A CSILLAGOK NE RAGYOGJANAK? DEHOGYNEM! FÖLDES LÁSZLÓ HOBO KONCERTJE IDÉN IS A ZENE HÁZÁBAN

A csillagok ne ragyogjanak? Dehogynem!
Földes László Hobo koncertje idén is a Zene Házában
Szöveg: Gróf István, fotók: Benkő Sándor

Az idei ősz meglehetősen sűrűn telt a 78 éves, tavaly még betegséggel küzdő énekesnek. Új műsorát, az Utcazenészt szeptember végén mutatta be a Nemzeti Színházban, majd utána rögtön stúdióba vonult, ahol a Hobo Rádió című nagylemezét vette fel, rajta 16 friss dallal. Ezt mutatta be a nagyközönségnek november 17-én Budapesten. És rá egy másfél hétre már itt is van Sárváron, immár harmadszor, az új Zene Házában, hogy ismét más összeállítással, mintegy életmű-áttekintő repertoárral, a Hobo az utcán-nal – persze napi aktualitásokkal frissítve – koncertet adjon Kiss Zoltán gitáros-zeneszerzővel az oldalán.

Az 2020. október végén, a koronavírus-járvány miatti karantén elrendelése utáni utolsó pillanatban általa tartott Hármasoltár című összeállítása, mely József Attila, Vlagyimir Viszockij és Jim Morrison megzenésített verseinek előadása volt, alaposan feltette a lécet. A sárváriak el lettek kényeztetve, és erre emlékezve telítették meg zsúfolásig a zeneiskola nagytermét úgy, hogy sokan még állni is kényszerültek. Nekem sem kellett kéretni magamat: Földessel egy korosztály vagyunk, és zömében hasonló érdeklődésűek. Ő a Little Red Roostert hallgatta a katonaságnál az őrhelyén, és a Red House-t. Neki is a Rolling Stones a kedvence, és hál’ Istennek, mára nekem is ott van az összes számottevő lemezük a polcomon. Ő is a blues felé indult el középiskolás korában, és nekem is ez a legkedvesebb, és legjobban elsajátított műfajom, majd’ hat évtizede.

A Kexnek, Baksa-Soós János legendás zenekarának írt korai szerzeménye, a Csillagok, ne ragyogjatok hangzott el kezdésként. A dal születésének ideje 1968. Zoltán dobróval (fémtestű, a Mississippi-blues korában, erősítők hiányában ily’ módon „vaskosított” hangú gitárral) kísért, slide-ozott. Csoda, hogy a lemez az Aczél György-i szocialista kultúrpolitika útvesztőiben megtalálta a nyilvánosság útját: nem nehéz kikövetkeztetni már a címéből sem a mondanivalóját. A korai H. B. B.-lemezről, már 1980-ból szólt a Ki vagyok én? című nemzedéki himnusz – a „nem vagyok szolga és nem vagyok szabad…” akkor igencsak bátor sorokkal – követte ezt. Kiss Zoltán akusztikus gitárra váltott, de bluesos improvizációja a dal közepén ezen is e műfaj hangulatában jött át. A vörös lámpa himnusza már az új lemezéről szólt, de a jelzős épület ez esetben nem a kuplerájra, hanem a KISZ-es bulik helyszínére utal. Ahogy a művész jelezte: „kontrabasszus hangom van, nem tenor”, – az előadáson sokszor mégis meg kellett birkóznia a magasabb énekhangokkal is, és ez sikerült is neki, ámbár nem ez, hanem a dörmögő hangszín az igazi brandje. Ezután a régi nagy „slágerek” egyike, a II. nagylemezük címadó dala, az Oly sokáig voltunk lenn ismerősen csengő dallama, majd a Tiltott gyümölcs CD-ről a Moszka tér Blues hangzott el, ismét Kiss Zoli jó kis dobrókíséretével. A nemrég elhunyt basszusgitáros-zeneszerző, Póka Egon, a H. B. B. zenei vezetőjének a tollából, a hihetetlen rövid idő alatt megkomponált, és nemvárt hatalmas sikerrel bemutatott Vadászat című konceptalbumáról szólt a Mesél az erdő című Hobo-klasszikus. A szerző a szövegbe már beleszőtte az aktuális ukrán háború momentumait is. A kezdetekből származott a Kex népszerű, Baksa-Soós írta dala, a Zöld-sárga, melyet az énekes kíséret nélkül énekelt el. Három társadalmi-politikai dal-nyilatkozata (a 40. szülinapjára írt; a Hazám; a Kisember) után egy tipikus dörmögős Hobó-sanzon következett, Az angyalok itt szállnak közöttünk, majd a Hajtók dala, mindkettő a hálás/hálátlan asszonyok témaköréből. Egy groteszk dalocska, a Csipcsirip az új lemezről az eleve eldöntött macska-veréb párviadalról színesítette keserédes humorral a programot, az „etológus Földes professzor” megfigyelései alapján. És jöttek tovább az észlelt környezetből a hangulatok; dalok, kuplék, sanzonok formájában a cirkusz, az Éjszakai Budapest, a börtönök világából. Kiss Zoltán teljesítménye kiemelendő, hiszen a több mint másfél tucatnyi dalt nemcsak pontosan kellett lekísérnie, hanem szemvillanás alatt reagálni kellett nemcsak az állandóan rögtönző énekes, hanem a majdnem külön előadással felérő, moralizáló, ugyanakkor humoros(an kikacsintó) konferansz minden gesztusára. A vécés néni számában pedig például olyan dögös bluest nyomott le, amilyen csak a nagy könyvekben van leírva. Az utolsó dala az első erdélyi turnéja után (1990) megihletett, Tóth János Rudolf zenéjére írt csodálatos ballada, A vadászok kivonulása volt.

A nézőtéren egy pisszenés sem volt hallható: Hobo szuggesztiója alatt voltunk. Ezután Tom Waits zenéjére írt szövegével jelenkorunk kegyetlen öldöklését, a zsidó-palesztin háború senki számára sem megnyugtató következményeit foglalta dalba. A ráadás a 1980-ban keletkezett Középeurópai Hobo Blues II, „leánykori nevén” a Viharban születtem című nemzedéki himnusz volt, melyet, ha szabadban lettünk volna, teli torokkal együtt énekeltünk volna Hobóval. De így „csak” tapsoltunk. Addig, míg még egyszer ki nem jött, hogy elszavaljon egy verset. Egy groteszket. Latabár Kálmán repertoárjából az Egy norvég szénégető balladáját.
Földes László ült az előadás alatt. És közben „puskázott” is a kottaállványra tett füzetéből. 78 éves. De akikor megszólalt, méginkább, ha énekelni kezdett, eltűnt a kor! Újra ugyanolyan fiatal lett, mint 45 évvel ezelőtt, mikor elkezdte. És ezt mi mind megerősíthettük azon az estén, ott, Sárváron.
Megjelent a sárvárikum.hu portálon, 2023.11.27-én