Három az igazság Amerikából is - Tommy Castro The Painkillers koncertje az Analog Music Hallban
Szöveg és fotók: Gróf IStván Gróf István
Tommy Castro, a modern blues nagyágyúja lépett csapatával november 20-án az Analog Music Hall deszkáira. A nemrég üzemelő, kitűnő akusztikával és jó színvonalú háttérinfrastruktúrával rendelkező nagyterem reflektorai nem sokkal nyolc után már a négy amerikai zenészt világították meg, akik két hete kezdődött nyugat-európai körútjukba tették be hazánkat.
Szerencsém volt, az idén,
2023-ban a tavaszi Veszprém Blues Fesztiválon Rick Astrin and The the Nightcats-t, nyáron a kissé távolabbi Prágában
Buddy Guyt, míg most, november végén a budai Analog Music Hallban
Tommy Castro and The the Painkillerst, napjaink
Blues Music Awards díjaival elismert
top amerikai blues-muzsikust hallhattam. De ha belevesszük a korábban díjazott harmonikakirályt,
Sugar Blue-t, és persze a mi Little G. Weevil-ünket, még patinásabb az idei névsor.
Szűcs Gabesz 2013-14-ben volt Memphis hőse, de hál' Istennek, azóta is keményen dolgozik, immár itthon.
Tommy Castro a kaliforniai San José városában született, 10 éves kora óta muzsikusnak készült. Nemcsak az ottani fekete blueslegendák és a brit bluesinvázió még ezeknél is népszerűbb mesterei, hanem az amerikai fehér blues '60-as évek végi, ott népszerű, Euróban kevésbé ismert gitárosai, mint
Mike Bloomfield vagy
Elvin Bishop is követendő példaképei voltak, akik hatottak a feltörekvő zenész stílusára. 1991-ben alapította meg saját bandáját, de a szerencse 2002-ben mosolygott rá, amikor
B. B. King koncertkörútjára Tommyt és csapatát hívta meg előzenekaraként. A már ismert zenész 2011-ben alapította meg a máig „használt" bandáját, a
Painkillerst. Igazi elismertségét ez időtájban szerezte meg a blues szakmában a
Hard Believes c. albumával. Mostanáig 19 stúdió-, koncert-, és válogatás nagylemez viseli nevét, és mind az ó-, mind az újvilágban gyakori koncertkörútjain lelkes rajongótábor várja napjainkban is.
Így volt ez a november 20-i budapestin is. A nemrég üzemelő, kitűnő akusztikával és jó színvonalú háttérinfrastruktúrával rendelkező nagyterem (említsük meg az ezt vezető lelkes fiatalember,
Csillag Zoltán nevét) reflektorai nem sokkal nyolc után már a négy amerikai zenészt világították meg, akik két hete kezdődött nyugat-európai körútjukba tették be hazánkat.
Középen állt a főnök, mikrofonja mögött, Stratocasterével a nyakában, tőle jobbra hűséges zenésztársa,
Randy McDonald bűvölte a basszust, jobbra tőle
Michael Emerson ült derékszögben elé állított piros Nord billentyűi mögött, míg, a szokásoknak megfelelően, de azért jó magas dobogóra telepítve dobszerkóját,
Bowen Brown foglalt helyet. Azon ritka színpadi felállást láthattunk, amely fittyet hányt az
amerikai showbusiness mindenfajta zenei műfajt, így a bluest is is befolyása alatt tartó előírásainak: sem vasalt ing, sem éles nadrág, de még lakkcipő sem volt a banda tagjain: hétköznapi cuccban léptek fel, kivéve Castrót, aki azért csillogó piros zakót viselt.
Mindjárt kezdésként legutolsó lemezük címadó nótája, a
Bluesman Came to Town dögös Chicago-blues robbantott, melyet egy virtigli lengő- basszussal kísért blues, a
Callin' San Francisco követett - kemény zongora- és melodikus gitárrögtönzésekkel.
Bowen ritkán hallható, de nagyon hatásos dobpergetései Jimmy Reed dobosának, Earl Philipsnek ritmizálását idézte. A
Love Don't Care sodró rocknóta utáni számot az inkább beszélő, mint éneklő Castro helyett Emerson orgonaszólója mentette meg. Igazi B.B. King hangulatot árasztott a vérbeli lassú 12-es, a
Prisoner's Blues, melyben ismét Tommy varázslatos, az őrületig fokozódó gitárjátéka mellett Michael zongorafutamai voltak emlékezetesek. A széles zenei választékot bemutatandó
Got a Lot inkább '60-as évek eleji
twist, mint '50-es évekbeli rock'n'roll volt, de hangulatfokozásnak kiváló. A
Freight Train c. állandó koncertdarabjuk egy deltablues volt, annak rendje-módja szerint slide- gitárral, visszafogott kísérettel, a'la Elmore James.
Tommy hangja a magasabb tartományokban is kifogástalan volt, biztos
falzettói felidézték a majd 100 éve született műfaj jellegzetességeit. Castro mester szülővárosa, San Jose felelevenítésével nyomta le a banda a sorban következő, immár dögös nótáját, ötletes orgona-, és nem túlcifrázott gitárimpróval. A
Like an Angel kiállós hardrock nem a legemlékezetesebb daluk, nemhiába spékelték meg a lemezükön is hallható dalt fúvósokkal.
S.R.Vaughan rock- blues hangulatát, csengő-bongó gitárhangját éreztük a
Can't Keep a Good Man Down c. dögös számukban, hangzatos kórussal a főnök hangja mögött. Ezután mutatta be a kelenföldi klubban élvezkedőknek a zenekarvezető a banda tagjait, nagy tapsviharral kísérve.
Majd következett a koncert számomra egyik legemlékezetesebb száma,
John Lee Hooker által komponált
It Serves You Right to Suffer című, az egykori
chicagói East End-i bluesklubok hangulatát felidézve. Ebben Tommy volt a főszereplő magasan is tisztán énekelt bluestónusával, dinamikájában, dallamvezetésében variáló gitárjátékával. A gyors középrészben olyan fürge szólót nyomott le, mint
Alvin Lee anno Woodstockban az elhíresült
Goin' Home-ban, szintén jóval 10 perc feletti időtartamban. A vége fele közeledve állandósult a forró hangulat. Ezt biztosította a zenekar a
Make It Back To Memphis c. keményre hangszerelt rock'n'roll-jával, és a hozzávalókkal:
Emerson
Jerry Lee Lewis stílusában verte a zongorát, Castro nagyokat virgázott a felső húrokat nyüstölve. Az utolsóelőtti dalban - mint amikor
Mick Jagger átadja egy-egy szám erejéig
Keith Richardsnak a mikrofont a Stonesban - Randy McDonald állt be Castro helyére nevetve, jó hangulatban énekelni. Szintén rock'n'roll volt az étlapon, amolyan
Johnny Cash-es énekkel, de annak dalainál veretesebb hangszeres rögtönzésekkel. Utolsóként egy dögös orgona-gitár uniszonókkal, fülbemászó riffekkel felvezetett kőkemény blues-rock nóta emelte tovább a hangulatot, ezúttal mind a négy zenész aktív szólózásaival felpörgetve. A többkőrös briliáns orgona- imprókat a basszusgitáré követte, majd az „emeletről" Bowen is pörgetett egy rendes lábdobogtatósat, hogy átadja a szereplést a zenekarvezetőnek.
Duane Allman gitártekeréseit juttatta eszembe Tommy szédületes Fender-játéka, amelyben „benne maradt" még egy tízperces szereplés: a visszatapsolás után az utóbbi koncerteken nemigen játszott, itt mégis előhúzott
Shakin' the Hard Time Blues c. lehengerlő rock-kal zárták a fiúk másfél órás koncertjüket.
Sajnos, a zenekari CD-szállítmány nem érkezett meg Pestre, így az előtérben az előadás után a cseppet sem fáradtnak tűnő Tommy Castro „csak" autogramokat osztogatott és
fotózkodott a türelmesebbjével. Megérte várni és szót váltani vele, és a blues hazai tudoraival, pedig a háromórás hazaút a koromsötétben még hátra volt. De persze legfőképp megérte eljönni a koncertre, hogy ilyen, örökké emlékezetes élményben részünk lehessen.
Megjelenet a vaskarika.hu oldalon 2023. 11. 22-én
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése