A VIETNAMI PAPUCSOK ÉS A LAMPIONON FÖLDJÉN II.- INDOKÍNA MÉGEGYSZER, BŐVEBBEN

Vietnámi papucsok és a lampionok földjén - Ha Long Bay, Tam Coc, Sapa és Hoi An (II.rész)
Szöveg és fotók: Grófné dr.Kerekes Enikő

Hanoiból első kirándulásunk Vietnám egyik legismertebb és legszebbnek tartott tájára, a Ha Long öbölbe vitt. Az óvárosban található szállodákból az induló kisbusz kora reggel felvette az utazókat. Megint nemzetközi társaság gyűlt össze, volt közöttünk egy reklámszatyorral utazgató új-zélandi csapzott hajú hippi nő, holland, német, ausztrál, tajvani, meg egy fiatal francia pár. Szemerkélő esőben indultunk el a fővárosból, de mire odaértünk Ha Long City kikötőjébe, már ragyogott a nap. Mielőtt a kikötő Sunworld nevű „turistaelosztó" várótermébe megérkeztünk, útközben egy igazgyöngy tenyésztő vállalkozást is meglátogattunk, ahol bemutatták az élő kagylókba helyezett pici gyöngyszemek „növesztésének" technológiáját, persze tucatnyi ékszerbolt szomszédságában.

Az öböl szépségét a filmipar korán felfedezte, rengeteg filmet forgattak itt, talán a legismertebb mű, amelynek a helyszínt adta, az 1992-es Indokína című háborús filmdráma.

Szerencsénkre nem a „túltolt", kirándulóhajókkal zsúfolt Ha Long öbölbe, hanem attól északabbra, a kevésbé felkapott Bai Tu Long öbölbe navigálta a hajót kapitányunk. A türkizkék tengerben a sok-száz kiálló, változatos alakú mészkőszirt csodálatos látványt nyújt, köztük hajózni olyan, mint csodaországban forgolódni. A hajón volt a szállásunk, melynek elegáns kabinjaiban tökéletes komfort várt. Az étkezéseket a fedélzeten egy háromtagú szakács-team varázsolta elénk reggel- délben-este. Délután alkalmunk volt kajakozni egy elhagyott karsztszigetről, Cap La homokos partjáról. A homokos strandon, pálmafák árnyékában megpihenni paradicsomi állapot volt, mint ahogy egy nagyot úszni a tengerben. Számunkra felfoghatatlan volt a 30 fokos víz, de mégis kellemes.

A legemlékezetesebb mégis az este volt, miután lehorganyozott a hajó, a felső fedélzeten ringatózva, nyugágyból élveztük a csillagos éjszakát, a csendet, jóval éjfél utánig. Ez a tömény szépség és nyugalom mindenkire hatással volt, olyannyira, hogy a francia fiú a fedélzeten letérdelve meg is kérte barátnője kezét, nagy tapsvihar közepette. Másnap kora reggel fakultatív program volt a Tai Chi torna, de még a tajvani házaspárt sem élt a lehetőséggel, mindenki átaludta azt. Reggeli után a Hon Co sziget fehér homokos partján kötöttünk ki,

hogy a Thien Canh Son hatalmas barlangját járjuk be, folyamatos behúzott nyakkal, mert igencsak szűk járatokon császkáltunk. A reggeli tornával ellentétben a főzőiskola már népszerű volt, a vietnámi tekercs „bonyolult" elkészítési módját hamar megtanultuk, az eredményt pedig ott helyben felfaltuk.
Másnap került sor Hanoitól délre - a Ninh Bihn régióban-, a „szárazföldi Ha Long-ba" történő egynapos kirándulásra, ahova ismét kitűnő autóúton száguldott kisbuszunk. Egyik attrakciója a Mua barlangok hegye volt: a Fekvő Sárkány hegyére hogy felmehessünk, 500 nem itthoni magasságú lépcsőfokot kellett megmászni, ez nehezen, több kényszerpihenőt is tartva, de sikerült.

A hegy tetejéről csodálatos kilátás nyílik a környező rizsföldekre, lótuszvirággal benőtt tavakra, a furcsa alakú sziklákra. A nap legfontosabb programja Tam Coc volt, ami „három barlangot" jelent. Ezeket a természetes barlangokat a kanyargós Ngo Dong folyón egy háromórás sampango csónakázással látogattuk meg.

A folyó évszázadok alatt kimosta és átütötte a mészkősziklák alját, annyira, hogy a csónakokkal behúzott fejjel át lehetett alattuk siklani. A leghosszabb barlang 127 méter hosszú, belsejükben a tetőről vakító cseppkőképződmények lógnak. Kettesével ültünk be a hosszúfarkúakba, ahol az evezősök - férfiak és nők - a lábukkal eveztek a hosszú távon. A rizs érésekor a látvány még gyönyörűbb, a sárga földek között kanyarog a sötétzöld színű folyó a szűk katlanban.
Harmadik, szintén kétnapos, Hanoiból induló kirándulásunktól vártuk a legtöbbet, és féltünk is egyúttal tőle, mert itt volt a legfontosabb az esőmentes időjárás. A kínai határ mellett, 1500-1800 méteres tengerszint feletti magasságban fekvő Sapa hegyi városkába utaztunk, fölötte magaslik Indokína legmagasabb hegye, a Himalája déli nyúlványán levő Fansipan (Fan Si Pan „vietnámiul"). A hegycsúcs az év legnagyobb részében teljes ködbe vagy felhőbe burkolózik, igen nagy szerencse kell ahhoz, hogy szikrázó napsütésben megpillantsuk. Az utazási iroda ráadásul jelezte, hogy „rettenetesen" hideg van a csúcson, kesztyűt, sálat, meleg bakancsot és ruhát mindenképpen vigyünk magunkkal. Még szerencse, hogy annyira nem vettük ezt komolyan - azért nálunk keményebb az időjárás, mint Vietnámban - meg furán is mutatott volna a rövidnadrág mellett a bőröndben egy vastag kötött sál. Sapa lakossága sokszínű, több etnikai csoport él együtt, közülük a hmong és a day törzs tagjai képviseltetik magukat a legnagyobb számban. A legtöbben a város melletti lejtős rizsteraszokon dolgoznak. A városban jelentős turisztikai fejlesztések vannak, egyre több a helybeli meg külföldi turista. A hegyre a világ leghosszabb felvonóútján lehet feljutni, ezáltal a két napig tartó gyaloglást - eddig tartana egy sima trekking túra a trópusi dzsungelen keresztül - ki lehet váltani egy 20 perces libegéssel ég és föld között. A felvonó hegyi állomásától további 600 lépcsőn juthatunk fel gyalogosan a csúcsig, de ha valaki ezt sem szeretné megtenni, egy nemrég átadott fogaskerekűvel meg is hódíthatja a hegyet.

Olyan buszokkal, mint Sapába menet meg jövet, az életben még nem utaztunk! Odaúton ülések voltak benne, három sorban, két szinten, keskeny fekvő-székek, melyekre a kis létrán felkapaszkodva nem lehetett a megszokott módon ülni, csak félig feküdni. Elég furcsa volt, de nem volt annyira kényelmetlen, inkább csak szűkös. A hátizsákot a lábunk elé rakva meg is szűnt a mozgás lehetősége. Mivel én a középső sorban az emeleten kaptam helyet, folyamatosan reszkettem, hogy egy kanyarban legurulok az ülésről, kézzel-lábbal kitámasztottam magam. Határozottan irigyeltem a mellettem levő sorban azt a testes vietnámi urat, aki a hat órás utat hangos horkolással végigaludta. A visszaúton egy 20 személyes fekvőbusszal utaztunk, itt mindenkinek széles, saját tévével, ágyneművel ellátott fekvőhelye volt, és még el is lehetett bújni a világ szeme elől, egy elhúzható függöny segítségével. Olyannyira el lehetett bújni, hogy az egyik útszéli pihenő után a sofőr a behúzott függönyök miatt elfelejtette megszámolni az utasokat, és simán ott felejtett egy fiatal ausztrál turistát a parkolóban. Egy kis idegeskedés, telefonálgatás után egy időre lehúzódtunk az útszélre, majd egy másik turistabusz utánunk hozta a megszeppent fiatalembert.
A hosszú utazások alatt kétszer tartottunk pihenőt éttermekkel kiépített hatalmas parkolókban, a vietnámiak „happy hours", azaz boldog óráknak nevezik a mosdóban töltött időt. Hatalmas szerpentineken, autóbuszok karavánsorában haladva, kora délutánra azért Sapába értünk. Mindenki más és más helyen lett elszállásolva, attól függően, hogy milyen túrára jelentkezett, és helyi családnál, vagy szállodában kívánt aludni. Mi kihagytuk az olyan, nem igazán korunknak való kirándulási lehetőségeket, mint az egész napos hegymászás a 3000 méteres csúcsokra, vagy több órás barangolás a rizsföldeken, helyi törzsek falujában. Nem magánháznál, hanem egy belvárosi szállodában szálltunk meg, ezt utólag megbántam, érdekesebb lett volna betekintést nyerni egy ott élő család otthonába.

Aki eljut Sapába, annak kötelező látnivaló a völgyben található hmongok lakta Cat Cat falu. Bennünket meg egy nigériai turistát egy derekunkig alig érő helyi fiatalasszony kalauzolt a túrán. A falu dimbes-dombos, macskakövekkel kirakott utcáin a helyiek, akik még az egy hatvanas vietnamiaknál is alacsonyabbak voltak, árulták portékáikat, szuveníreket, élelmiszereiket, a kis kifőzdékben pedig nyárson forogtak a gyanúsan kék színű göthös csirkék. A faluból kikeveredve a gyönyörű táj látványa ejtett rabjává. Magas hegyek, zubogó patak, hánccsal erősített bambuszhíd, vízesések sora, a sárgálló rizsföldeken pedig szorgalmas családok aratták a termést. Itt, 2000 méter magasan évi egyszer aratnak, nem úgy, mint az ország északi részén, ahol kétszer, míg a Mekong delta környékén, délen, akár háromszor is. Másnap várt a legizgalmasabb élmény: vajon sikerül- e abba az évi 80-100 napba belekerülnünk, amikor nincs felhő, nem esik az eső a Fansipan-csúcson. Nem sikerült. A sofőr felvitt a parkolóig, onnan már esőkabátban közelítettük meg a felvonó állomását.

Mivel egyre jobban esett, és lassan már az orrunkig sem láttunk a ködtől, nem volt kérdés az, hogy kihagyjuk a lépcsőmászást, és az alpinista babérokat a sikló segítségével aratjuk le. Sok mindent nem tudtunk csinálni, a szűk helyen százasával fotózkodtunk, csúccsal, nemzeti zászlóval, egyedül és párban, mindent fotóztunk, csak a nem létező kilátást nem.

A köd miatt még a tőlünk pár méterre levő hatalmas, közel 22 méter magas Buddha szobor sem látszott, az, amely Ázsia legmagasabb pontján található bronzszoborként ismert. Egyedül a pagoda csilingelő szélcsengői, meg a Bich Van Zen kolostor harangja sejtette, hogy van a közelünkben valami épület. Az óriási Buddha szobor elkészítéséhez állítólag helyi hordárok vitték fel keskeny hegyi ösvényeken, gyalog, a szükséges alapanyagokat.
Hogy Hoi Anba egészen biztosan elmegyünk vietnámi utunk során, már akkor tudtuk, mikor a városkáról a világhálón található összes képet megnéztük. Aztán kiderült, még az elképzeltebbnél is szebb a valóságban.
Hanoiból, a fővárosból repültünk Da Nang városába, amely Közép-Vietnámban, a Dél-Kínai tenger partján van. Ez az ország ötödig legnépesebb települése, szépséges homokos partja miatt pedig nemzetközi hírű üdülőhely. Da Nang-tól délre terül el Hoi An, a fények városkája, ami inkább „város" a maga 150.000 lakosával. Ott foglaltunk szállást négy éjszakára. Az óvárosából kitiltották a szállodákat, moteleket, meg az autós közlekedést is, hogy megóvják a csodás gyarmati épületeket, csak a gyalogos és biciklis közlekedés a megengedett. Mi a Thu Bon folyó túlpartján levő kisebb szigeten található Volar de Faifo szállodát választottuk ki a rengeteg lehetőség közül. Innen egy gyalogoshídon öt perc sétával be lehet jutni az óvárosba.
A repülőtéren az összes taxis egyhangúan azt állította, hogy olyan, hogy transzferbusz nem létezik (pedig van), így végül kénytelenek voltunk kipróbálni taxiként a vietnámi autómárkát, a VinFast nevű autót. A VinFast gyártása Vietnám leggazdagabb emberének a kezében van, és már a negyedik elektromos autót dobja piacra, nagy eladási sikerrel. Sofőrünk rendkívül lassan vezetett a szép, rendezett sugárúton a tengerpart mellett, egyrészt a sebességkorlátozás miatt, másrészt meg azért, hogy minél több időt tölthessen el velünk, mivel rendkívül kíváncsi volt. Fordítógép segítségével folyamatosan kérdésekkel bombázott. Honnan jöttünk, mivel, hová megyünk, milyen Európa meg Magyarország, milyen az élet nálunk, mit eszünk és iszunk. De mi is sok mindent megtudtunk tőle, például azt, hogy a lakosság csupán 30 százalékának van saját autója, a legtöbb gépjármű cégtulajdonban van. Ugyanakkor majdnem minden családnak van robogója, és hogy a helybelieknek nagyon drága mulatság Da Nang tengerpartján pihenni. Így inkább motorral a hegyekbe mennek kirándulni, családdal, barátokkal. Arról is mesélt, hogy a vietnámi családokban korlátozva van a születhető gyermekek száma, a két gyermekeknél többet vállalókat súlyosan megbüntetik. A hegyekben meg vidéken szegényebbek az emberek, még nehezebben tudták eltartani, taníttatni a sok gyermeket, ezért megy a boldogabb családért, kevesebb gyerekért szóló propaganda. Nem tudom, hogy ennek a gyermekszám korlátozásról szóló információnak mennyi az igazságtartalma, mert később mindezt cáfolta egyik idegenvezetőnk. De lehet, hogy csak szépíteni akart a valóságon.

Hoi Ant főleg a szépségéért keresik fel a turisták. Szerintem ilyen gyönyörű és hangulatos város nincs is egész Vietnámban. Már a 17. században fontos kikötője volt az országnak, a külföldi kereskedők, japánok, kínaiak, hollandok, nagy hatással voltak az építészetére. Mivel a háborúk szerencsésen elkerülték, az érintetlen óváros tele gyönyörű okkersárga, régi hagyományos házakkal, kínai templomokkal. Egy-két órás sétával könnyedén bejárható, az épületek, kávézók és teaházak annyira szépek és fotogének, hogy folyamatosan fényképezné őket az ember. Gyönyörű bőrárut, selyemruhát, képeket, kerámiát áruló üzlet található a régi házak földszintjén. A színes selyemlampionok a kézműves falvak szokásos termékei Vietnámban, de Hoi An-ban mégis különleges, egyedülálló élményt jelentenek. Különböző színűek és alakúak, mindegyik szimbolizál valamit. Az óvárosban minden hónapban megrendezésre kerül a „Hoi An Fényfesztivál" ilyenkor a helyiek este otthonaikban, az éttermekben és az üzletekben lekapcsolják a villanyt, és csak a lampionok világítanak. Kis papírcsónakokba mécseseket helyeznek el a folyón, és kívánságokat megfogalmazva azokat útjukra engedik. Leghíresebb látnivalója a fából készült Japán híd, amelynek bonyolult cizellált tetőszerkezete van, a belsejében levő imaterembe pedig betérhettek az emberek imádkozni. Ez a híd kötötte össze az egykori japán és kínai negyedet. Az egyik bejáratát két majom, a másikat pedig két kutya őrzi. Sajnos ott jártunkkor felújítás alatt állt, semmi nem látszott belőle. A fontosabb épületeket és templomokat, köztük a nemrég felújított égszínkék Ba Mu Templomot felkerestük. Az igazi csoda és látványosság este kezdődik, amikor a város utcáit több ezer lampion világítja meg, a folyón pedig színes lámpásokkal kivilágított csónakok úsznak. Mintha több millió szentjánosbogár lepné el a várost. Hogy a folyóról is láthassuk a fényeket, beszálltunk egyikbe egy sétaútra. Az utcák tele vannak sétáló emberekkel, jelmezes felvonulásokkal, rögtönzött színházi előadásokkal, itt nem lehet unatkozni.
Szigetünk fő utcája kifőzdékkel, éttermekkel, ajándékokat árusító standokkal volt tele minden este. Ilyen ételkínálatot nem sok helyen láttam, a hatalmasra nőtt békacombokon kívül rákokat, tintahalakat, polipokat kínáltak az árusok, és itt is megjelentek a furcsa kék színű csirkék. A gyümölcsök kínálatán egyenesen elámultunk, a legtöbbnek még a nevét sem tudtuk! Igyekeztük azért valamennyit megkóstolni, a furcsán szőrös rambutánt, maracuját, mangosztánt, de az örök szerelem a lila és fehér húsú sárkánygyümölcs és a mézédes mangó lett.

Hoi Ant nem hagyhattuk el anélkül, hogy ne töltsünk el egy jó fél napot a Kínai-tenger partján. A városka legnagyobb és legnépszerűbb strandjára, az An Bang Beachre mentünk, ahol napozóágyakat lehetett bérelni, és a hatalmas hullámok ellenére pár métert be tudtunk menni a sós tengerbe. Végre barnultunk is egy kicsit, és otthonról hozott keresztrejtvényekkel teli füzetünk is kezdett megtelni a megfejtett oldalakkal.
Egész Vietnámban éreztük a magas, olykor 97-98 százalékos páratartalmat, de Hoi An ebben is elnyerte a fődíjat. Délelőtt még elviselhető volt egy séta, de délután és estefelé pár perc kinti lét után csuromvizes volt a trikónk. Szó szerint folyt rólunk a víz, nem győztünk ruhát cserélgetni. A szállodaszobához tartozó erkélyre négy nap alatt egyszer sem mertünk vagy tudtunk kiülni, pedig csodálatos kilátás nyílt onnan. Menekültünk vissza a hűvös, klimatizált szobába.
A Get Your Guide utazási iroda oldalán két, Hoi An-ból induló kirándulást néztünk ki, egyiket a Da Nang mellett található Márványhegyre, a várostól 45 km-re levő 1500 éves My Son hindu templom együtteshez, valamint Hue-ba, az észkara található egykori császári városba.
/Folytatjuk/
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2023. 11. 21-én