SKYTRAINNEL, TUK-TUKKAL, CSÓNAKKAL INDOKÍNÁN KERESZTÜL 1.

SKYTRAINNEL,TUK-TUKKAL, CSÓNAKKAL INDOKÍNÁN KERESZTÜL-1.

A jó néhány éve eltervezett bakancsos- hátizsákos utazásunkra végül 2018. február végén, márciusában került sor, amikor is feleségemmel Indokína területeinek jó részét bejártuk. Bruttó 25 napos utunk alatt 5 országban jártunk: Thaiföldön, Kambodzsában, Malajziában, Szingapúrban és egy óra erejéig Laoszban is látogatást tettünk. Az évek óta rendszeressé váló, saját szervezésű fapados repülős, 2- 3 csillagos hotelekben, panziókban szállást foglaló, gépkocsit bérlő tradícióinkat folytatandó, az idén is ehhez a bevált recepthez ragaszkodtunk. A változtatás annyi volt, hogy az utóbbiról le kellett mondanunk egyrészt az angol szabályok szerinti baloldali közlekedés, másrészt a tömeg-, és bérelt közlekedéssel viszonylag könnyen elérhető belföldi és külföldi úti-célok miatt.

Szervezés

Mint sok más bakancsos turista, mi is a repülőjegyek lefoglalásával kezdtünk. Mi az öt csillagos skálán értékelt meglehetősen hátul kullogó Ukraine Airlines járatát választottuk a társaknál jóval olcsóbb árfekvése miatt, de csak akkor bólintottunk rá a jegyvásárlásra, miután kiderült, hogy leendő repülőnk, egy Boeing 777-es egy hónapos születésnapját ünnepelte aznap, azaz teljesen új volt. A korábbi utazásaink során- távolságot megtakarítandó- a gyakorlat az volt, hogy más városban landoltunk, és egy másikbók indultunk haza. Ez nem volt járható itt, így Bangkok városának repülőtere volt az érkezés és a távozásunk helyszíne.

Az odautazás
A kijevi átszállás az akkor nálunk (február 25) szokatlanul hideget is felülírta: a kis Boeingből a nagyba átszállva a -15 fokos hidegben a szárnyak egy speciális szórógéppel történő fagytalanítása több mint félórával eltolta az indulást az amúgy is végeláthatatlan hosszúnak tűnő repülőút előtt: ez 14 órás út (ebben az 5 öt óra időeltolás miatt „csak” 9 a valóságos). Egy nagy, feladott bőröndbe csomagoltuk a fedélzetre fel nem vihetőket és a néhány hosszú-ujjú inget, pulóvert, nadrágot a visszaútra, míg az igazi téli kabátokat és a csizmákat Ferihegyen a kocsinkba pakolva hagytuk, feltételezve, hogy március 20-án már úgy sem kellenek. Tévedtünk.

Bangkok

Bangkokba megcsapott a kánikula: a hőmérő 29 fokot mutatott, pedig felhős idő volt, a nap sem sütött. Rengeteg blog- bejegyzést elolvasva a legfrissebb verzió mellett döntöttünk: a nemrég elindított új S1-es névre hallgató repülőtéri járattal mentünk be a turisták által közkedvelt szállodakerületbe, a Khao San Road környékére mindössze 60 bahtért. A járat új volt, a járgány már kevésbé: a jó 20 éves, de azért légkondis busszal nem egészen egy óra alatt benn voltunk a célállomáson, a Royal Rattanakosin Hotelben, mely a nyüzsgő turista-negyedtől 5 percnyire volt. A nagy, személytelen, több száz vendég befogadására üzemeltetett hotel tökéletesen megfelelt céljainknak: közel voltak a belvárosi látnivalók, közel az éjszakai buli- negyed, volt úszómedence, és volt svéd- asztalos reggeli is. Mivel a repülőn nem tudtunk igazán aludni, egy rövid 3 órás szieszta és fürdés után megkezdtük az ismerkedést a 8 milliós thai fővárossal.

Aznap este az I. Rama sugárút, a Siam Center és környéke volt úti-célunk. A két szintben csatlakozó skytrain- vonalak ízléstelen, szürke betonpillérei kissé elcsúfították a villózó, fényárban úszó utcaképet. Hamar megállapítottuk, hogy a világváros üzleti központja semmiben sem marad el a nyugati nagyvárosok szintjétől: áruházak áruházak hátán, helyi vásárlók, lakosok és turisták tízezrei lepték el az utcákat, tereket. Talán ami kissé más volt, mint itt, Európában: a giccses lila, vörös neon- függönyök villogása. Mivel a szállásunkhoz közeli buszmegálló csak pár méterre volt, helyi busszal közlekedtünk. Ezeknek négy kategóriája van: a sima, végig nyitott ablakú változat, jegyenként 5.50 bahtért (44 Ft), a kinézetben cseppet sem modernebb légkondis járat, ennek duplájáért, a gyors járatok és az éjszakaiak, ezeknél többért. Felfedező utunk második felében a közeli Khao San Roadot jártuk be.

A főleg a tízen-, és huszonéveseknek kitalált mulató- utcán sokszor elviselhetetlen hangerővel nyomták a zenét, a basszus kikönyökölt a fülünkön, és az eladók mindent és mindenkit árultak, ami nálunk, Európában nem elérhető. Ekkor még meglepődtünk, mikor néhány szőke, kékszemű 60-as évekbeli urat láttunk frissen „beszerzett” huszonéves thai barátnőjét kézen-fogva hurcolni. A másik thaiföldi mennyországot, a profi, és meglehetősen alacsony árért megrendelhető masszázsszolgáltatást azonban már első este igénybevettük, ezúttal lábmasszázst. Hihetetlen volt látni, ahogyan a nyílt utcán az üzletek elé kitett masszázsfotelekben a rengeteg turista lehunyt szemmel élvezte a masszírozást.
A másnapi nagy Rattanakosin- körutat, azaz az óvárosi barangolást már tűző napsütésben kezdtük.

Bangkok legfőbb látnivalója, a Királyi Palota és a Wat Phra Keo pár percnyi sétára volt tőlünk, de a kígyózó sorban araszoló kínai turisták százai miatt csak nehezen értük el. Bosszúságunkat még fokozta, hogy a térdemet takaró rövidnadrágomat nem fogadták el a biztonságiak a kapunál, így vennem kellett egy könnyű hosszúnadrágot, melyből persze több ezer volt eladó a bejárattal szembeni boltokban. A XVIII. század végén- XIX . század elején épült épület- komplexum belső udvara és a templom volt a legszebb,

és legdíszesebb, de az 1900 m. hosszú Ramakien- falfestményt, legalább részben, sem szabad kihagyni.

Majd a külső királyi palota (Amarinda- fogadóépület) és a egyéb épületei következtek, melyekben már fel- feltűnt az építtető király rajongása a franciák iránt: néhány épület európai ízléssel épült.










A kora délután már a térképen csak párcentire, a valóságban jó félórányi sétára fekvő Wat Pho templomnál ért:

itt a kevesebb pompával, kevésbé túldíszített halványkékre festett harangtornyok, chedik, látványa fogott meg amellett, hogy a 46 m. hosszú, 15 m. magas aranyozott fekvő Buddhája sem volt mindennapi látvány.

A belvárosban levő Giant Swing, a két hatalmas piros oszlopra erősített Óriáshinta meglátogatása következett ezután, amely a vallási fanatikus önkéntes tornászai lengőgyakorlatainak helyszíne volt egészen a múlt század közepéig, mikor a gyakori halálesetek miatt betiltották a produkciókat. Az oda vezető út tele volt a nejem szerinti „Buddha- boltokkal”, ahol az 5 cm-től a 6 méteresig minden méretben és színben, minden testhelyzetben,fémből és műanyagból készített Buddha szobrokat árusították. Mivel az elszemtelenedett tuk- tukosokkal nem lehetett szót érteni, már elég fáradtan átgyalogoltunk a Golden Mount-ig. a 78 m. magas mesterséges dombig, ahol egy kis hűsítő párapermet mellett felfrissültünk annyira, hogy a 320 , igaz nem túl meredek lépcsőn felmászva, letekinthettünk a XIX. században szabadidő- parknak épített kilátó- központból a városra. Már késő délután értünk a hotelbe, ahol egy frissítő úszás- napozás után ismét a szórakoztató- negyedbe mentünk vacsorázni- masszázst igénybe venni, de ezúttal egy fokkal csendesebb utcába, a kissé elegánsabb Rambuttri Roadra.

A masszázs is változott: ezúttal a halpedikűrt vettük igénybe, ahol rengeteg apró kis hal, azaz szívogató vörös márna végezte a lábon található elhalt hámsejtek eltávolítását azzal, hogy csiklandozó szájmozgásukkal „leették” azt a kb. 30-35 cm mély, személyenként elkülönített akvárium- szerű medencébe betett lábunkról.






Észak- Thaiföld: Chiang Mai
A bevált recepten nem változtattunk: egy ugyancsak gyors járattal, a hotelünkkel szemben levő térről startoló A 4-es busszal mentünk ki Bangkok másik nagy repülőterére, javarészt belföldi közlekedést lebonyolító a Don Muang-ra. Előtte megtettük azt a merész húzást, hogy nagy bőröndünket minden 20 fok alatt viselendő ruhával és a folyadékokkal, kenőcsökkel együtt a hotel megőrzőjében hagytuk, hogy nagy körutunk végeztével, majd 18 nap múlva, ugyanebben a szállodában megszállva, felvegyük. Az igencsak pénztárcabarát Air Asia gépeire foglaltuk az összesen 6 alkalommal igénybevett belső repülőútjainkat, csak fedélzeti csomaggal. Ámbár az én bőröndöm jó 15 cm-rel meghaladta az előírt maximumot, kockáztattunk. A 35- 40 fokos hőségben nem kell sok ruha, és mindenhol olcsó mosodákat is találhatunk. A terv bevált, a 6 útból egyszer „buktunk le”, a 40$-os büntetés még belefért a keretbe. A majd 800 km-re fekvő Chiang Mai városa volt úti-célunk, a kissé hűvösebb klímájú, eltérő kultúrájú, kevésbé nyüzsgő, barátságos tartomány- központ, ahova már jóval kevesebb turista látogat el.

Az óváros közepén fekvő, de pálmafákkal, kőszobrokkal, teakfa- bútorokkal berendezett oázis- hotelünkbe, a Gap’s House-ba mentünk egy helyi tömegközlekedési specialitással,

a szongtaoval,(songthaew) amely minden esetben egy piros színű pick-up autó, melynek rakodóterében hosszában a két padon 4-6-8, vagy még több ember is elhelyezkedhet. És nem drága: olcsóbb, mint a hagyományos taxi, és kevésbé lármás, mint a tuk- tuk. Ebéd után nyakunkba vettük a belvárost, és a legszebb, a középkorban még Thaiföldtől önállóan létező Lanna királyság templomait végigjártuk, így a kis Wat Pa Pao-t, a legnagyobbat, a királyok templomát, az 1345-ben épült Wat Phra Singht-et és a legrégebbit, a Wat Chedi Luang-ot. Az egykor 91m. magas csedijének, középső tornyának jó fele ledőlt, de így, csonkán is megmutatja monumentalitását az építmény. Különösen a leszálló nappal, és a csedi oldalán, a feljárók mellett elhelyezett hatalmas elefánt- szobrokkal a háttérben. A bangkokiakhoz képest ezek nem kőből-, cementből, hanem zömében fából faragott szerkezettel készültek, az 1400-as, 1500-as években. A város egyáltalán nem tűnt kisvárosinak: hatalmas mérete, infrastruktúrája, forgalmas utcái nagyvárosiassá tették, így nem hittük, hogy este a lehatárolt, szabályos négyszögletű belváros határárán épült középkori városfaltól,

