Végre fesztiválozhattunk a Balaton partján! Sikeres volt a 13. Révfülöp Blues seregszemle – 2. nap
2020-08-21 | kritika
Szöveg és fotók: Gróf István
A csütörtök esti ijesztő felhőknek péntekre nyoma sem volt, és hétvége lévén jobban megtelt a nézőtér is a
Mojo fél nyolcas kezdésére. Az akusztikus hangszerelésű zenekar 2011-ben eredetileg
Mojo WorKings néven alakult meg, majd két év múlva ritmusszekcióval egészült ki. Az este is a frontvonalban,
balról jobbra
Szabó Tamás (ének, szájharmonika, harmonetta),
Horváth János (ének, akusztikus gitár),
Honfi Imre Olivér (ének, elektromos gitár, diddley bow, cigar box gitár játszottak, míg a hátsó sorban, mögöttük
Herr Attila (basszusgitár) és
Mezőfi ’Fifi’ István (dob) felállással léptek színpadra.
Szabó Tamás még a hazai blues sikeres feltámadásának első pionírjaival,
Vas Zolival, Bocskai Istvánnal mutatkozott be szájharmonikásként a '80-as évek elején, majd a az első, pure- bluest játszó, országos hírnévre szert tévő hazai banda, a
Palermo Boogie Gang tagja lett egy jó évtizeden át. Közben 1997-ben kiadta az első hazai szájharmonika iskolát, füzet alakban. Azóta a hazai blues- szcéna megkerülhetetlen alakja örökmozgó, filigrán alakjával, jellegzetes, elmaradhatatlan sapkájában.
A felvezető interjúban Tamás bemutatta a többféle hangon megszólaltatható harmonettát, amely inkább kísérőhangszer, és többféle hangon megszólaltatható. Ez az instrumentum egy „rendes” blues- vagy rockbanda hangszer-arzenáljában nem található meg. Zenésztársa, Honfi Imre Olivér pedig a száz évvel ezelőtt a Mississippi-delta vidékén játszó bluesmanek által a házkörüli lomokból épített- "rendes" nem lévén- húros-hangszerek közül mutatott be kettőt: a diddley bowt, és az egy- vagy kéthúros pengetős instrumentumot, a seprűnyélből és szivardobozból kialakított cigar box gitárt, mint a gitár és a bendzsó elődjeit.
Az együttes egy unplugged hangszerelésű balladával, a
Long Steppel kezdett, hatásos vokálokkal, majd egy ritmusosabb, rockosabb nóta (
Cryin’ Won’t Bring You Back) következett Olivér énekével, melyben mind a szájharmonika, mind az elektromos gitár szerephez jutott mint izgalmas improvizációs hangszer. Saját szerzeményüket, az
I Got A Religiont a harmadik szólista, Horváth János tolmácsolta, a számban Honfi sajátos, jazzes gitárimprovizációi és Szabó lapátnyi hangszerével tangóharmonika-szerű akkordokat megszólaltató játéka voltak emlékezetesek. A Bob Dylan- féle átdolgozást szeme lőtt tartva az
It Hurts Me Too című, alaposan átdolgozott opust valódi blues-stílusban tálalták, Tamás dinamikájában és ritmikájában is felépítette az ideálisan visszaadható blues-dramaturgiát. A koncert Sonny Terry- stílusában előadott vonatozós- rókavadász pofagyalú- hengerrel egy autentikus stílusban előadott szerzeménnyel folytatódott, Melyben Tamás vitte a főszerepet, de melyben Honfi Imre Olivér megszólaltatta, sőt improvizált is a diddley bow-ján. Ezután stílusváltás következett, a fiúk egy New Orleans-i nótát játszottak, ezúttal Do Diddley ritmusban. Egy, természetesen angol nyelven tolmácsolt, korai saját dal után János kapta maga elé a mikrofont, hogy egy gyors lüktetésű Slim Harpo dalt, a
Hey, Little Lee-t énekelje el, Honfi tekerős gitárszólójával a középrészben. Majd ismét saját számok következtek, a már-már slágeres
Nothing Can Fix The Devil és a
Too Much Talking csendült fel a szeptemberben megjelenő lemezről.
Az utóbbiban Honfi Imre Olivér a másik „csodahangszert”, a cigar box gitárt is megszólaltatta. A
Pawn Show című, egy gazdag fiú történetét elmesélő nótát vaskos Chicago-blues köntösben, reggae-ritmusban Horváth János énekelte, végül- eltérően a szokásoktól- egy lassú balladával, a
My Dog Hates You című dallal zárták műsorukat a fiúk. Szabó Tamás harmonikája szépen búgott a már sötét Balaton-parti éjszakában, míg Olivér férfiasan lágy hangjával, finoman kezdett, végül rendesen bevadult, jó háromkörösre sikeredett gitárimprovizációjával ért véget a koncert. A ritmusszekció, Herr Attila és Mezőfi ’Fifi’ István pontosan, precízen tették a dolgukat, némi szólóra is kaptak lehetőséget. Elmondható, hogy a Mojo a fesztivál legjobban megszerkesztett koncertjét nagy gondossággal párosulva adta elő ismét Révfülöpön.
