Vietnámi papucsok és a lampionok földjén (III. rész)
Szöveg és fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő
Hoi An-tól, a lampionos várostól nagyon nehezen tudtam elszakadni. Amikor csak lehetett, „kimenőt" kértem férjemtől, és szó szerint végigrohantam reggelente az óváros utcáit. Látni akartam, hogy nappal is olyan tökéletes-e minden, mint este, amikor kigyúlnak a fények. Bejártam kis szigetünknek minden egyes szegletét, ahol aztán kiderült, hogy éjszakai báját levetkőzi az utca. A folyón közlekedő csónaktulajdonosok csatorna parti házai már nem tűntek annyira mesebelinek, szegényesek, és rendezetlenek voltak. A folyóparton, a kis udvarokon, az utcákon sok volt a szemét, a felborított csónakokon sovány tyúkocskák kapirgáltak, kutyák heverésztek. De egy percig sem éreztem átverésnek a látványt, mert amit láttam, az volt maga a valódi élet.
A folyón túli belváros azonban semmit nem veszített esti fényéből. A szépséges gyarmati épületek és hangulatos utcák
nappal is ugyanolyan gyönyörűek, mint éjszaka, fényárban úszva.
Hoi Anból induló kirándulásainkat is a jól bevált GetYourGuide utazási irodán keresztül foglaltuk le. Egyszerűbbnek tűnt így utazni, mint a helyi tömegközlekedéssel improvizálni.
Amióta 2018 júniusában megnyílt a Da Nanghoz közeli
Ba Na hegységben az Aranyhíd nevű turista attrakció, amelynek az a különlegessége, hogy két hatalmas, több száz évesnek tűnő
kőhatású kéz tart egy hidat a mély völgy felett , meglódult a város idegenforgalma. A 150 méter hosszú híd 1400 méteres tengerszint feletti magasságban épült. A további érdekes látnivalót egy francia történelmi város mintájára megépült „francia falu" biztosítja, amelyben kastély, park, katedrális, borospince is látható. Lehet, hogy manapság az Aranyhegy a legfelkapottabb úti cél Da Nangból, de
mi kihagytuk, talán azért, mert giccsesnek véltük, és úgy döntöttünk, inkább történelmi helyszínekre látogatunk el.
Első utunk a
Márványhegyre, a Ngu Hanh Son-ra, illetve My Son templomegyütteshez vitt. Kisbusz várt a szálloda előtt, népes, testes ausztrál turistákkal tele. Most is, mint minden eddigi kirándulásunkon, nagyon elegáns járművel utaztunk. Minden utasnak járt egy nagyméretű karfás bőrfotel, saját légkondicionáló, USB port, valamint egy palack hideg víz.
Da Nang város határában, lényegében a lakóházak közül nő ki az öt kiemelkedésből álló hegy, amelyeket Márvány-hegységként ismernek. A legenda szerint a közeli strandra egy sárkány repült, tojást tojt oda, amelyből egy gyönyörű lány kelt ki. A lány öt darabra törte a tojáshéjat és szétszórta azokat, ezekből lett a Márvány-hegység. A szobrászok egykor buddhista szobrok készítéséhez bányászták ki belőle a fehér márványt. A környék falvai híres
kőfaragó dinasztiáknak adnak otthont. A leghíresebb közülük Non Nuoc falu, ahol a több méteres magasságú Buddha szobroktól kezdve a márványból készült hamutartóig, karkötőkig mindent meg lehet vásárolni a bazársoron, vagy az elegáns üzletekben. Titokban nagyon szerettem volna találkozni egy olyan a turistával, aki hóna alatt egy kétméteres mosolygós kövér Buddha szoborral vár a becsekkolásra a repülőtéren!
Minden hegy más-más elemről kapta a nevét, a legnagyobb és leghíresebb közülük a Thuy Son (a Víz-hegy), amely az
Am Phu barlangnak ad otthont. A barlangot 2006-ban nyitották meg a turisták előtt, a neve vietnámi nyelven „poklot" jelent. Már a bejárata is ijesztő, egy keskeny hídon kell áthaladni a hegy gyomrába, a híd alatt a vízből
elkárhozott lelkek kőkarjai nyúlnak segélykérően az ég felé. Bemerészkedve a barlangba rengeteg, fájdalmat és gyötrelmet ábrázoló szobrot lehet látni, minden kisebb mélyedésben ránk vicsorít egy démonian kifestett kőből készült fejszobor. Ezek, a helybeliek által készített alkotások azt vizionálják, hogy milyen kínokat kell elszenvedniük azoknak, akik életükben súlyos bűnöket követtek el.
A barlang legnagyobb terméből, amelyet tömény tömjénillat tesz magasztossá, keskeny, mészkőbe vájt lépcsőfokokon
fel lehet mászni kapaszkodógyűrűk segítségével az egyik csúcsra, egy kialakított kis teraszra, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a tengerre és a városra. Mivel a terasz egyben zsákutca is, sajnálatos módon vissza kell ereszkedni a lépcsőkön, ezt az utat tériszonyosoknak nem javaslom. A Víz Hegy keleti oldalán található a
Linh Ung Pagoda, egy tízméteres hófehér Buddha szobor, illetve a 28 méter magas Xa Loi torony társaságában. A 200 éves múltra visszatekintő díszes épület sok látogatót vonz, olyanokat, akik szeretnének megpihenni és átszellemülni a spirituális hely nyugalmában. Lépcsőkön kapaszkodtunk fel a pagodához, de utólag kiderült, egy
üvegfalú modern lift némi felár ellenében másodpercek alatt felsuhant volna velünk a látnivalókhoz.
Dél körül a hőmérséklet egyre csak emelkedett, elkezdett izzani a nap, és ha találkozik a nagy meleg a magas páratartalommal, a fehér ember megadja magát. Elfárad, elálmosodik, izzad, ellustul, és csak egyre vágyik, pihenni kicsit a hűvös szállodaszobában, vagy csobbanni a medence hűs vizében. Pedig a délutáni program szintén szabadtéri volt, talpon kellett maradni: a Hoi An-tól egy órányi távolságban levő
My Son Sanctuary épületegyüttest készültünk meglátogatni, amelyet Vietnám kihagyhatatlan látnivalói közé rangsorolnak az útikönyvek. Útközben csak azért fohászkodtunk a férjemmel, hogy legyen bármi, csak dombra vagy hegyre ne kelljen felmászni, mert azt már nem élnénk túl. Imáink meghallgatásra találtak, mert egy
elektromos kisbusz segített a nagy távokat lerövidíteni, az vitt fel és vissza bennünket a bejárattól a domboldalon levő romvárosig.
A lenyűgöző, vörös téglából épült templomok és tornyok között sétálva betekintést nyertünk a
Champa civilizáció művészeti értékeibe, amelyek hosszú időn, kilenc évszázadon át (a 4. századtól a 13. századig) fejlődtek ki. A Champák a középkorban uralkodtak Közép-Vietnamban. A My Son talán a legrégebben lakott régészeti lelőhely Délkelet-Ázsiában. A vietnámi háborúban az Egyesült Államok
bombázása egyetlen hét alatt megsemmisítette az épületek nagyrészét. A buja őserdőben barangolva olyan érzésünk volt, mintha újra a kambodzsai
Angkor Wat templomromjai között sétálnánk. Valódi távol-keleti hangulatot árasztottak a VII.- XIII. század között épített, részben még ma is teljes pompájukban álló palotaépületek és templomok, az élőlényektől hemzsegő titokzatos tavak mellett. A 99%-os páratartalomhoz hozzájárult az őserdő közelsége is, folyt rólunk a víz, egyre nehezebben viseltük a gyaloglást, folyton az árnyékot adó fákat és épületeket keresgéltük szemünkkel, lényegében árnyéktól árnyékig vonszoltuk magunkat. A műemlékek melletti, üdítőt és vizet árusító üzlet egészen biztosan soha nem fog csődbe jutni, úgy megrohamozzák az odalátogatók. A látvány akkor a legszebb, mikor a hegyek mögé lebukni készül a nap, ekkor a templomok, romok vörös-aranyló fénybe öltöznek, az erdő felől pedig egyre több és hangosabb állathang érkezik.
Búcsúzóul egy
folklórbemutatót is megnéztünk a romváros főépületének színpadán. Volt indiai, valamint furulyaszólóval, háremhölgyek erotikájával fűszerezett tánc is a lelkes és fáradt közönségnek. Lassan el kellett hagynunk a dzsungelt, hogy a természet éjszaka újra birtokába vehesse azt. My Son-tól egy darabig busszal, majd hajóval utaztunk vissza a széles
Thu Bon folyón Hoi An-ba, és mindannyian elégedetten majszoltuk azt a finom vietnámi szendvicset, a bánh mi-t, amivel az idegenvezető lepett meg bennünket.
Következő „történelmi ihletésű" utunk
Hue-ba, az egykori fővárosba vezetett, ahová háromórás autóút megtételét követően érkeztünk meg. Ez egyszer mi ketten, „Grófok" „királyokká" lettünk, és mert nem volt más útitársunk, a „császárvárosba" csak egy idegenvezető meg a sofőr társaságában vághattunk neki a hosszú utazásnak.
A tengerre néző híresen szép
Hai Van hágón megálltunk pár percre fényképeket készíteni. Ez Vietnám legmagasabb hágója, tele veszélyes kanyarokkal. A Hai Van név „tengeri felhőt", jelent, mert a hegy csúcsa a felhőkig ér, a lábát pedig a tenger nyaldossa. Rövid tengerparti pihenő után a császárvárosban, a
Hue Citadella előtt parkoltunk le, amelynek vizes árkain, hét méter magas kőfalain túl található a
Bíbor Tiltott Város, a császárok lakóhelye.
Hue 1802 és 1945 között, a
Nguyen dinasztia uralkodása alatt volt az ország kulturális és politikai fővárosa. Az utolsó császár a kommunista Ho Si Minh kívánságára - vagy parancsára - 1945-ben mondott le trónjáról. 40 éven keresztül
13 király palotája volt a hatalmas kiterjedésű, sokszor sivárnak tűnő palotaegyüttes, melyben vannak leromlott állagú, vagy éppen renoválás alatt álló épületek, de láttunk szépen felújított palotákat is. Az egyik legszebb a
színház épülete volt, pazar berendezésével, valamint a császárnők pavilonja gyönyörű kertjével. Úgy tűnt, hogy a kommunista Hanoi szándékosan nem támogatja az egykori birodalmi város épületeinek a rekonstruálását. Hue-ban egy kicsit megállt az idő. Emberléptékű város, hatalmas parkokkal, szép látnivalókkal, ennek ellenére jóval kevesebb turistát látni ott, Hoi Anhoz, és a felkapott Da Nanghoz képest.
Az 1600-as években épült
buddhista pagoda, a Thien Mu következett a sorban aranyozott szentélyével, és kertjében különleges gyönyörű díszfáival, amelyek éppen akkor virágoztak.
A városon átfolyó széles
Parfüm-folyó partjára is lementünk, a vízen hemzsegtek a sárkányfejes turistahajók.
A város utolsó látnivalója a modern gondolkodásáról, és haladó nézeteiről ismert
Khai Dinh császár díszes mauzóleuma volt, amely Hue külvárosában található egy domboldalon. Ez volt aznap a legimpozánsabb épület, amit láttam, sötétszürke betonból, palából és kovácsoltvasból épült, olykor gótikus hangulatot árasztva. Jelentős hatást gyakorolt rá a francia építészeti stílus, mivel a császár, aki még életében megépítette saját sírhelyét, a franciák bábjaként volt ismert. A lépcsőkön felkapaszkodva lehet megközelíteni a felső teraszt, ahonnan két sor embert és állatot ábrázoló szobor között elhaladva jutunk el a mauzóleumig, a sírhoz. A
mandarinszobrok szerepe a sír védelme volt, illetve az elhunyt szellemének a végső nyughelyhez kísérése. Az aranyozott fafaragás, a pazar porcelán és üvegdíszek használata a síron nem mindennapos látvány.
Utazásunk árában nem volt benne az ebéd, ez nekünk nem is okozott gondot, mert Vietnámban minden utcasarkon lehet találni kifőzdét, ahol jót lehet enni, és ha nincs étterem, a vietnámi szendvics mindig jó megoldás. Idegenvezetőnk és sofőrünk felajánlotta, hogy menjünk együtt egy általuk jól
ismert helyi étkezdébe ebédelni. Nos, ezt nem kellett volna. Nem vagyunk válogatósak, vagy túlságosan finnyásak, de ebben az étteremben, ahol jól meg is bámultak minket a helyiek, néha
felfordult a gyomrunk a szagoktól és a látványtól. Ellenben nagyon jól szórakoztunk az alkalmazottakon, ahogyan a kövér szakácsnők és felszolgálók dirigáltak, kiabáltak, irányítottak, kidobálták a helyiségből a fizetni képtelen nem kívánatos helybelieket, hozták-vitték az elkészült ételeket. Minket rendkívül kiemelt VIP vendégként kezeltek, kínosan megtisztelő volt, ahogyan velünk foglalkoztak. Szerencsére az elfogyasztott ebédnek nem lett „utóhatása", pedig titokban számoltunk vele.
A visszaút számomra felért egy rémálommal. Férjem szerencséje, hogy elbóbiskolt, így nem látta azokat a hajmeresztő mutatványokat, amelyet fiatal sofőrünk vitt véghez vezetés közben. A leglehetetlenebb helyeken és helyzetekben előzött, jobbról vagy balról, érezni lehetett, hogy élvezi és kihasználja az autót, ami nem az övé. Végig azon gondolkodtam, hogy egyáltalán rendelkezhet-e jogosítvánnyal a 18 év körüli fiatalember. De túléltük az utat.
Utolsó Hoi An-i esténken még megcsodáltuk a várost, egy folyóparti étteremben pár Leo sör társaságában elérzékenyülve elfogyasztottuk búcsúvacsoránkat. Talán a sör, vagy az elérzékenyülés miatt, a szállodába menet útközben nem bírtam tovább ellenállni a kísértésnek, és vásároltam három hatalmas,
gyönyörű selyemlampiont, amelyek összecsukott állapotban is több mint félméteresek voltak. Estére így meg is szerveztem a programunkat, mert órákig azon idegeskedtünk, hogy hogyan pakoljuk be a bőröndbe lampionjaimat, hogy pótdíj megfizetése nélkül felülhessünk a repülőre.
/Folytatjuk/
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2023.11.08.-án
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése