2023. október 12., csütörtök

VIETNÁM, ÉS ÚJRA BANGKOK

VIETNÁM, ÉS ÚJRA BANGKOK
Szöveg: Grófné dr. Kerekes Enikő, fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő és Gróf István

Hogy miért Vietnám lett utazásunk fő célpontja? Egy véletlennek köszönhetően, annak ellenére, hogy színfoltja már nagyon hiányzott ázsiai palettánkról. Eredetileg rokonlátogatásra készültünk Floridába, egy kisebb guatemalai kitérővel, csakhogy időközben kiderült, hogy 2021-től külföldön született magyar állampolgárként turista vízumot kell igényelnem a budapesti amerikai nagykövetségen. A jól bevált ESTA az én esetemben nem működik. A vízumigénylés nem pár napos dolog, kereken hat hónapra előre kaptam percre pontos időpontot a meghallgatásra, a busás vízumdíj kifizetését követően.
Ennyit nem tudtunk várni, így kompenzálva az amerikai utazás elmaradását, rácsaptunk Vietnámra. Nagyon szeretjük az ázsiai országok klímáját, kultúráját, gasztronómiáját, és még nem jártunk ott soha.
Kiindulópontunk Bangkok volt. Ezt a kozmopolita világvárost nem lehet nem szeretni. A thaiak mindent megtesznek azért, hogy a covid előtti turistalétszámot visszahozzák. Még a marihuána legalizálását is bedobták (szerintem) tavaly ennek érdekében, és a Khao San Roadon, a világ egyik legbulizósabb helyén nyíltan árulják: 20 db. cigi 200 baht. Jó ár! Persze távol tartottuk magunkat ezektől, ugyanúgy, mint a marokkói Chefchauenben, de ott félő volt, hogy kiprovokálják a vásárlást, majd lebuktatják a felelőtlen fehérembert.
Földet érés után már rutinosan szálltunk fel az S 1-es reptéri járatra, hogy 55 perc múlva jól bevált, de mára a kínai tömegturizmus miatt kissé lepukkant hotelünkbe érjünk. Az éjszakai repülés miatt kimaradt alvást bepótolva késő délután a Chao Phraya folyót hajóztuk végig oda- vissza, mint kihagyhatatlan bangkoki programot.
Persze a végén elkaptunk egy, rendszeresen este jelentkező trópusi felhőszakadást, de felkészültek lévén, esőkabátjaink már kéznél voltak. A szokásos esti program három tétele, melyet nem untunk meg soha- hogy is lehetne- a Khao San Road (ilyen talán a Hanoi-i Beer Street, vagy a Siem Reap-i Pub Street) végigtülekedése a DJ-k pokoli dübörgésével, az utcai árusok agresszív nyomulásával, a bepiált, belőtt turisták lökött hadával. Ezt egy láb- vagy hátmasszázs követte (30 perc 1500 Ft, nagyon profi, alapos), végül egy vacsora (a hazainak negyede, harmada áron) a Ram Buttri Road-on egy Leo sörrel leöblítve. Többször egy negyedik tételként egy kitűnő banános palacsintával tettük kerekké az estét.
A hatnapos ottani tartózkodásunk alatt- a távolsági kirándulások mellet- felkerestük a még nem látott viszonylag új, de gyönyörű szép Wat Rachanatdaram templomot, a most sem elérhető (már le is bontották) Winamnek palotát a Dusit negyedben, kipróbáltuk a BTS skytraint, a II. vonalat végigjárva, megismételtük Bangkok Városligetének, az Aranyhegynek felkeresését,
és a legszebb, a legpompásabb templom, a Wat Arun meglátogatását, persze újabb hajózásokkal. Az Orange Line hajóival mindig élményszámba megy az utazás. A 20 megállónyi utat 40 perc alatt teszi meg a hajó úgy, hogy a kapitány az állomásokra visszatolat a segédmatróz különböző hosszúságú füttyölésére hagyatva, félig vakon, majd az utóbbi a kötelet ráhurkolja a mólóra, aztán az utasoknak pár másodpercnyi ideje van a ki- ill. beszállásra, és máris padlógázzal megy a folyó közepére, vadul hasítva a hullámokat. Ugyanez vonatkozik a buszokra is: a sofőr sec perc alatt kidobja- felszedi az utasokat, az utolsó lába még a járdán van sokszor, és a sofőr már zárja is az ajtókat. Igazságos az ázsiai település ellenére tökéletes buszhálózattal rendelkező nagyváros tarifarendszere. Az ablaknélküli, lerobbant járgányokon, melyeken süvít a szél, harmada annyi a jegy ára, mint a légkondis járatoknál.
Hanoiba, Vietnám fővárosába a Vietnam Airlines délutáni járatával érkeztünk meg Bangkokból. Takarékossági megfontolásból nem taxival, hanem a 86-os repülőtéri transzferbusszal utaztunk be a városba, kifogástalan minőségű autópályán, átkelve a Vörös folyón, kivilágított felhőkarcolók, fényárban úszó hatalmas tavak, keskeny házak között.
Ami oly egyszerűnek tűnt otthon, a számítógép előtt, miszerint hogyan találjuk meg a szállodánkat, másodpercek alatt megsemmisült, fogalmunk sem volt, hogy merre induljunk el. Ott álltunk egy lüktető, dudálástól hangos városban az út szélén, hátizsákkal a vállunkon, bőröndöt húzva magunk után, és úgy éreztük, hogy végleg elvesztünk. Akiket segítségül megkérdeztünk, mindegyikük más irányba mutatott, végül egy riksás segített, és kiderült, pontosan ott állunk a szálloda előtt. Utólag el kell ismernem, hogy a lehető legjobb választás volt a Hanoi Nostalgia Hotel. Megfelelt elvárásainknak, miszerint legyen benne medence meg reggeli, de hogy az óváros egyik legjobb helyén van, ahonnan minden bejárható, azt mi sem reméltük.
A 9 milliós Hanoi óvárosa „város a városban”, a lehető legizgalmasabb hely a világon. Ázsia több országában jártunk már, az ottani életérzést megtapasztaltuk, de ez valami más volt, új, izgalmas és még érintetlen.
Az óváros maga egy labirintus a 36 szűk, forgalmas utcájával, és mindegyik utca egy mesterséget képvisel. Mint a marokkói Fez-ben. Itt is van ékszerészek, ruhakereskedők, koporsókészítők, fűszerkereskedők, halárusok, virágárusok utcája, de van sör utca is, a híres „Beer street”, ami a lehető leghangosabb, legvibrálóbb a környéken, tele szórakozó helybeliekkel és turistákkal, akik a világ különböző országaiból jöttek megcsodálni a várost. Mert Hanoi tényleg maga egy csoda. Hangos, színes, olykor koszos és kibírhatatlan a bűz, de az idelátogatót végérvényesen rabul ejti. A helybeliek ugyan nem mindig mosolyognak, mintha nem alázkodnának meg, nem tudni, hogy mit gondolnak magukban, de ha hozzájuk fordultunk útbaigazításért, készségesen segítettek. Szerintem váratlanul éri őket a rengeteg odalátogató turista jelenléte, rácsodálkoznak a változásra, hogy mi is történik országukban. Mint ahogy az odalátogatók is elámulnak azon, hogy egy ország, amely négyezer éves történelme során annyit szenvedett idegenek uralmától és háborúktól, leporolta sebeit, és sikerrel nyit a békével érkező külföldiek felé.
Hanoi óvárosában csodálatos érzés a keskeny, olykor csak három méter széles, virágokkal, zöld növényekkel befuttatott patinásan kopott vagy felújított keskeny házak között sétálni, amelyek azért épültek így, mert egykoron a házak szélessége alapján kellet adót fizetni a tulajdonosnak. Ámulatba ejtő a boltok sokszínűsége, az éttermek, kávézók hangulata, a vállukon kosarakat cipelő szalmakalapos asszonyok látványa, akik egész nap csodálatos virágokat, ismeretlen gyümölcsöket árulnak. A várost járva úgy érezni, mintha az összes óvodát kitelepítették volna az utcákra, az apró színes műanyag asztaloknál, gyerekeknek való székeken egész családok vagy baráti társaságok kuporogva étkeznek. Hangosak, jókedvűek, sört kortyolgatnak, esetleg tojásos kávét szürcsölgetnek, isteni illatokkal van tele a levegő. Egy taxisofőr úgy mondta nekünk, hogy Vietnámban olyan sokat dolgoznak az emberek, hogy nincs is idejük otthon főzni, így mindenki kifőzdében eszik.
De a közlekedés az, ami turista számára a legkaotikusabb. A jelzőlámpák lényegében dekorációként szolgálnak a gyalogátkelőknél, csak az autósoknak illene betartani a szabályokat, a motorosokra ellenben semmi nem vonatkozik. Átkelni az utcán felér egy életre szóló kalanddal. Megtanultuk, hogy mindig a helybelieket kell figyelni, hozzájuk csatlakozni, ők tudják, mit kell tenni: határozottnak, eltökéltnek tűnni, és a robogó motorok között kezet felemelve átkelni az úttesten. Egy motoros sem áll meg a zebránál, maximum kikerül minket lassítva. Ugyanakkor a járdákon sem lehet közlekedni, mert oda vannak kipakolva a boltosok árui, ott ebédelnek liliputi székeken a helybeliek, ott parkolnak a motorok, így jó esetben roppant elővigyázatosan csak az úttest szélén lehet bandukolni. Másképpen nem megy. A vietnámiak átlagpolgár motorral közlekedik, azzal jár dolgozni, bevásárolni, kirándulni- olykor egész családok ülnek rajtuk, mert az ülés tetszés szerint bővíthető-, vagy hatalmas áruval, élő állatokkal megpakolva száguldanak eszeveszettül hangos dudálás közepette az utcákon, olyan érzést keltve, mintha egy megvadult antilopcsorda rohanna el az orrunk előtt.
Hanoiban nyolc napot töltöttünk el, úgy, hogy innen utaztunk szervezett úttal a Halong Bay öbölbe, Ninh Binbe, illetve egy kalandos hat órás alvóbuszos utazással északra, Sapába, hogy felmehessünk Vietnám legmagasabb hegyére, a 3147 méter magas Fansipánra. Lényegében két teljes napunk volt a városra, meg azok az esték, amikor a kirándulásokról visszatértünk a szállodába. Első napunkon az óvárost fedeztük fel, majd a déli részén található Hoán Kiem tavat, ahol rögtön két látnivaló is van, a vörösre festett fa The Huc hídon átkelve érjük el a Jáde- hegy templomát, amely a 13. században épült a kis szigetre. A tó másik végében áll a vízben Teknősbéka pagoda, de oda nem lehet bejutni. A Hoán Kiem tó után megpróbáltunk gyalogosan elindulni a Van Mieu nevű, 1070-ben épült Konfuciusz- templomhoz, amelyben Vietnám első egyeteme is látható, de utólag kiderült, hogy a 33 fokos melegben, 97 százalékos páratartalomban ez egy lehetetlen vállalkozás, így taxival jutottunk el oda.
Az irodalom temploma Hanoi egyik legszebb látványossága, egy ősi parkban áll, tisztelgés az irodalom és az oktatás előtt. A hatalmas, harangokkal ellátott főkapun belépve három úton haladhatunk keresztül öt egymást követő, körbezárt udvaron. Magát a templomot az ötödik udvarban találjuk meg, gondozott kert veszi körül, lótuszvirággal teli tóval. A Hoán Kiem tó a kedvenc helyünkké vált, hiszen minden este, átverekedve magunkat a Sör utca tömegén, egy félórára kiültünk egy üres padra, vagy rosszabb esetben egy miniatűr műanyag székecskére a sok helyivel együtt, megcsodálni a szépen kivilágított hidat és templomot. A tó maga esküvői, családi fotók helyszínéül is szolgál, gyönyörű vietnámi lányokat fotóztak a parton, csodálatos nemzeti viseletükben, az ezerszínű selyem ao daitban. Olykor Istvánt is felkérték, hogy álljon melléjük egy fotó erejéig, hiszen ritkán látni fehér hajú és szakállú, kék szemű férfit arrafelé. Második Hanoinak szentelt napunkon észak felé vettük az irányt, a Nyugati tó és környékének felfedezése következett. Az Egyoszlopos Pagoda volt az első betervezett látnivaló, amely egy hatalmas parkban található. Egy darabig taxival mentünk, de a park melletti sugárút, amelyen gyönyörű francia gyarmati épületek, nagykövetségek állnak, annyira szép volt, hogy korábban kiszálltunk egy séta erejéig.
Sajnos nem számoltunk azzal, hogy vasárnap lévén a park, amelyben a pagoda, illetve Ho Si Minh mauzóleuma is van, kordonnal teljesen körbe volt zárva, és csak egy bizonyos ponton lehetett oda belépni, biztonsági ellenőrzés mellett. A parkot aznap több ezren látogatták. Vidékről érkeztek buszokkal a volt elnök tisztelői, vietnámi csillagos vörös ruhába öltözve. Igazi népünnepély volt, a gondozott parkban felállított hatalmas kivetítőkről dőlt a tömény pártpropaganda, ahol gyermekek és nők énekelték a „szeretünk Vietnám”, „szeretünk Ho Si Minh” tartalmú énekeket. A Chúa Mot Cot Pagoda egy kis tó közepén található, lótuszvirágra hasonlító buddhista szentély, a gyermekáldást segítő Quan Am istennő tiszteletére épült. Nagyon nehezen keveredtünk ki a körbe barikádozott parkból, de a Nyugati tó egy kis félszigetén épült 11 emeletes Chúa Tran Quoc buddhista templomig már gyalogosan indultunk el.
A templom Hanoi legrégebbi temploma, kihagyhatatlan látnivaló. A tó partja találkozóhely a helybeliek között, éttermek, kávézók, virág- és emléktárgyakat árusítók tömegében. Maga a tó felhőkarcolókkal körbeépített, ott lakik a város tehetősebb rétege.
A késő délutánt unszolásomra a Train Street, Vonat utca nevű, a turisták körében népszerű látnivalónak szenteltük. A vonat utca lényegében egy szűk sikátor, amelyen naponta többször menetrendszerinti vonatok haladnak át, centiméterekre a házaktól. A vonat érkezése előtt teljesen normális képet mutat az utca, gyermekek játszanak a sínek között, asszonyok főznek, mosogatnak, mosnak, beszélgetnek kis székeken ülve, tyúkok kapirgálnak, kutyák lustálkodnak. Amikor érkezik a vonat, hangos sípszóra másodpercek alatt minden kiürül, a gyermekeket, állatokat lekapkodják a sínekről, beterelik a házakba. Ellenben a sikátor megtelik turistákkal. A pontos menetrendet csak a helyiek ismerik, mi is a szálloda recepcióján érdeklődtünk efelől. Egy időben a hatóságok le is zárták a környéket, mert veszélyesnek ítélték meg a helyzetet, túl sok szelfiző turista állt a vonat előtt, de most újra megnyitották.
Az utcában élőknek hatalmas biznisz a sok vonatérkezésre kíváncsi ember. István nagyon jól szórakozott a helyzeten, vicces volt, ahogyan az ott élők irányították a turistákat, mindenkit leültettek szorosan az óvodai méretű székekre, de csak sör vagy üdítő rendelése esetén lehetett magába az utcácskába is bejutni. Komikus látvány volt, ahogyan a szűk sikátorban sípot fújva sörökkel, székekkel felszerelkezve hangosan dirigáltak, kiabáltak a testes vietnámi asszonyságok. A vonat valóban centikre haladt el előttünk, elég nagy sebességgel. A sok ember szinte rátapadt a házak falára, hogy elférjen a szerelvény.
Mivel Hanoi óvárosa tele van masszázsszalonokkal, mi is a hosszú sétákat követően-be-betértünk egy kényeztetésre. Az itteni szalonok nem voltak olyan „ipari jellegűek”, mint Bangkokban, itt nem voltak kiállítva a székek az utcára, elegánsabbak is voltak. Ami a kulináris élvezetek illeti, nekem nem jött be a vietnámi konyha. Pedig nagyon szeretem a thai, indiai, indonéz ételeket. Nagyon sok ételt megkóstoltunk, köztük a mézédes vietnámi kávét is, mindegyik nagyon finom volt, de egy kicsit keverék. Egy kicsit kínai, egy kicsit kambodzsai, egy kicsit thai. Így nem jöttem á, milyen az igazi vietnámi íz-világ. Talán a banh mi, azaz a kívül ropogós, belül puha vietnámi bagett az, amit bármikor és bárhol meg tudnék enni.
Hogy Hoi Anba egészen biztosan elmegyünk utunk során, már akkor tudtuk, mikor a városkáról a világhálón található összes képet megnéztük. Hogy aztán kiderüljön, még az elképzeltebbnél is szebb a valóságban. Hanoiból, a fővárosból repültünk Da Nang városába, amely Közép-Vietnámban, a Dél-Kínai tenger partján van, és nemzetközi hírű üdülőhely. A hatalmas településtől délre, a külső peremen terül el Hoi An, a fények városkája a maga 150.000 lakosával. Ott foglaltunk szállodát négy éjszakára. Az óvárosából kitiltották a szállodákat, moteleket, meg az autós közlekedést is, hogy megóvják a csodás gyarmati épületeket, csak a gyalogos és biciklis közlekedés a megengedett. Mi a Thu Bon folyó túlpartján levő kisebb szigeten, a Volar de Faifo szállodában aludtunk. Innen öt perc sétával elérhető volt minden látnivaló.
A repülőtéren az összes taxis egyhangúlag azt állította, hogy olyan, hogy transzferbusz nem létezik (pedig van), így végül kénytelenek voltunk kipróbálni taxiként a vietnami autómárkát, a VinFast nevű autót. A VinFast gyártása Vietnám leggazdagabb emberének a kezében van, és már a negyedik elektromos típusát dobja piacra, nagy eladási sikerrel. Sofőrünk rendkívül lassan vezetett a szép, rendezett sugárúton a tengerpart mellett, egyrészt a sebességkorlátozás miatt, másrészt azért, hogy minél több időt tölthessen el velünk, mivel rendkívül kíváncsi volt. Fordítógép segítségével folyamatosan kérdésekkel bombázott. Honnan jöttünk, mivel, hová megyünk, milyen Európa meg Magyarország, milyen az élet nálunk, mit eszünk és iszunk. De mi is sok mindent megtudtunk tőle, például azt, hogy a lakosság csupán 30 százalékának van saját autója, a legtöbb gépjármű céges. Ugyanakkor majdnem minden családnak van robogója, és mivel nekik nagyon drága Da Nang tengerpartján pihenni, így inkább motorral a hegyekbe mennek kirándulni, családdal, barátokkal. Arról is mesélt, hogy a vietnámi családokban korlátozva van a születhető gyermekek száma, a két gyermekeknél többet vállalókat megbüntetik. A hegyekben meg vidéken szegényebbek az emberek, még nehezebben tudták eltartani, taníttatni a sok gyermeket, ezért megy a boldogabb családért, kevesebb gyerekért szóló propaganda.
Hoi Ant a szépségéért keresik fel a turisták. Szerintem ilyen szép és hangulatos város nincs is egész Vietnámban. Az érintetlen óváros egy-két óra sétával könnyedén bejárható, és a gyönyörű okkersárga régi hagyományos házak, kínai templomok, kávézók és teaházak annyira fotogének, hogy folyamatosan fényképezné őket az ember. Szépséges bőrárut, selyemruhát, képeket, kerámiát áruló takaros bolt található a patinás házak földszintjén. Rengeteg látnivaló van az óvárosban. Leghíresebb a Japán híd, ott jártunkkor éppen felújítás alatt állt, de a legtöbb híres hagyományos épületet és templomot, köztük a Ba Mu templomot felkerestük. De az igazi csoda és látványosság este veszi kezdetét, amikor a várost több ezer lampion világítja meg. A folyón színes lámpásokkal, lampiononokkal kivilágított csónakok úszkálnak.
Mintha több millió szentjánosbogár lepné el a várost. Hogy a folyóról láthassuk a fényeket, mi is beszálltunk egybe egy sétaút erejéig. Az utcák tele vannak sétáló emberekkel, a mi kis szigetünk fő utcája, amelyet három híd is összekötött az óvárossal, ajándékárusokkal, kifőzdékkel, palacsintázókkal. Ilyen sokszínű ételkínálatot nem sok helyen láttam, a hatalmasra nőtt békacombokon kívül kék színű csirkéket, rákokat, tintahalakat, polipokat kínáltak az árusok. És a csodálatos gyümölcsök, amiknek még a nevét sem tudtuk.
Hoi Ant, de Vietnamot sem hagyhattuk el anélkül, hogy- persze a sok fáradságos utazás kipihenése miatt is- ne töltsünk el egy jó fél napot a kínai- tenger partján. A városka legnagyobb és legnépszerűbb strandjára, az An Bang Beachre mentünk, ahol napernyős napozóágyakat lehetett bérelni, és végre be tudtunk menni a hatalmas hullámok miatt csak néhány tíz méter mélységben a sós tengerbe. Barnultunk is egy kicsit, a keresztrejtvényünk is kezdett telni megfejtett oldalakkal, én kagylókat szedtem, és megbámulhattuk a labilisnak tűnő, kerek- kosárcsónakokkal halászni igyekvő helyieket. Többet kellett volna lazulnunk, állapítottuk meg az utolsó nap. Talán legközelebb!
Egy körvonalazandó útikönyv lapjaira...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése