EZ A SKÓT ZENÉSZ SEM FÉR A BŐRÉBE!

EZ A SKÓT ZENÉSZ SEM FÉR A BŐRÉBE!
A MILLER ANDERSON BAND KONCERTJE A BÉCSI REIGEN LIVE-BAN

A második brit blues-rock- hullám sok olyan meghatározó egyéniséget hozott a felszínre, akik szupersztárok ugyan nem lettek, de a blues-rock, a hard- rock és az igen igényes progresszív rock iránymutatói lettek, ekkor kiadott lemezeik pedig megkerülhetetlenek a szakma számára. Az 1968-69-70 –es éveket a Woodstock- nemzedék időszakának nevezik, és ami meghatározta zenéjüket, az magában a rockzenében bekövetkezett önfejlődés, igényesség. A jazzből, a bluesból jött a táplálás a hosszabb lélegzetű, művészi fokú rögtönzések irányába, a bátor hangnem-, dinamikai-, és ritmusváltások használatába, vagy a soulból a szólóének minőségének javulása, a jól meghangszerelt dalok fúvós- kórussal való díszítése. Chris Youlden a Savoy Browból, Mick Abrahams a Blodwin Pigből, Victor Brox az Aynsley Dunbar Retalition-ból, Clam Clampson a Colosseumból, vagy főszereplőnk, Miller Anderson a Keef Hartley Bandből ekkor került a rivaldafénybe, mindnyájan a húszas éveik elején. Miller ezzel a bandával az azokban az években kiadott öt nagylemezével úgy teljesített, hogy az igen csak protekcionista amerikai fesztiválszervezők, akik elvétve hívtak meg idegen országból szereplőket Woodstockba, őket beválogatták. Mindössze három brit csapat, a The Who, a Ten Years After és Keef Hartley bandája került ki a legendás koncert-sorozat helyszínére.
A skót származású Miller Anderson gitározott, szájharmonikán játszott, és kiválóan énekelt, amellett hogy zeneszerzőként is termékeny volt. Akkor teljesen természetesek voltak a gyors tagcserék, a zenekarok születése, feloszlása mindennapos volt, így a liverpooli dobos csoportjának szélnek eresztése után Anderson szólókarriert indított, majd a Savoy Brow 1974-es, 3 szupergitárossal (Kim Simmonds, Stan Webb, és ő) felálló korszakának szereplőjévé vált. A ’70-es évek közepén, mint Clapton is, a helyét kereste, és az egész más stílusban jeleskedő T. Rex, majd Donovan mögött annak együttesében alkotott. A ’80-as években újra a blues-alapú kemény gitározáshoz tért vissza a Chicken Shack, majd a Mountain tagjaként. A ’90-es években reaktiválódik, az újjászülető Spencer Davis Group, majd az azok tagjai köré tömörödő British Blues Quintet-tel egy jó évtizedet dolgozik, hírnevét visszaszerezve. Az ezredforduló ’10-es éveiben nagy megtiszteltetés éri: Jon Lord, a legendás Deep Purple billentyűse őt választja gitáros- énekesévé a Blues Project zenekarában. A „lyukas időkben” pedig életre kelti a Miller Anderson Band-et, akikkel eddig 6 nagylemezt adott ki, köztük az olyan jól sikerült, elismeréseket hozó kiadványokat, mint a 2003-as Bluesheart, vagy a 2008-as Chameleon. A német nyelvterületen különösen sokat lépett-lép fel a gitáros, így 3 utóbbi koncert-lemeze is az ottani fellépéseket rögzítő korong.
Nos, mint tavaly is, az idén is megkerülhetetlen vendégszereplő volt a Miller Anderson Band a bécsi Vienna Blues Spring programjaiban. Fél kilencre a kedélyes kocsmahangulatot árasztó Reigen- színház teljesen megtelt 60 feletti hosszú-hajú ősz rockerekkel, azok családtagjaival, de most a színpad elé is asztalokat telepítettek, így legnagyobb bánatunkra nem hagytak „dühöngő területet” a színpad előtti téren. Folyt a sör, a bor, mire a színpadra lépett a banda: Miller kockás skót sapkájában, fekete ingében, kis piros kendőjével a nyakában akasztotta három odakészített gitárjából az elsőt, egy Godin-t a nyakába. Jobbján a kissé túlsúlyos, negyven-körüli, már egy évtizede nélkülözhetetlen zenésztársa, Frank Tischer ült billentyűi előtt, amelyek immáron három sorban emelkedtek egymás fölé: legalul a zongora, az e- zongora, középen a jó öreg Hammond B3-as hangját tökéletesen visszaadó imitáció, legfelül pedig a szintetizátor. A főnök mögött ült fiatal, szintén hosszú évek óta dobosa, Tommy Fischer, balján pedig az újdonsült, fiatal basszeros, Janni Schmidt állt. Eleinte azt hittem, hogy a német (nevű) zenészek erre az alkalomra beszálló stúdió- zenészek, de amikor a 2010-es, vagy még előbbi felvételeket visszanéztem a you- tube-on, akkor tudatosult bennem, hogy nem így van.

Az örök példakép, John Mayall stílusában egy kőkemény blues- rockkal, a City Blues-zal indítottak, melyben Frank friss zongora, és Miller slide- gitárszólói dobták fel kezdésként a hangulatot. Ezután az első, érdekes módon a legsikeresebb Keef Hartley Band lemezről, a ’69-es Halfbreed-ről nyomták le a ritmusváltásokkal tarkított Sinnin’ For You c. prog. rock remeket, melyben Tischer mester két körben is óriásikat rögtönzött Hammondján. Maradtunk ennél a sikerlemeznél, mivel a következő nóta John Estes blues-fater örökzöldje, a Leavin’ Trunk következett, kemény ritmus- lüktetésével, melyre szintén kívánkoztak a hangszerszólók. Miller mester beintésére a fantáziadús gitárrögtönzésből végül is a Hey, Joe ballada dallama kerekedett ki, melyből aztán, - ha már előjött-, több versszakot is elénekelt a zenekarvezető még ma is ragyogó, telt hangján. A szám után meg is említette, hogy a hangszerelésből hiányzik a trombita, a szaxofon és a hegedű hangja, azzal összehasonlítva, amit Woodstockban hallhattak, de így, kvartettel sem voltak lebecsülendőek a lemezről felidézett dalok. Majd bekonferálta a Route 66 c. dalt, melyet mi a Rolling Stones átiratából ismerünk, pedig az első énekes, aki sikerre vitte, Nat King Cole volt, de a Manhattan Transfertől a Depeche Mode-ig sokan feldolgozták. A jazzes hangszereléssel interpretált számban Miller, majd Tischer, végül a fiatal Schmidt is eleresztett egy-egy imprót, amelyekből az utóbbié elég gyengécskére sikerült. Mintha nem érne el színvonalban a többiekhez a szőke srác- feltételeztem-, de később ez a véleményem megváltozott. 2016-ban Anderson is kiadott egy új stúdió-albumot Through The Mill címen, melyről egy dallamos balladát, a Where Is Your Heart? címűt énekelte el érett, férfias hangján, zongorakísérettel, de mély nyomot a dal nem hagyott bennünk. Fanyar humora végigkísérte a koncertet: hol Bob Dylan- módján énekelt- nyávogott, a Nobel- díjat is felemlegetve, hol James Brown stílusában üvöltött, amolyan soul-osan, de a legtöbb derültséget a „Happy Birtday To Me” mondata keltette: tudomásunkra hozta, hogy a napokban volt a szülinapja, azaz a 73-dik. Talán ezért is vette igénybe a színpadra odakészített széket jó néhányszor a gitáros, főleg, amikor kísért. Miután a konferálásban eljutottunk Jon Lord-ig, egy ő általa írt darab, a Pictures Of Home-mal végződött a kerek egyórásra sikeredett első rész, mely számot duóban, a billentyűssel adtak elő. Miller - nem akárhogyan- szólót énekelt, Tischer pedig a nem könnyű, sokszor igen bonyolult zongorajátékával kísért.

Szünet után a veterán zenész gitárt cserélt, harmonika- állványt szerelt szája elé, és csak egymaga ült a színpad közepére. A Rich Man, Poor Man-t, majd a Don’t Let Me Be Misunderstood, már közismertebb dalt, végül-, ahogy Miller bekonferálta, egy folk- songot, egy skót népdalt, a Moonlight-ot énekelte, gitározta, harmonikázta el nekünk akusztikus blokkjában, sokoldalúságáról is számot vetve, ugyanakkor egy másfajta hangulatot is sugározva a lecsendesedett közönségnek. Majd ismét folytatódott a kemény- vonal: harmadik gitárját, ezúttal egy Gibsont kapva nyakába a dögös koncert- sztenderdjük, a Miller szerezte Tide Water and High Water következett, mely a 2003-as Bluesheart CD- jének sikerszáma lett. A kőkemény zúzás után a skót bekonferálta a rock- történelem talán egyik legszebb balladáját, a Just To Cry címűt. Felidézte John Mayall neki szóló tanácsát, hogy egyre vigyázzon: kétszer ugyanúgy soha se játsszon le egy számot. Az akkor fiatal gitáros ezt akkor is megígérte, és most is: a KHB nevezetes Halfbreed albumának megrendítő énekszólamát Miller énekelte Frank éles, tiszta tercével kísérve: még a szőr is felállt a hátunkon. A nóták hosszúsága átlagosan jó tízperces volt eddig is, de most ezen is túltettek a fiúk: a pufók fuldai német most a legfelsőbb emeletre merészkedett, és egy olyan szintetizátor- szólót varázsolt elő, amelyhez hasonlót ritkán hallani ebben a kemény műfajban.

Mindhárom billentyűs hangszer másféleképpen szólal meg, más technikával, más tudással kell hozzányúlni: ezt Tischer ragyogóan megoldotta. Nagy Szabolcs, az egyik legjobb hazai blues-zongorista mondta egy interjújában, hogy ”a jazzoktatásban.. a blues három akkordjától nem esnek hasra,.. ez már lélekbeli gyengeség. Nekem élményt nyújt a háromakkordos blues, mert nem a sok hang, a virtuozitás a lényeg”. Nekünk is élményt adott a Miller Anderson Band, és itt jön az, amiért nem húztam rá a vizes-lepedőt a basszus- gitárosra: ez esetben egy ragyogó szólóval örvendeztetett meg minket, benne jó kis, újjal varázsolt funk-os menetekkel. Időben és helyben is nagyot ugrottunk ahhoz, hogy az extázisig fokozódó hangulat a tetőfokához közeledjen: 1955-ben, a chicagói West Side Sylvio’s kocsmájában nyomta ezt a bluest, a Smokestack Lightnin’-t a blues egyik királya, Howlin’ Wolf, az Üvöltő Farkas hasonló hangulatban, mint ahogy 63 évvel később a fehér Anderson mester tette ugyanezt. A jellegzetes énekstílusban, oktávot ugró huhogással, majd több körben letekert gitár- imprójával tökéletes hangulatot korbácsolt, és a nem eléggé dicsért billentyűs barátunk ezúttal zongorán hozott rögtönzéseivel fokozta ezt. Ismét egy Hartley Band korszakból szóló lassú, tizenkettes blues, a Born To Die srófolta még tovább feljebb a hangulatot. Nem sokan, talán Pete Haycock a Climax Blues Bandből, vagy Jimmy Page a Zeppelinből tudták- tudják ezt a fehér blues- gitárstílust ennyire magas fokon elsajátítani, és továbbadni, mint Miller Anderson, aki a szám főszereplője volt énekével, de leginkább gitárjátékával. A felforrósodott hangulatot a Keef Hartley Band egy kései lemezéről válogatott kőkemény hard-rock nótával, az Overdog-gal fokozták, és amely dal lett végül az utolsó szám is. Mind a négy zenész bedobta magát a több mint negyedórás produkcióba: Frank ismét a jó öreg Hammond B 3-as hangján rögtönzött hatalmasat, de Janni is belejött az elektromos bőgőzésbe, és végül Tommy is megmutatta a nagyérdeműnek, hogyan kell egy vérbeli rock- dobosnak vastapsot generálni tőlük. Apró Hammond- akkord beszúrásokkal még egy kis bluesos kérdezz- felelek is kikeveredett a szólóból.

Elmúlt már fél 12, amikor lekapcsolták a reflektorokat. A banda tagjai a fáradt Miller kivételével- sajnáltuk, de beláttuk- dedikáltak. Csak egy baj volt, hogy nem volt mit: egyedül az ugyanezen a helyszínen rögzített élő koncert-CD-t lehetett megvásárolni, pedig van a bandának 8 nagylemeze, arról nem is beszélve, hogy a főnök régebbi bandáinak lemezeit is szívesen megvettük volna. De nem ez volt az este története, az pótolható, hanem a zene: mert az nem felejthető!

szöveg és fotók: Gróf István
megjelent a www.hardrock.hu portálon 2018.04.22-én,a www.vaskarika.hu portálon 2018.05.05-én, valamint a www.bluesvan.hu portálon 2018.05.09-én