2020.10.25. Gróf István - Fotók: Pannónia Entertainment
Tavaly forgatta Mike Figgis azt a dokumentumfilmet, amit idén ősszel mutattak be a nemzetközi és a hazai mozihálózatok Somebody Up There Likes Me címmel. A Rolling Stones zenészéről, Ronnie Woodról készült film itthon az Isten tenyerén címet kapta. A cikkből kiderül, miért.
A film a szó szoros értelmében vett dokumentumfilm. Több mint a felében a '60-as évek közepétől napjainkig a sztárallűröktől mentes, mégis megasztár gitáros mesél magáról, zenei- és képzőművészeti múltjáról, magánéletéről, szenvedélybetegségeiről. Őszinte és hiteles az alkotás ettől, ugyanakkor emiatt sokszor vontatott is. Miközben - hál' Istennek - Ronnie Wood zenél is. A 80 percbe olyan momentumok is belekerültek, amelyek talán kihagyhatóak lehettek volna, de a lényeges történések, szenzációs zenei pályájának végigkövetése azért korrekten bemutatásra került.
Dióhéjban: 1964-ben, 17 évesen az észak-londoni Birds együttes tagjaként neve a zenei köztudatba kerül, majd alig 20 éves, amikor az akkor világhíres Yardbirds együttest otthagyó csodagitáros Jeff Beck zenekarába lép, mint basszusgitáros. Itt két, a nemzetközi lemezpiacon is elismert nagylemezzel (Truth, Beck-ola), és több száz sikeres koncerttel a háta mögött már Angliaszerte elismert muzsikus. Rod Stewart énekes mellett lett be-, és felfutó rockzenész, Jeff, a gitárfenomén árnyékában. Ebből a korszakból már jónéhány színes koncertfilmbejátszást élvezhettünk is a filmben.
Akkoriban Angliában a fiatalok két, egymással rivalizáló bandaszervezetbe tömörültek: voltak a rockerek, a bőrcuccokban motorozó vad legények, a kemény zenét előtérbe helyezve, és a divatos kakastaréj- háréval, színes trapéz kordnadrágokban pompázó modok. Érdekes módon ők is szerették a hardrockot. Nos, ez utóbbiak között szerzett vezető banda szerepet a Small Faces együttes is, akik 1967 óta a Kinks, a The Who, a Tremeloes együttesek versenytársai voltak. A vezető gitárosuk kiválásával megüresedett helyre pályázott hősünk, Ronnie, immár a szólógitáros szerepére. Sikeresen. És - nemcsak barátságból - vitte magával Rod Stewartot, a reszelős hangú énekest is, akivel így a Faces együttes neve alatt '69 és '73 között a brit rockéra legnemesebb darabjait alkotta meg. Sikerült több klipet is bemutatni a filmben ezekről az évekből, és bizony, beleborzongtunk egyik-másik daluk hallatán.
1974-ben szólóalbumot jelentetett meg Ronnie többek között annak a Keith Richardsnak a közreműködésével, aki a The Rolling Stones alapító-vezérzenésze volt. Nem volt nehéz 1975-ben a szólógitáros, Mick Taylor távozása után ajánlatot tenni Ron Woodnak, hogy legyen a The Rolling Stones tagja. Wood elfogadta, és nem bánta meg.
Érdekes színfolt a filmben a festés-rajzolás is Ronnie életében. Többször megcsodálhattuk határozott ceruza- és ecsetvonásait, amint egy-egy modellt megörökített. Megtudtuk, hogy kamaszkorában döntenie kellett a képzőművészet és a zene között. Szerencsénkre, az utóbbit választotta.
Több interjúalany is megszólalt a filmben, így Damian Hirst avantgárd képzőművész, akinél továbbképzésen vett részt a zenész, vagy Imelda May blues énekesnő, akivel a pályája elején, és közepetáján is együtt zenélt Wood. Az ugyancsak megszólaló Keith Richards, a Stones gitárosa szerint ugyanolyan csoda, hogy - erős immunrendszere révén - még most is él a zenész, mint ahogy ő maga is, az átélt több évtizedes szenvedélybetegségek után. Mick Jagger, a 72 évesen is meglepően fiatalosan nyilatkozó frontember Wood zenei szerepét kiemelően szólt, ugyanúgy, mint Rod Stewart, vagy Charlie Watts, a Kövek dobosa is. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül Wood jelenlegi, harmadik házassága párjának, Sally Humphreysnek megszólalását sem: korrekten kiállt férje mellett a legnehezebb, drogos, piás időszakokat is elnézve, de nyugtázva az ezeken magát túltévő emberének törekvéseit.
És hát a zene....! Mert hát ezért ültünk be a moziba! Ronnie a stúdióban játszott tizenkéthúroson instrumentálisat, hathúroson énekelt balladáját kísérve, elektromos- és steel gitáron, szájharmonikán autentikus bluest. Plusz hallhattuk a zenei história emlékeit-gyöngyszemeit is: a Stones '64-es rockját, a Carol-t, a Shapes Of Things-t a Jeff Beck Grouptól, a Stay With Me-t a The Facestől (Wood- R. Stewart szerzemény!), és a Stonestól a '78-as Some Girs albumról a hosszúra nyújtott When The Whip Comes Down-t. Már csak ezekért is megérte beülni a moziba.
"Jó időben, jó helyen voltam! Az Isten a tenyerén hordott!" - kezdte a riportot a sokáig alkohol-, drog- és szexfüggő zenész. A filmet végignézve elmondhatjuk: valóban megtörténtek a dolgok - szépíteni nem szükséges. De szerencsére mindezek rendbejöttek az idők folyamán. A „megtért" Ronnie Wood ad válaszokat a riporternek a filmben , és ezt mindannyian örömmel kell konstatáljuk. Nézzék meg Önök is!
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2020. 10.25-én
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése