerettél bele az utazásba? Hogy kezdődött?

G. I.: Nagyon régen kezdődött. Összeszámoltuk Enikővel: Ő 38, és 44, közösen 34 országban jártunk eddig: 20 európai, három afrikai, két amerikai és a legutóbbi vietnámit is beleértve, 9 ázsiaiban. A kezdetekben az volt, a ’70-es, ’80-as években, hogy, mint az átlagos szocialista állampolgár, befizettünk az Ibusznál, vagy a Savaria Tourist-nál egy társas útra, ahol elvitték busszal nyaralni. Lehetett napozni, fürdeni, otthon dögleni, este diszkóba menni. Aztán a ’90-es évektől- ezt nevezem II. korszakunknak- rájöttünk, hogy ez nem elég nekünk, és rájöttünk arra is, hogy simán meg lehet szervezni az utjainkat magunknak. Ezt megtettük, eleinte Trabanttal, majd Suzuki Swifttel. A Trabanttal kapcsolatos élményeimet megosztom: Amsterdamban tankoltam éppen, és öntöttem a motorolajt a benzintankba, amikor a körülöttünk töltő emberek odajöttek, hogy: gratulálunk, mérnök úr, milyen aranyos kis járgányt csinált magának. Nem tudták, hogy százezer számra futkos a márka Kelet- Európa útjain ekkor. A városokat, az építészeti emlékeket, a művészeti értékeket, a természet csodáit kerestük, és bennük persze az EMBERT is. 2011-ben történt a következő ugrás: Ágota kolleganőm, aki nagy világutazó volt, már interneten foglalta le a repülőjáratait, hoteljeit és ezt én elsajátítottam. Ekkor kezdődtek el a bakancslistás utazásaink. Akkor a társas-utak és az európai, Földközi-tenger- melléki ázsiai, afrikai utak helyett már merészebbeket gondoltunk. 2011: USA- Mexikó, 2012: Andalúzia- Barcelona, 2013: Marokkó, 2014: Kelet- Törökország, és így tovább, napjainkig. Egy önállósodási, avagy „észheztérési” folyamat volt, egy fejlődés következményeként.

K. G.: Hogy terveztek meg egy utazást? Nekem különösen tetszik a tematikusságotok, az előre felkészültségetek. Erről valahol a „marokkói színben” írtok is. A legtöbb ember azért utazik, hogy kifeküdjön a tengerpartra, élvezzen egy all inclusive szállodát, esetleg „belenyugszik” egy buszos városnézésbe. Ti mentek és mentek, néztek és láttok. Kikapcsolódás ez? Merthogy nem pihenés, az biztos.
G.I.: A válasz a kérdés első felére: ahogy azt mondani szoktuk, egy nagy utazáskor háromszor „élvezkedünk”. Az első, az a 3-6 hónap, amikor megtervezzük azt. Hova megyünk, mit nézünk meg. Enikővel egy sajátos munkamegosztás révén a feladatokat megfelezzük: a repülőjegy, majd a szállások, a helyközi és helyi közlekedés az ő reszortja, a desztinációk felkutatása az enyém. Ez utóbbinál persze saját magunkra szabjuk ezt: az építészeti örökségek, a történelmi látnivalók, a kulturális programok mellett nekünk mindig be van tervezve egy-egy nemzeti park, tigrisekkel, orángutánokkal, szarvascsőrű madarakkal is. A második élvezet maga az út. Nos, ott nem engedi a nejem - mint itthon- hogy ebéd után ledőljek egy félórára: külföldön vagyunk, minden perc számít, tehát megyünk, ha nagyváros is a helyszín. Hajóra, vonatra, buszra szállunk, vagy gyalogolunk. A harmadik örömforrás akkor dob fel, ha hazajöttünk: megvágom a videót, végignézzük a fényképeket, rendszerezzük a prospektusokat, füzeteket, és gyakran az élmények megírásával zárul a kör. A kérdés másik felére, azaz pihenhetnénk, nem muszáj mindig kalandozni, felhoznám egyre jobbmódban élő társadalmunk régi-új betegségét, a sznobságot. Néhány példa: manapság egészen más egy borkóstoló, egy borbarát találkozó, mint régebben. Most ez arról szól, hogy pörgetik a pohár alján a nedűt: Nézd, 6000 Ft. ez a korty!- büszkélkedik. Lehet, hogy a tizedéért sokkal finomabbat kapsz, de ez újgazdag jelenség manapság. Ugyanúgy, mint a jazzkoncertek közönsége. Ma egyre divatosabb a koncertekre eljárni, hála Istennek, pedig a jazz egy bonyolult, összetett zene. Érteni kell annak élvezetéhez. Ki merem jelenteni, hogy a jazz-estek értelmiségi látogatóinak fele divatból megy el, miszerint milyen jól mutatok én ott. Egy harmadik példa pedig a mi aktualitásunkhoz csatlakozik: az utazóké. Dubaj, Agadír, Antalia, Phuket. - Gyerekek! All inclusive. Minden nap berúgtunk! És ki se dugtátok az orrotokat? Á, minek. Itt a beach, a hotel bárja.- Hát nem! Mi nem erre gondolunk. Had idézzem fel egy sajnos kevésbé ismert magyar író, Krasznahorkai László gondolatait, az ellenkező oldalról: Bonyolult a kapcsolat a valóság és a fikció között. Indiában a nyomornak egy többezer éves szürreális valósága van. És ha az ember belép ebbe, azonnal tudja, hogy ez örök. Ez volt, ez van és ez lesz. A változás ebben a mélységben ismeretlen. Egy ilyen világba becsöppenni, az komoly dolog. De nekünk megadatott. A kirakott fotókon is van néhány utalás erre. Tehát: nem sokat pihenünk. És nemcsak azért nem pihenünk, mert sokat kell mennünk, hanem azért is elfáradunk, mert rohadt meleg van, és magas a páratartalom, és gyakran a hasmenésektől is lerobbanunk.
K. G.: Azonnal kiszúrtam azt a gondolatot, hogy autópályán vagy kisebb utakon szerettek autózni. Merthogy a pályáról egész Európa ugyanaz, csak a kiírások nyelve más. Néha a távolban van valami, amit egyszer majd meg kéne nézni, de most robogunk tovább…
G. I . : Thomas Mann szerint aki elmozdul térben, az elmozdul időben, és elmozdul a cselekvések szintjén is. Ez így igaz! Inkább a kis utak, mert ott lehet látni az ott élőket is! Csak ha az idő sürget, és rosszul dolgoztuk fel az időkeretet egy- egy látnivalóra, akkor sztráda.
K. G.: Mit visztek, mit hoztok? Hogy csomagoltok, hoztok-e szuveníreket, ajándékokat?

G.I.: Mindig a legutolsó napra hagyjuk ezek megvásárlását. Csak jelképes, apró, de az országra jellemző apróságokat hozunk haza, de néha nehezebbeket is, mint egy-két hatkilós agyagmaszk. Ez elsősorban Enikő reszortja.Egy kis "étvágygerjesztő" kiállítás megtekinthető itt, az asztalon belőlük.
K. G.: Hogy álltok a repüléssel? A régi LGT-s gondolat- roppantul gyűlölök repülni vagy kimondottan tudom élvezni?
G. I.: Irigylem azokat a repülőtársainkat, aki felszállnak a gépre, begyűrik a párnát a fejük alá, és már alszanak is. Mi nem tartozunk ezek közé. Pedig már száz körül van repülőútjaink száma, a fel- és leszállásoknál még mindig markolom a karfát, vagy Enikő kezét. Néhány perc kivételével aludni sem tudok a repülőn, még ha éjszakai is az út. De megérkezni, az a csodálatos: akkortól kezdődnek az igazi izgalmak, és ez minden szorongást felülír.
K. G.: Európát rendesen feldolgoztátok, Amerikát is északról, délről is. Hogyan jött ez a Távol- Kelet? Ez nagyon más világ, gondolom én. De Ti tudjátok. Mennyire más világ?
G. I.: Az utóbbi 5-6 évben „szoktunk rá”. Nagy kihívás ez az egzotikum. De azért had jegyezzem meg- és erről beszélgettünk már előtte, hogy mi nemcsak külföldre szeretünk járni, hanem belföldön is nagyokat kirándulunk: a tavalyi zempléni, a tavalyelőtti tolnai utazásaink mindig emlékezetesek maradnak. Visszatérve: Ázsia valahogy a szívünk csücske lett. Megmondom, hogy miért! Egy jó darabig az Észak- Afrikai Mediterránium arab országaiban járogattunk. Az is egzotikus volt, a javából. Az iszlám, mint vallás ország- összetartó erejéről sem szeretnék itt vitát nyitni, hiszen eltérő a megítélése ennek. Az ottani emberek betartják a vallásukat, és őrzik kultúrájukat, nemcsak a szólamok szintjén. De azért, ha lehet, lenyúlják a fehér embert. Ezt Délkelet- Ázsiában nem tapasztaltuk. Szorgalmas, kedves, jó szándékú, szerény, becsületes emberek. Persze ott is vannak gazemberek, de a 95 %-ukra ez igaz. Meg lehet őket szeretni. Indokína: Thaiföld, Laosz, Vietnám, Kambodzsa, Malajzia, Szingapúr. Ezeket végigjártuk, de lógó orral sehonnan sem jöttünk el. India és Indonézia pedig a non plusz ultra. Az ember, mikor ül a hajón, Borneón, és hallja az énekesmadarakat (madárfüttyögés), vagy a gázlómadarakat, ahogy kelepelni kezdenek (kerepelés), a krokodil ráharap a zsákmányára (csörgés), és meghallja a békákat kuruttyolni (brekegés). Végül szép csendesen elered az eső. (esőimitáció).

Jó sokáig esik (továbbra is szól az esőrúd). Egy kis show-val körítve ezek, amik megfognak. Visszatérve a bemutatandó könyvre, négy nagy fejezetből áll: a Felfedezésre váró Európa, a Mesebeli Afrika, A tengerentúl- Amerika és végül az Egzotika felsőfokon- Ázsia részre. Így egyeztünk meg a kiadóval.
K. G.: És a kaják? Azt tudjuk, hogy Enikő mágus a konyhában, és fantasztikus dolgokat készít, de azt is tudjuk, hogy embertársaink nagy része egy olasz étlap egy-két tételétől már megijed. De a távol-keleti kaják, ízek, az nagyon más. Mit esztek ott? Mit nem esztek meg? És ez fontos: hoztok-e haza valamilyen fűszereket, ízeket?
G. I.: Igen, persze. Azért a súlyhatáros bőrönd tartalmát úgy állítjuk össze a hazaútra, hogy annak ötöde különböző zacskók, főszerek. Voltaképpen kétféle ember létezik: van, aki azt mondja, hogy rántott hús, tojásrántotta, pörkölt, és van, aki kipróbálja a mást is. Mi ezek közé tartozunk. Mi nyitottak vagyunk az ízekre, szagokra, idegen ételekre. Nyilván Mexikóban meg kell szokni, hogy nincs búza, a liszt is kukoricából készül, de úgy meg tudják variálni a garnírungot ebből a növényből 8-10 féle variációval, hogy le a kalappal. Vagy Észak- Afrikában a tajint meg kell kóstolni, és ott a köret ezúttal a szintén nekünk szokatlan kuszkusz. Dél-kelet Ázsiában megint eltérő az étlap: nagyon jókat lehet enni a fűszeres szószokkal, itt pedig a hús mellé a rizstészta kerül, amit nagyon meg is szerettem. De azért van olyan is, hogy megállj kell parancsolni magunknak. Legutóbb Vietnámban nemcsak az alligátor húst nem kóstoltuk meg, hanem a nálunk házőrzésre szolgáló állatok húsából sem kívántunk enni. Nyilvánosan árulták! A történet ott folytatódik, hogy itthon, családi, vagy baráti vendégségek alkalmával ezekből az ételekből is elkészítésre kerül a magyarosok mellett, a vendégek nagy részének örömére.
K. G.: Hazajöttetek, itthon vagytok, megírtátok, kinyomtatattátok,meg is jelent. Folytatás? Akár utazásban, akár könyvben? Mit terveztek?
G.I.: Az életkor bizonyos tekintetben óvatosságra int. Az átlagos magyar férfiéletkort betöltöm, ezért azt mondom: könyvet írni nem szándékozunk. Egy nagyot, egy bevállalósat utazni még elmegyünk Amerikába és Guatemalába. A Tikal maya templomrom 55 m.es tornyára még tervezem a felmenetelt, és a Pacaya vulkánba is belenéznék egyszer, hogyan izzik a magma odalenn. Utána már mi is tengerparti pihenéseket szervezünk majd. Ha...
K. G.: Kedves közönségünk! Szívvel ajánlom önöknek ezt a könyvet, és nemcsak azért, mert most ez a tisztem. Ez tényleg jó! Visz magával, mint a valódi utazás. Amit már láttunk, oda újra elvisz, amit még nem, arra felhívja a figyelmet. Nagyon tetszik a részletek keresése, a személyessége és az emberközpontúsága. Nagyon tetszik ez a hol az egyikőtök, hol a másik mesél: szinte egymás szájába adjátok a szót! Nagyon olvasmányosnak tartom! És hogy kinek szól? Az ajánlást Ti fogalmaztátok meg: Azoknak, akik már útra keltek, és azoknak, akik még nem. És engedjétek meg, hogy elsőként én gratuláljak
. G.I.: Köszönjük szépen. Enikő három, az utazással kapcsolatos idézett veretes gondolatát tolmácsolom.
Az utazás arra tanít, hogy a világ sokkal gazdagabb és színesebb, mint amennyire valaha is gondoltunk. Mert az utazás lebegés két állapot, az otthon és az ismeretlen között. Ez a legjobb befektetés önmagunkba.
A tapasztalatok, amelyeket egy úton szerzünk, örökre velünk maradnak.
És fontos, hogy mindig nyitott szívvel fogadjuk az élményeket, nyitottak legyünk mindenre és mindenkivel, és ne féljünk kilépni megszokott életünkből.

A köszönetnyilvánítás percei vannak hátra: Köszönöm elsősorban feleségemnek, Enikőnek, hogy 23 éve velem utazik. Azt hiszem, eddig kölcsönösen megelégedtünk egymással és kiegészítettük egymást. Folytatódjék ez így tovább! Őnélküle ezt nem tudtam volna megcsinálni. Ő sem nélkülem.
Köszönöm Boda Lászlónak és a kiadónak, hogy egy februári szombathelyi kávézás után terveinket támogatta, és mindkét oldalról egészséges kompromisszumokat kötve, ennek eredményeképpen e könyvet a kezünkben tarthatjuk. Külön elismerésünk azért, hogy tönkrement winchesterünk miatt fellépő fényképhiányunkat orvosolta.
Köszönöm Sárvár Város Önkormányzatának, külön Kondora István polgármester úrnak, hogy ügyünk mellé állt, és „még úgysincs megjelenésre váró könyv az idén” felkiáltással támogatott minket. Köszönöm Farkas Tamás csényei vállalkozónak, hogy első szóra támogatta- mint már korábban is- könyvünk kiadásának költségeit. Ugyanígy köszönöm a rábapatyi Dr. Lupó cipőboltnak, személy szerint Farkas Bélának, hogy bizarr ötletemre, - miszerint az udvarukon álló hatalmas cserépbakancs akár kiadványunk logója is lehet- igent mondott és támogatott. Köszönöm a szombathelyi Apáczai Csere János Alapítványnak, Kovács Jenő kuratóriumi elnöknek, Gróf Zoltán öcsémnek és Gróf Bence fiamnak az anyagi támogatásukat.
Továbbá dr. Kereszty Gábor barátomnak, hogy a kötet bemutatásának ceremóniáját levezényelte, és fotóival emelte a kiadvány színvonalát. Köszönöm Erős D. Zoltánnak- most éppen valahol csavarognak nejével-, hogy szívhez szóló bevezetőt írt könyvünkhöz, és Takács Zoltánnak, hogy intézménye rendelkezésünkre bocsájtotta ez alkalomra ezt a helyiséget. És köszönöm az internetes portáloknak, így a vaskarika.hu-nak, ahol 23, az ongo. hu-nak, ahol 19, az útikritika.hu-nak, ahol 6 útleírásunk már megjelent.

Ezután Boda László a közönségnek ajánlotta a kötetet, amelyek megvásárlása után lehetőség volt a szerzőkkel azokat dedikáltatni.
Lejegyezte: Gróf István
Fotók: Misel, a vaskarika.hu portálon 2023. 12.15-én Bakancslistás utazásairól jelentetett meg könyvet lapunk szerzőpárosa címmel megjelent képgaléria fotóiból