A hosszú átszerelés után már rendesen besötétedett, az ülőhelyeket mind elfoglalták, így a nézősereg egy része a színpad körül kényszerült állni. Ekkor lépett a közönség elé a
Jumping Matt & His Combo. A szájharmonika-virtuóz és fúvós szekcióval kiegészített csapata befogadhatóbb zenével kedveskedett a nagyérdeműnek, mint az előttük bemutatkozók. A főnök fekete ingben a színpad közepén állt, táncolt, ugrált a mikrofonja mögött,
míg zenei jobb keze,
Szász Ferenc (gitár, vokál) tőle balra játszott. A színpad jobb oldalán a két fúvós,
Magda Zsolt (tenor és baritonszaxofon) és
Tettamanti Tamás (trombita, szárnykürt, pozan) helyezkedett el, a szalmakalapos
Molnár Dániel (minimális szereléssel, bruttó 2 dob + 2 cin)-dob) és
Csizmadia László (basszusgitár) pedig a színpad hátsó részén foglalt helyet. A boogie-woogie, a rock and roll, a soul és a funky műfajok felé is nyitó, a színpadi show-ra sokat adó
Pribojszki Mátyás az utóbbi időben sorra adta ki lemezeit: hol duóban, hol kvartettel, hol egy tizenegy tagú big banddel készített anyaggal rukkolt elő, ezek mind-mind a sokoldalúságát bizonyítják. Eddig – a korai évek Blues Fools kiadványait is beleszámítva – tizennégy lemezt készített, és ez feltétlenül megsüvegelendő.
A koncertet megelőző beszélgetésben Pribojszki elárulta, hogy nemcsak itthon népszerűek, hanem az észak-európai országokban, valamint Belgiumban és Hollandiában is. Az ex-Stones-os Bill Wyman hazai koncertjén örömmel vállalták az előzenekar szerepét, de a teljesen más műfajban utazó veterán Sir Tom Jones felkérésére sem mondtak nemet.
Koncertjük nagyrészt a
Dressed Up című, a
Custom Big Banddal készült lemezükre épült: hét számot erről az albumról szólaltattak meg. Egy dögös rockkal, a
Running Out Of Time-mal kezdtek, majd a Ripoff Raskolnikovval mint társszerzővel komponált
Real Good Man című, funky-s beütésű dal hangzott el, hogy aztán egy vadabb ritmusú nóta, a
Banging On Your Door rock and roll jöjjön, melyben már recsegtetett a szaxi. Az ezt követő
Can’t Make You Stay-t, az előző dalhoz hasonlóan Mátyás vitte a hátán káprázatos rögtönzésével. Sajnos, a kibontakozási lehetőséget adó
Zydecola Boogie-ban még sem a szaxofonos, sem a trombitás nem melegedett bele megfelelőképpen az örömzenélésbe. A
Soul Stealin’ Mama soulos hangszerelésben alaposan próbára tette Pribojszki énektudását, Szász gitárjátéka ugyanakkor tökéletes volt, és
Tettamanti a szárnykürttel újított. Ugyanezt tette Magda is a következő számban, a
She’s 19-ben, ahol baritonszaxofonra váltott, de a hosszú, több körben előadott, kromatikus harmonikáján egyre tüzesebben játszó zenekarvezető szólója generálta inkább a vastapsot, és a bátrabb nézők táncoló csoportja is megszállta a zenekar előtti teret. Mátyás egyik saját dalában, a
Memphis Soulban ragyogóan énekelt, majd az ezt követő
Hard Workin’ Man című csoszogós shuffle-ban megint az improvizációk számára nyílt lehetőség: Szász teljesen belemelegedett a gitározásba (ő egyedül nem ásványvizet ivott), míg Pribojszki megidézte az Al Wilsonos, öblös harmonika-soundot a Canned Heat hőskorából. A frontember hozta a következő dögös soul nótát is, hogy aztán a
Full Time Baby-vel fokozzák a hangulatot. Ha azt mondom, hogy egy hangszeres virgázik, annak kissé pejoratív jelentése van. Nos, Pribojszki Mátyás esetében nem: olyan gyors futamokat, technikailag nehezen megoldható skálázást vitt véghez hangszerén, amiket csak ő tud, és ez a tudás adja hírnevét is. A rockabilly korszakát megidéző dallal (
Love Is Fake) lassítottak le ideiglenesen, amelyben a két fúvós vitte a főszerepet, a kelleténél talán hosszabb lélegzetű szólóikkal. A ráadás az egykor Tom Jones-szal előadott
Strange Things Happening Everyday című, a 40-es éveket idéző szám volt, és tizenegy óra jócskán elmúlt, mire a művészek letették hangszereiket.
Megjelent kissé rövidebben a bluesvan.hu portálon 2020. 08. 22-én
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése