VÉGRE FESZTIVÁLOZHATTUNK A BALATON PARTJÁN!

Végre fesztiválozhattunk a Balaton partján! Sikeres volt a XIII. Révfülöp Blues seregszemle. 1. nap
2020-08-16
szöveg és fotók: Gróf István

Csütörtök este a Meeting Point Band fellépésével kezdődött a tizenharmadik alkalommal megrendezett Révfülöp Blues Fesztivál. A Bergendyvel soul-rockot, a Hobo Blues Bandben- miután Bill elhagyta a csapatot, és kellett egy érces tenor- bluest, a Magyar Atommal és az Eric Clapton ’70-nel blues-rockot, az Ütött-Kopott Angyallal vokális rockot, a Kex Remake-kel városi zenét játszó Tóth János Rudolf 2014 óta vezeti jelenlegi felállással ezt a formációt. A zenekar főleg a ’60-as, ’70-es évek rock-zenéjét, progresszív rockját, blues-rockját, a hippi világ alkotásait veszi fel repertoárjába, egyedileg visszaadva őket: a legendás dalok magyar fordításban kerülnek előadásra, de a refrének azért angolul hangzanak el. No, nem azért, hogy rájuk ismerjünk, hanem ez maga a „tótjanós kivitel”, és így a nóták mondanivalója is nagyobb hangsúlyt kap.

A háromgenerációs együttesben Tóth (1950) a Nagy generáció szülöttje, az egyik legbiztosabb kezű hazai basszusgitáros, Zsoldos Tamás (1964) pedig egy fél emberöltővel fiatalabb. A csapat többi tagja közül Csadó Attila gitáros és Móré Attila dobos negyven körüli, míg a billentyűs Gyöngyösi Gábor a harmincas éveiben jár. Elektromos erősítésű banda révén, nem széken ülve, hanem mikrofonjaik mögött állva, balról jobbra a zenekarvezető, a szólógitáros, a basszeros és a billentyűs lakta be a nagy, kényelmes színpadot, mögöttük dübörgött a dobos.

A felvezető riportban Janó elmesélte, hogy az ’50-es, ’60-as születésűek, azaz a nagy generáció tagjai elfogadták azt, hogy a blues az igazat mondja, az öröm mellett a bánatot, a születés mellett a halált is megénekli, éppen ezért nem túl népszerű a mai fiatalok körében. Majd, mielőtt a húrokba csaptak, az ősz zenész megemlítette, hogy a muzsika befogadása kétesélyes: vagy szeretjük, vagy nem. De reméli, hogy az estén az előbbi lesz divatban!
! Kezdetként egy vidám, Ray Charles szerezte örökzöld, a Let The Good Times Roll hangzott el magyarul, a refrénje pedig angolul. A zenét visszahelyezve a korába Tóth egy jót döngicsélt a szaxofont helyettesítő kazoon. A Tearing Us Apart Eric Claptontól már kemény rockdal volt, amelyben Csadó is bemutatta szólógitárosi képességeit, Zsoldos basszusfutamaival bélelve.

A Blind Faith csodálatos, ’69-ben keletkezett balladájával, a Had To Cry Today-jal folytatták, melyben a hangszerszólók mellett nagyon jó volt hallani Tóth János Rudolf telt, magas, mégis erős hangját. Steve Winwood énekét visszaadni nem kis feladat. Ugyanebben az évben maradva, Claptonnak egy nem túl ismert száma, a What A Bringdown következett, amelyet a rockkorszakot elindító bandájával, a Creammel vett fel. A dalt ismét Csadó Attila emlékezetes gitár imprója tette emlékezetessé. E zeneileg összetett, igényes, ráadásul boldog korszak szerzeménye után az Eric Burdon & War repertoárjából került a révfülöpi hallgatóság elé a Mother Earth, benne a „visszavár az anyaföld” örök igazság tudatosításával.

Akkora örömzenét produkált ekkor a csapat, hogy számomra a fesztivál legemlékezetesebb rögtönzései közé került ez a dal, mind a gitár, mind a három körben is a hangszerszólót magához vevő orgonista jóvoltából. Brian Auger, a nagyszerű progresszív orgonista számával, a Thruth-szal folytatódott a billentyűvarázslat, Gyöngyösi ezúttal is kitett magáért. Inkább a szövegek, a mondanivaló került előtérbe abban a hármas saját dalcsokorban (BKV Blues, A nő lassan ölő méreg, Komment bunkó), melyek Tóth szerzeményei, és a Meeting Point tervezett lemezéről válogatták be őket. Az Amerikából indult, majd az egész világot elárasztó hippikultúra hatása a mai napig érezhető, és azok számára, akik már magukra eszméltek abban az időben, még mindig szép, felejthetetlen emlék. Ezt elevenítette meg a Nem találom a hazafelé vezető utam című Blind Faith adaptációval az együttes, újfent Janó velőig ható tenor énekével, és a két szólista rögtönzéseivel feldobva azt. Közeledtünk a mához: Gyöngyösi Gábor énekével egy dögös soul-funky dal hangzott el az önmagáért kiáltó zenei rögtönzésekkel bélelve (Freedom Jazz Dance), majd egy több szólamban elhangzott szám után egy újabb War-nóta, a karibi funky hangulatú Get Down következett, Gábor elektromos pianóval hozott emlékezetes kíséretével. Passzolt hozzá korban, zenében és hangulatban a Cream dala, a Those Were The Days. Azok voltak ám a napok! Csadó és Zsoldos folyamatos szemkontaktusban voltak , ’a la Clapton és Bruce, amikor „egymás ellen” játszották fel a témát. Búcsúzóul Tóth János Rudolf zengte el szólóban a Blues Anthemet. Éneke a vasútállomástól a móló széléig visszhangzott. Egy csupa ritmus blues-rockkal, ismét Winwood örökségéből csemegézve, az I’m A Man című őrülettel fejezte be másfél órás koncertjét a Meeting Point Band.

Némi időt rabló átszerelés után a 2005-ben alakult Jambalaya zenekar következett, persze a szokásos intrójukkal: Mardi Gras-s hangulatban masíroztak elő a nézőtér mögül. A marching alatt mindenki „hordozható” hangszert viselt. Azután a színpadon felállt a banda: középen, lábon billenthető zongorájával a zenekarvezető, Nemes Zoltán (ének, billentyűk), mögötte Szabó Tamás (dob), tőle hátul jobbra Varga Laca (basszusgitár), elől a két fúvós, Albert ’Zotyó’ Zoltán (szaxofonok) és Sóvári Tamás (trombita), majd a színpadon a billentyűs mellett Bellák Miklós (gitár, vokál).

Hamisítatlan New Orleans-i zenét közvetítettek, amire megalakulásuk óta esküsznek, és e stílus magyarországi helytartóivá is váltak. Tavaly adták ki hatodik nagylemezüket, amelyről természetesen játszottak dalokat. Az Ain’t Nothing But The Party című fergeteges ritmusú nótával kezdtek, bemutatva a rögtönzések során, hogy a billentyűs, a gitáros és a szaxofonos mesterei hangszereiknek. A neves egykori louisianai formáció, a The Meters dala, a People Say következett ezután, ráhangolva a közönséget erre a jellegzetes műfajra, amely a francia telepesek zydeco zenéje, a jazz, a dixieland, a fekete woodoo hagyományok, valamint az európai rezesbandák hatásának, és a spanyol telepesek, a kreolok zenei örökségének az ötvözete. Az új, Whatever Happens lemezükről a Partisan Second Line, majd megint egy second-line gyöngyszem, az Everything I Do Gonna Be Funky zakatolt át a nézőtéren, hogy újfent az utolsó lemezről a címadó szám, Miklós szédületes gitár- rögtönzéseivel dobja még feljebb a hangulatot.

Csütörtök este lévén messze nem volt teltház, de a jelenlévők visszajelzései a fogadókészségüket mutatták, pláne azután, hogy a New Orleans-i zene koronázatlan királyának, Dr. John-nak két szerzeménye is elhangzott. A háromnapos fesztivál csúcsdala szerintem a Renegade után a Right Place, Wrong Time című őrület volt, Bellák szólójával. A What I Won’t Do, szintén gitárközpontú nóta után az I’m Operable blues-funk következett, Albert szaxiszólójával, Nemes briliáns zongorarögtönzésével. Érdekes volt megtapasztalni, hallani a pontos, precíz, kőkemény fúvóskórusokat a számok közepén, majd a dalok hangzatos lezárásakor játszott kódáikat, a pontos, begyakorolt befejezéseket. A koncertjüket egy a’capella énekkari betéttel színesített nótával, a Music Factory-val zárták a budapesti zenészek, ismét Albert ’Zotyó’ Zoltán ötlet-dús tenorszólójával.

Megjelent a bluesvan.hu portálon, 2020. 08. 16-án