a galamboktól hemzsegő Tha Pae-tól még jó félórányi gyaloglásra értük el az újváros keleti részén folyó Ping folyót, és kiépített part-menti szórakozóhelyeit.Érdekes, Európában ismeretlen az a városfal rendszer, amely egyrészt épített kőfal- építményből, mellette párhuzamosan pedig jó 15 méter széles, szökőkutakkal ékesített vizesárokból, avagy csatornából áll, melyet mi folyónak néztünk az elején, és amelynek mindkét, belső és külső oldalán futnak a széles körutak Visszafelé, egy kellemes thai vacsora elfogyasztása, majd egy jó kis lábmasszázs után itt is, mint sok- sok helyen előtűnt a falangoknak, azaz a fehéreknek létrehozott és működtetett éjszakai városrész, a Night Market. Szólt a soul- zene, persze helyi zenészekkel, folyt a whiskey, sültek a burgerek azok számára, akik itt is az otthon megszokottat keresték.


Golden Triangle
Másnap, - mint említettem, hogy nem kölcsönöztünk autót-, egy szervezett egész-napos kirándulásra foglaltunk helyet, melyen felmentünk északra a majd 200 km-re fekvő Chian Rai városába, majd onnan egy körutat tettünk az egykor virágzó ópium- háromszögbe, a Golden Trangle-ba, Thaiföld, Laosz és Burma határvidékére. A Gap’s House-ban még nem szolgálták fel reggelit, így az éjjeliőr jóvoltából csak 2 nagy adag feketét dobtunk be, mire jött a kisbusz értünk. Jó kis nemzetközi csapat jött össze erre a napra: egy ausztrál házaspár kislányukkal, egy argentin hölgy huszonéves lányával, és három Amerikába települt idős laoszi idős asszony, úgyhogy Európát mi képviseltük a tízes csoportban.

Észak felé véve az irányt előbb egy 70 fokos hőforrásnál (Mae Kachan Hot Springs) álltunk meg, amely 4-5 helyről tört fel. A térré kiépített helyszínen az élelmes helyiek ebben főtt tyúk-, illetve, a férfiakra gondolva fürjtojásokkal árasztották el a piacot. A következő megállónk már Chiang Rai határában levő modern buddhista szentély-együttes, a White Temple, azaz a Fehér templom volt (Wat Rong Khun).

Hogy ne legyen túl bántó: a technikailag nehezen kivitelezhető fém-, mészkő-, és üvegdíszítésekkel cifrázott, többségében fehér színű épületek zömében a tömény giccs jegyében formálódtak. Üdítő kivétel volt az aranyozott chedi torony, mely sima, legömbölyített vonalaival és sárga színeivel elütött ezektől. Érdekes volt néhány gipsz- szoborcsoport, mely a fuldokló elkárhozottak csoportját ábrázolta, felettük a könyörtelen, szigonnyal a kezében ítéletet hozó főpappal. A túlsúlyban levő kínai turista- csoportok igencsak élvezték a látottakat, mi azonban mentünk tovább, hiszen jó háromórás volt már az ide-út is. Chinag Rai városa főterének királyszobrát csak a kisbusz ablakából néztük meg, hogy mielőbb megérkezzünk következő helyszínünkre, Chiang Saen településre, mely a nevezetes, és egykor hírhedt illegális ópium- termesztés központjában fekszik. Itt, a kikötőben egy nagyobbacska, 50 személyes hajóba ültünk, és bejártuk a környéket. Tulajdonképpen majdnem négyes határvidék volt ez, mivel a thai, a mianmari (burmai) és laoszi határ mellett néhány kilométerre fekszik Kína is, melynek pénzéhes zsiványai kezében futottak össze nemrég még a kábítószer- maffia szálai. A csónakút során megnéztük, hogy az ugyancsak határfolyó, a Ruak sáros vize hogyan keveredik a nála jóval nagyobb Mekong aránylag tiszta, kék vizével.

A Mekong a világ 11-ik, Indokína legnagyobb, 4000 km-es folyama, még Nepálban ered, Kínán keresztül szélesedik ki, majd összesen kilenc országon folyik keresztül, mire óriási folyamként Vietnamban, már széles deltát alkotva éri el a tengert. Itt még csak közepes „állapotban” volt, de vize jó Felső- Duna szélességben robogott le haragosan csónakunk feneke alatt. A hajókirándulásunk csúcspontja azonban a rövid időre vízum- nélkül meglátogatható Laosz határvároska és élénk piaca volt, mely a nemzetközi megállapodásoknak megfelelően látogatható volt. Érdekes, ugyanakkor hátborzongtató volt látni a parton a laoszi zászlók mellett a vörös- csillagos lobogókat büszkén lengedezni.

A piacon a sok-sok kézműves, népművészeti cikk mellett (a csúcsos kötött sapkák nagyon érdekesek!) a figyelem a 3-4-5 decis üvegekben árusított kígyó, skorpió, bogár- pálinkákra irányult, főleg, hogy egy kis kóstolót is adott némelyik árus. Mi is vettünk egy duplást (kígyó is, és skorpió is volt az üvegben), amely aztán elfogyott az esték folyamán, de legnagyobb bánatunkra a thaiföldi repülőtéren az üres, - azaz pálinka nélküli üveget- elkobozták, mondván, hogy állatokat nem szabad kivinni az országból. Pedig de jó lett volna körbe- mutogatni itthon… A Kong, - az itteniek így rövidítik a nevét- burmai oldalán nagy építkezéseket láttunk: az otthon kordában tartott thaiak jöhetnek ide szerencsejátékokat játszani, hiszen ezt otthon nem szabad. Bezzeg a prostitúció engedélyeztetése az legális! Egy svédasztalos rendszerben kínált bőséges ebéd után a flottul megszervezett és rendesen pörgő program következő állomása Thaiföld legészakiabb pontján fekvő városka, Mae Sai meglátogatása volt, ahol a mianmari határra is elvittek minket. Érdekes volt látni, hogy a majdnem azonos gazdasági szinten álló országok között nem volt szigorú határellenőrzés, több tízezer ember megy át a határon naponta, gépkocsikkal.

Feleségem nem hagyta ki a helyi piacon a sárkányos fa bábfigurát megvásárolni: itt volt a legnagyobb a választék belőlük. A késő délután program már utolsó állomásunk, az észak Thaiföldi hegyekben élő hegyi törzsek egyikének, a karenok falvának felkeresése volt.

A nők fiatal lány koruktól 15-20, egyenként 1-1 cm vastag fémkarikát tesznek a nyakukba, amivel, a helyi szépségideálnak megfelelendő, meghosszabbítják a nyakukat. A turisták röviden csak „long- neck-eknek” hívják őket. Az állam által támogatott törzs tagjai népművészeti tárgyakat készítenek, - amolyan közmunka- féleség lehet?-, és persze a sok- sok fotó ellentételezése érdekében mindenkinek „illik” venni valamiféle ajándéktárgyat tőlük. Már késő este volt, mikor a kettős záróvonalat rendszeresen áthágó, a lakott területeken gyakran 110-zel hajtó Toyota kisbuszunk sofőrje, nejem legnagyobb megnyugvására, letett minket a hotel recepciójánál.

Night Safari
A középső napra is beterveztem otthon egy természet-járással egybekötött hegyi utat valamelyik környező nemzeti parkba, az Doi Inthanonba, vagy a közelebb levő Doi Suthepbe, de úgy döntöttünk, hogy ezt majd melyben döntjük el. Így is lett: a nem túl sok látnivalóval kecsegtető kirándulásokat nem vettük igénybe, (majd Malajziában felkiáltással), így megint város-járás lett a programunk. A belvárosi What Phan Tao régi fatemploma, a három dinasztia- alapító Megraj- király szoborparkja a városházával és középületekkel,

majd az északra fekvő, gyönyörűen díszített What Chiang Mon templom- együttese volt a délelőtti program. Itt több, kalitkában tartott kistestű galambokat árusító asszonyságra lettem figyelmes. Kérdésemre, hogy miért tartja őket, kézenfekvő volt a válasz: eladásra, és aki megveszi, és elengedi őket, akkor szerencse éri az illetőt. A nagy kánikulában az oldalzsebemben hánykolódó Nikon gépem megrongálódott. Meg akartuk csináltatni, és jó másfél órás bolyongás után találtunk rá a keresett üzletre, mely zárva volt. A szomszédok szerint holnap kinyit a tulaj, de ma dolga volt, és ezért nincs. Visszafelé menet egyszer csak magától megjavult a szerkezet, azaz használható volt. A nagy, városi piacra is bementünk, ahol óriási választék volt. A blogokban tanácsoltak szerint a durián gyümölcsöt mi sem kóstoltuk meg, ellenben a kiwi ízére emlékeztető sárkánygyümölcsöt igen. A zacskóban árusított hideg görögdinnye, ananász, sárgadinnye árusoknak eddig sem tudtunk ellenállni, gyakran- mint aznap is- az volt az ebédünk. Késő- délután sziesztáztunk egyet a fárasztó gyaloglás után, és az ugyancsak fárasztónak mutatkozó éjszakai szafari előtt. Az ideszóló kedvezményes jegyet, melyben még a jó pár kilométerre fekvő intézménybe a oda- vissza transzfer is benne volt, még a délelőtt megvettem egy utazási irodában. Mivel párom inkább az óvárosban nézegette a kereskedők árú-kínálatát, az állatvilághoz vonzódásom miatt kockáztattam meg ezt a programot. Szingapúrban is van ilyen kisbuszos szafari, csak háromszoros áron. Akkor inkább ez, - gondoltam- és nagy várakozással ültem fel a látogatókat összeszedő kisbuszra, mely majd másfél órát tekergett a délutáni csúcsforgalomban, mire ¼ 8-ra, sötétedésre kiértünk a helyszínre. A rengeteg kínai mellett egy kanadai- francia hölgy volt az egyetlen beszélgetőtársam, akinek meg pont a férje nem volt kíváncsi a Zoo kínálta látnivalókra. A még így is meglehetősen borsos áron vásárolt jeggyel (kb. 6500 Ft-nak megfelelő baht) aztán magunk dönthettük el, hogy mit nézünk meg. Két „busz- vonat” járat indult, az egyik a Predator- azaz a ragadozók- vonala, a másik a Savanna- safari, azaz a növényevőké. Ez a két program a sorban állásokkal is csak 2X 30 percet vett igénybe, de volt tigris- show, és volt tavi (egyébként nem túl eredetien Hattyúk Tavának elnevezve azt) hatalmas tűzijáték.

Sajnos, be kell vallanom, hogy az egész túra nem érte meg az árát: a tudomány kárára, és a show kedvéért sok mindent beáldoztak az üzemeltetők, és legfőképp a modern, giccses állatszobrok sokszor lila- rózsaszín reflektorfényben úszva vették el a kedvemet a látogatás során. A kisvonat vonalanként 15-20 helyen megállt, felkapcsolta és odairányította a reflektorokat, ahol vélhetően egy- egy állat lehetett, és ez vagy bejött, vagy nem. Persze ezek nagy része feküdt, ásított, vagy takarásban volt. Egyetlen „szerencsénk” volt: a maláj medvék egy pajzán esti hangulatban a reflektorok össztüzében hozták össze a jövő évben megszületendő bocsukat. Az intézmény főterén, már a buszjáratra várva, aztán egy modern, de az őslakosok életét felelevenítő táncjátékkal lepték meg a várakozó közönséget. Ekkor tudtam először 10 másodpercen túl filmezni a látottakat. Jól esett a hideg sör, amivel nejem már várt a hotel dzsungel- kertjének padján.

Elefántok, minden mennyiségben
Negyedik északi napunkon ismét egy otthon lefoglalt szervezett kiránduláson vettünk részt, főleg azért, mert ezen több programot is egybekapcsoltak, és nem valószínű, hogy mi ezt saját szervezésben, utazással együtt meg tudtuk volna oldani. Az erős félnapi (reggel 9-től du ¼ 5-ig tartó) kirándulásra ismét nemzetközi csapattal indultunk neki szokásos Toyota kisbuszunkkal: 3 fiatal japán lány, egy 3 tagú kínai család kisfiúval, és két libanoni fiatal arab srác, akik a kitöltendő kérdőívre a nemüket illető kérdésre az igencsak meglepő F/M választ adták.

Első megállónk egy orchidea-, és pillangó- farm volt. Csak ámultuk- bámultuk a nálunk kis csőben árusított egyszál virágokat, amelyek ezerszámra csüngtek le a fejmagaságban elhelyezett ládáikból, lég-gyökereiket a szabadban lengetve. Több ilyen melegház- szerűség volt, persze nem kellett fűteni, sőt, még a páratartalommal sem volt gond (zömében 90 % fölött van ezekben az országokban a száraz évszakban!) Gondozott parkok, kikövezett járda, kis patakok, sziklakertek ejtették ámulatba az embert, még akkor is, ha az üvegfalú lepke- terem nem hozta az elvárt szenzációt. Néhány tíz ugyanazon fajba tartozó egyed repdesett virágról- virágra, de hasonlót kinn, a természetben is találtunk később. Nem sokat kellett mennünk, hogy elérkezzünk a Chokchai Elephant Camp-be, a várostól alig 20 km-re levő elefánt- táborba.

Rögtön a sűrűjébe csöppentünk: egy elefánt show vette kezdetét, miután a lelátók, mintegy 80-100 emberrel megteltek. Öt, különböző korú és mérető trombitás állt hadrendbe: balra a legnagyobb, és mint a tornasorban, a legkisebb előttünk, a jobbszélen produkálta magát. Először egyenként bemutatták őket név szerint, amit pukedlival- meghajlással- ormánycsavarással tettek érthetővé, majd egymás farkába kapaszkodva körbe- körbe jártak. Ezután szétoszlott a társaság: az egyik felvonta ormányával a thai zászlót, a másik a kosárlabdát dobta a kosárba (csak 2 pontos volt! ), a harmadik a feléje gurított labdákba rúgott hatalmasakat, (a harmadik gurítás „lecsúszott” a lábáról, ezért egy ráadás lövéssel, kapus- kirúgással engesztelte ki a közönséget), a negyedik tekegolyókkal próbálta eltalálni a 10-12 méterre levő bábukat. Mindegyiknek volt persze idomárja, akik segítségével aztán festeni kezdtek az ormányukban fogott ecsettel: a nem is lebecsülendő alkotásokat aztán a publikum megvásárolhatta. Egyébként másként is kedveskedhettünk nekik: a közeli banánárustól vásárolt banánokat egyenként bekapva nagyon hálásak voltak az elefántok, a legokosabbja pedig az egyes turisták által adott pénzbankókat váltotta be az említett gyümölcsárusnál, megvásárolva a terméket. Volt bicikliző elefánt, és volt masszőr- elefánt is, amely a jelentkező hölgy hátát, a férfi- kliensét pedig hátra fektetve a legnemesebb szervét paskolta a közönség jóízű hahotázását, a férfi keserv-édes reagálását kivívva.

Végül diszkóval zárult a show: az öt idomított ázsiai elefánt karikát forgatva ormánya körül, rendesen táncolt a ritmusra. Ezután egy igazi indokínai aktivitás következett:

egy-egy 10-személyes bambusztutajon a nem túl mély hegyi folyón hajókáztunk. A víz be- becsorgott a cipőnkhöz, olyan alacsonyan ültünk. Elől is és hátul is egy-egy helybeli fiatalember tolta bambuszcsáklyájával a tutajt, mely a gázlókat óvatosan elkerülve a vad ázsiai dzsungelben haladt lefelé. A több mint félórás hajókázás kellemes kikapcsolódás volt, de persze maga a hangulat volt az, ami igazán bevésődött az emlékezetünkbe. A futószalagon kiszolgált turisták ezután egy svédasztalos ebéddel csillapították éhségüket,

majd egy ökrös-fogatra szálltunk fel párosával: a zebuszerű púpos házi-marhák a faszekeret könnyedén húzták a dzsungel- tábor belső utjain, felkeltve az izgalmat azzal, hogy a következő esemény, az elefánt- lovaglás helyszíne mellett is elmentünk. Ez volt persze a kirándulás csúcspontja, attól függetlenül, hogy egyre terjed egy olyan irányzat, miszerint megalázó az elefántoknak a hátán hurcolni az embereket, és az igazi „zöld turista” csak eteti, mosdatja, simogatja őket. Mi vállaltuk a megszégyenülést, és a tetős faházban, amelynek emeletére lépcsőkön mentünk fel, feltelepedtünk párommal a soron következő trombitás hátára.

Muszlim- kendős idomárunk, a kb. félméteres, hegyes, éles kampóban végződő fém- ösztökéjével finoman irányította a hatalmas állatot, mely a 6-8 másik társával egy bolyban, egymás mögött ballagott. Érdekes, hogy nem féltünk annyira, mint az araboknál a tevegelés során: az bizony állandó odafigyelést, kapaszkodást igényel, de ez nem. Igaz, mikor 45 fokos emelkedőn, leejtőn, vagy a 2 méteres folyóban haladtunk, izgultunk, nehogy lepottyanjunk. Az elefánt- tábor adta bőséges kaland-áradat után,- és erre igencsak odafigyelnek a thaiok- egy másik, szintén modern egyházi komplexumot, a What Bandin-t néztük meg.

A hatalmas hőség miatt sem csökkent a kedvünk annak felfedezése iránt: a White templomhoz hasonló modern kolostor- együttes építészetileg egy fokkal igényesebb volt, mint az. Kevesebb volt a túl- díszített épület-külső, a csillogó anyagokat is kevésbé használták az építkezés során, de azért a tyúk- kakas- fácán- páva, majd másik „körben” tigris, medve szobrok elég csiricsáréra voltak pingálva. Érdekesen szép volt a kegyhely-, ahogy többen fogalmaztunk a látogatás végén. Kora délután értünk haza, majd rövid szieszta után este a szokásos újvárosi kőr következett. Valódi street-food kajáldában vacsoráztunk, ahol a tulaj az utcán, a járda mellett sütött- főzött, mi pedig a járdára tolt két kopott piros műanyagszéken ettük meg az idáig legjobban ízlett vacsoránkat. Este ismét a Night marketra mentünk ki egyet csavarogni. Itt próbáltuk ki először az egyórás test- masszázst is, mely meglepően jól esett, a kis-lábújától a fülcimpáig majd minden testrészünk sorra került.
Utunk következő napján délben utaztunk tovább repülővel, Bangkoki átszállással Kambodzsába, a méltán nagy-hírű Angkor városromokat meglátogatni. De ez már egy másik ország, másik világ, külön fejezet.
Folytatjuk…
Gróf István
Fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő, Gróf István
Megjelent a www.ongo.hu portálon 2018.05.13-án