SKYTRAINNEL, TUK- TUKKAL, CSÓNAKKAL INDOKÍNÁN KERESZTÜL 3.

SKYTRAINNEL, TUK-TUKKAL, CSÓNAKKAL INDOKÍNÁN KERESZTÜL- 3.

Az indokínai nagy utazásunk negyedik állomása Bangkok, Észak- Thaiföld és Kambodzsa után Malajzia, és a Maláj-félsziget csücskén fekvő, így kikerülhetetlen Singapore volt. Feleségem szívesen kihagyta volna ezt az utat, inkább vidéken, Laoszban, Vietnámban kóborolt volna helyette, de végül sikerült rábeszéltem a modern Ázsia eme rejtelmeinek felfedezésére is. „Házi” tuk-tukosunk vitt ki ismét kora reggel a kissé elhagyatottnak tűnő Siem Riep-i repülőtérre, ahol az említett túl-méretes bőrönd miatti büntetési fiaskó után a leghosszabb belső repülőutunk következett Kuala Lumpurig.

Kuala Lumpur- kóstoló

Ugyan negyed 12-re leszálltunk, de a fejlettnek titulált országban nem-várt kellemetlenségek sora várt: az ekkora tömeg fogadására nyilvánvalóan fel nem készült hatóságok mulasztása miatt egy és negyed óráig tartott, mire az útlevél-vizsgálatot elvégezték, és majdnem újabb egy óra, míg a vámvizsgálaton átjöttünk, így negyed kettőkor léphettünk ki a reptér épületéből. Itt már a modern közlekedési eszközöket vettük igénybe, így a KLIA Transit gyorsvasutat, amely bő fél óra alatt a belvárosba repített minket, és ahonnan egy metró átszállással meg is érkeztünk leendő szállásunk, a város félig-meddig belvárosának számító kínai negyedbe, a Pudu városrészbe. Érdekes volt a tömegközlekedés jegyrendszere, de hamar megtanulható. Az állomás oldalfalán levő automatáknál- volt angol nyelvű választási lehetőség is- az érintő-képernyőn ráböktünk arra az állomásra, ahonnan és ahova a hét metróvonal bármelyikén akartunk eljutni, majd megdupláztuk a személyek számát, és ezután kiadta a fizetendő összeget, melyet akár papír-, akár aprópénz formájában betápláltuk a megfelelő lyukakba. Ezután kiadott egy- egy zsetont (a dodzsemezések során szoktunk ilyeneket kapni itthon), amelyek a beléptető kapuhoz érintve beengedett minket. De, és itt volt a lényeg, kiszálláskor csak akkor nyitott ki a vas-kapu, ha az érvényes zsetont elnyelte, és akceptálta az utat. A lábamat ért idegbecsípődés miatti sántikálás miatt le is lassultunk, így ezután az aznapi harmadik hideg zuhany már soknak tűnt: ez a foglalt hotelszobánk minősége volt. Eddig elkényeztettek voltunk, de most a kétszemélyes ágy mellett még annyi helyünk sem maradt, hogy bőröndjeinkből kipakolhassunk. Ledobáltuk azokat, és sietve kirohantunk a városba, elfelejteni bosszúságainkat. A negyedik zuhany a szó szoros értelmében ért bennünket- hatalmas trópusi zápor formájában. Gyorsan esernyőt vettünk (amit később soha nem használtunk), és gyalog elindultunk a belváros felé, bemelengítendő Kuala Lumpurból. De előbb jól megebédeltünk, és megelégedéssel konstatáltuk, hogy Malajziában is finom, változatos és olcsó a kaja.

A Bukit Bintang városrészbe érve már egyre többet néztünk felfelé, hiszen a mi szemünknek szokatlan felhőkarcolók sokasága elkápráztatta szemeinket. A csak 30-50 emeletesek után már jöttek szép lassan a nagyobbak, és célunk az volt, hogy éjszakai világításban közelről nézhessük meg a város leghíresebb látványosságát, a Pertonas ikertornyokat. A Bintang bevásárló-központjában aztán elakadtunk. Az oka prózai volt: párom okos-telefonja feltelt az eddigi fotókkal, több nem fért rá, így üríteni kellett. Ez nem ment egyhamar, de egy szakbolt alkalmazottja másfél órát töltött azzal, hogy átmásolta azokat egy általa eladott pen- drive-ra. Érdekes volt a reagálása, mikor 20 ringgit borravalót adtunk neki (kb. 1300 Ft): nem tudta mire vélni, és nagyon sokszor megköszönte azt. Többszöri heves zivatar közepette-, amelyek elálltak 10-15 perc múlva- aztán elértünk a nagyváros KLCC üzlet-negyedébe.

A jó tízszintes magasságú főépület közepén éppen a Yamaha zenei cég márka-bemutató showja ment: Beethoventől a Led Zeppelinig reprezentálva minden hangszer mindenféle hangerővel megszólalt ott. Több, sok-száz méter hosszú, a nap elől fedett, magasított gyalogjárdán közelítettük meg aztán a híres tornyot, melyről, és a környezetéről mi is sok képet készítettünk. A begyakorolt módon metróztunk haza, és estünk ágyba fáradtan, hiszen másnap sok új kalandra volt kilátás.

Őserdei kirándulás a Taman Negara Nemzeti Parkban
Így is történt: a következő két napra dzsungel- túrára fizettünk be a világ legidősebb őserdejébe, a 130 millió éves, 1937-ben megnyitott Taman Nagara nemzeti park területére. Azt persze hallottuk- olvastuk is, hogy a malájok egy nagyon- nagyon kényelmes nép (mi lustának tituláltuk), de hogy ennyire? Itt, - nem úgy, mint Thaiföldön, ahol „összeszedtek” minket a hotelek recepciói elől- egy közeli hotelbe, a Mandarin-ba kellett mennünk reggel 8-ra. Mivel nem akartunk elkésni, a hevenyészett, idő előtt bekapott reggelink után taxit fogadtunk, hogy el ne késsünk. Az utazásszervező cég, az NKS ott üzemeltetett egy irodát, ahova az alkalmazott ¾ 9-re esett be. Az ott türelmesen várakozó 10 turistát öt perc alatt elosztotta háromfelé, aszerint, ki hány napos útra fizetett be (volt 1, de volt 3 napos variáció is). Az Ázsia – szerte nyertes szokásos Toyota- kisbusz előbb egy tökéletes, 4-4 sávos autósztrádán, az A-8-ason tepert 125 km-t, ahonnan az ugyancsak kitűnő minőségű 64-es főúton mentünk tovább Jerentut városa felé, ahonnan a túra- utak indulnak. Egy középkorú francia házaspárral beszélgettünk leginkább,- akik velünk ellentétben nem merték a poggyászaikat a hotel recepcióján hagyni, ezért a hátizsákokon kívül még két 20 kg-os bőrönddel kellett közlekedniük. Itt kaptuk az első eligazítást egy narancssárgára festett hajú (Trump csak jelenthetett volna neki!) 50-es úriembertől. A lényeg: kifizettük az utat, ami nemhogy a thaiföldi áraktól egy kissé több lett volna, hanem egyenesen a háromszorosa volt.(550 ringgit, azaz 36000 Ft/fő) Igaz, ebben a szállás, négy étkezés és a hosszú utazás is benne foglaltatott, de így is nagyon drága volt. Pazar programot vártunk ezután, de másképpen alakult. Másfél óra, szerintük ebéd utáni szieszta, szerintünk „tökölés” után indultunk csak tovább, mi, „kétnaposak”, váltott busszal Jetty Tembeling kikötője felé, ahol a folyóparton újabb „eligazítást” kaptunk egy szervezőtől. Ő 8 méteres anakondákról, vérszomjas krokodilokról és piranhák millióiról beszélt a csónakba szállás előtt, fel hívva a figyelmet a veszélyekre. Csak néhányan, a közelben állók közül vettük csak észre, hogy a mondókája végén elröhögi magát.

Újabb húsz perc várakozás után beszállhattunk a long-tail csónakba, amely egy hagyományos, 10-12 személyes keskeny fa-hajócska volt, a végén persze egy izmos motorral. Szerencsénk volt, mert ez a hajóút ígérkezett az egyik fő attrakciónak, és a hírek szerint esős időszakban az utak 20 %-ánál ezt autóval kell megtenni a magas vízállás, a sodrás-veszély miatt. Szép idő volt, sütött a nap, persze volt a fejünk felett fából ácsolt tető, így a Tembeling folyón felfelé igazán élveztük a vízi- túrát. Igaz, hogy még elvétve sem találkoztunk sem hallal, sem hüllővel, pláne emlősökkel, de még madárkákkal is alig. A legnagyobb szenzáció, amikor lassított is a csónak a várható attrakció miatt, egy vízi-bivaly- csorda dagonyázása volt a sekély parton. Ezenkívül a magasabb parton láttunk néhány házi szarvasmarhát is lustán legelészni, de semmi több. Két és fél óra elteltével, 3/4 5-re érkeztünk meg a belső dzsungel- falu kikötőjébe, Kuala Tahan-ba. Itt megint szétosztották a jónépet, (3. eligazítás!) aszerint, ki milyen szállást igényelt (volt vagy 5 fokozat) Mi azért a külön, kétszemélyes szobához, légkondihoz ragaszkodtunk, de a közös zuhanyzó nem volt akadály. Az egymással rivalizáló 5-6 helybeli utazásszervező iroda kis lakófalui békésen megfértek itt egymás mellett, még közös éttermet is üzemeltettek, de egyben nem közösködtek: a folyópart stég, és a rajta levő kiszolgáló egységek üzemeltetésében. Az itteni kikötőcskék mindegyikén konyha, étterem, utazási iroda működött. Délután 5-től este 8-ig ismét szieszta idő volt, amibe bőven belefért a szállás elfoglalása, és a svédasztalos vacsora is. A hegyoldalban fekvő resort, bungaló-falu miatt, - a becsületükre legyen mondva- terepjáróval hoztak- vittek naponta többször is ingajáratokkal a kikötőhöz, ahol az élet zajlott. Jó fél 9 volt, amikor egy kedves, ruhástól is 40 kg-os vékony hölgy, - valószínű biológus végzettségű- bevezetett minket a koromfekete dzsungelbe. A bevezetőben tisztázta: csak az ízeltlábúakkal foglalkozunk ezen a kiránduláson, más nem lesz! Még egy árva majmot, rikoltozó madarat sem láthatunk?- látszott többünk arcán az aggodalom, de a keskeny, 60 cm. széles pallókon szépen sorban követtük vezetőnket. Majd mindenki fel volt szerelkezve valamilyen világító eszközzel, csak mi felejtettük a hotelszobánkban a vadiúj amerikai reflektoros lámpánkat, ami persze majdnem fél kilót nyomott 25 napon keresztül a bőröndünk alján. Szerencsére a kis muszlim (kendővel fedte fejét mindig) tudós nekem is juttatott egy homlokra erősített lámpát, hogy más- más célpontot keressünk. Nos, a rutin itt sokat számított: vezetőnk percről- percre fedezett fel csodákat a mellettünk levő fákon: hol egy 9 cm-es óriáspók, hol egy 20 centis ezerlábú, hol egy, az őrült nappali zajongásért felelős óriás kabóca- ezúttal- egy kis erőszakkal- megszólalásra bírva, hol egy a tökéletes álcázás miatt alig észrevehető nőstény imádkozó- sáska, szintén a 20 centis kategóriában. Egy kis fából épített obszervatóriumba- magaslesre is felmásztunk, ahonnan egy kicsit többet ígért a házigazdánk, elmesélve, hogy tavalyelőtt a csoportjával egy fekete párducot szemlélhetett perceken keresztül. sajnos, ez nekünk ezúttal sem jött be. Mivel feleségem az előző napi, Kuala Lumpur-i (ezután KL) metrózás alkalmából- ahol is légkondi 18 fokos hideget fúj nagy erővel a ventilátorokból a 35 fokból bejövő utasokra- alaposan megfázott, sőt, be is lázasodott, a gyógyszerek hatására aznap éjszaka végre egyszer 9 és fél órát aludtunk egyfolytában.

Másnap a svéd- reggeli után ismét egy órás késéssel indultunk aznapi célpontunkra, a nappali dzsungel- túrára. Nos, a kis hajó szinte csak átúszott a túlsó partra, ahol kiépített fapallókon mehettünk fel a Teresek Hill tetejére. Túravezető hölgyünk a napot a botanikának szentelte: csak a növényekre koncentráltunk aznap délelőtt. Csak látunk azért valami komolyabbat, emlőst, madarat, akár még kígyót –, reménykedtünk - de sajnos, nem így lett. A kirándulás egyik szenzációja, a világ leghosszabb, és az erdő felett 50 m. magasan átívelő függőhídján való átmenetel is ki lett húzva a listáról: a canopy walkway március 1-től le van zárva- nagyjavítás miatt. A látogatók biztonsága érdekében történt mindez: az egyik tartókötél megsérült, és ugyan át lehetne menni, de…..Különféle fákat, cserjéket ismertünk meg, volt „vízhatlan„ lapulevél, öngyújtóval alulról égetett, emiatt a keletkező gázok kipukkanásától nagyot szóló erdei falevél, és persze az ezeréves matuzsálemek, amelyek bizonyítottan ilyen öregek. A hegy tetején levő szép-kilátásért a megmászandó szintkülönbség 270 m, első hallásra nem is olyan sok. De 40 fokban, 95 %-os páratartalom mellett, galambősz fejjel… Szégyenszemre a táv ¾ -nél feladtam a „versenyt”, nejem átvette tőlem a kamerát, hogy egy fél óra múlva kiderüljön: nem vesztettem sokat a kihagyott százvalahány meredek lépcső kihagyásával. Érdekes módon sem a franciák, sem a hozzánk csatlakozó amerikai turisták nem törődtek lemaradásommal, annál inkább két fiatal maláj srác, akik mindenáron segítettek volna feljutni a hegytetőre.

A nap mégsem múlt el biológiai szenzáció nélkül: feleségem egy jó félméteres gyíkot észre, amely aztán pislogva tűrte a tizenvalahány fényképezőgép kattanását.
A kétórás kirándulás után visszatértünk a stégre, ahol a floating restaurantban, azaz a vízen himbálózó dokkon, az ott elhelyezett asztalok mellett megebédeltünk. Jó, hogy csak utána, a mellékhelyiséget keresve láttuk meg a konyhát, a szakácsokat, és az ottani higiéniát: bizony, akkor meggondoltuk volna az étkezést.

Tűzcsiholás és kollektív köpőcsövezés a dzsungel mélyén

De végül nem lett baj ezzel, azonban a lusta malájok programszervezése miatti újabb két és fél óra őgyelgés, napozás, bámulás. Du. 3-ra ismét hajóba pattantunk, hogy egy valódi őslakos falut, és annak lakóit megismerhessük. A kissé primitív maláj hajósok azon röhögtek a legjobban, hogy a sokszor 40-50 km-es sebességgel száguldó, alig egy méter szélességű csónakot meghintáztatták, ami miatt hol a jobb, hol a baloldalon ülő utas ázott sz…-rá. Ezt megcsinálták vagy 5-6 alkalommal, úgy hogy még az alsógatyánk is csurom vizes volt, mire a Sg Trenggan falucskába értünk, az Orang Osli bennszülött törzs lakóhelyére. Mivel majd 40 fok meleg volt, nem is bántuk a nedves állapotot.
Az ott elhangzott ismertetőben elmondták, hogy az állam támogatja a törzs tagjainak itteni megtelepedését, és ellenintézkedéseket tesz az elvándorlás irányában. Igen, állítólag az innen a városba kerülő bennszülöttek nagy része idő előtt meghalt. A beltenyésztés miatt a környező, hasonló törzsbeliekkel házasodnak. A kis falu járdácskáján állva láttam a tőlem 5-6 méterre ágaskodó, 30-40 méter magas óriási fákat, sűrűn benőtt aljnövényzettel, és lelki szemeimmel éreztem a dzsungel- belső félelmetes közelségét. A helyi fiatalemberek két attrakciót mutattak be: mindkettő borítékolhatóan közönség- kedvenc lett. Az első a tűzgyújtás volt, amit egy puha faág alatt gyorsan ide- oda rángatott erős indaággal indított a helybeli. A súrlódás által a felforrósodott ágon füstcsóva szállt fel, amit aztán finoman, érzékletesen fújt, és élesztett állapotba egy kis, puha növényi szálakból álló fészekbe rakott, ahol az elsőre ugyan nem, de a második kísérletre lángra lobbant. Vastaps!

A fúvócső még érdekesebb volt!. A kis nyílhegyek kiválasztása volt az első, melyet azok megfaragása, tollhegy-végekkel való ellátása, a fatest polírozása, azaz egy smirgliszerű lapulevélen való sodrása, végül a méreg odaragasztása (helybeli növényi- nedv- ragasztóval) követett. A célpont tekintetében a sok évtizedes hagyomány mit sem változott: a mienk is egy teddy bear, azaz egy kis sárga plüssmaci volt, amely egy műanyag- madzagon lógott egy csűr hátán, jó 15 méteres távolságban. A helyi fiatal fiúk megmutatták a technikát, majd jöhettek a turisták. A telitalálattól a fele úton a földbe cövekelő pozícióig minden volt. Persze nem volt olyan férfi a csoportban, aki nem állt volna oda hadászkodni, - így én is-, de a nőneműek közül is sokan megpróbálkoztak.

A megrendezett, „kiállítás- etnográfia” tudvalevő volt a látogatás előtt is, de ott szembesültünk vele igazán, amikor néhányan közölünk nem tapintattal, lopva készítettek a padon üldögélő süldő- lányokról zoommal fotókat, hanem szemről- szembe. Azt a sok dühös, összevont szemű tekintetet részükről soha nem felejtem el. Itt ért egy másik hazánkfiával történő emlékezetes találkozásunk is: a nem is fiatal házaspár autót bérelve járta be Malajziát, nem kis bátorságot mutatva, és persze saját programszervezéssel. A táborba visszavezető hajóúton ismét ment az „eláztatási” ceremónia, csak magasabb fokozatban: nem csak a csónakos billegtette járműbe folyt be innen- onnan a Tembeling vize, hanem tudósnak vélt túravezetőnk is hatalmasakat nevetett azon, hogy minden kedves utasának fejére borított egy-egy vödör vizet. Semmink nem maradt szárazon, de ez most már kockázattal járt: a megérkezés után egy fél órával indult a megkerülhetetlenül légkondival közlekedő kisbuszunk vissza KL-ba, amely egy jó háromórás út. Mit vegyünk le, mit vegyünk fel? Francia barátaink persze kicsomagolták a 20 kilósaikat, és megoldották, de mi a két hátizsáknyi „hozott” ruhatárunkkal nem sokra mentünk. Végül is nejem váltás blúza legalább felül, nekem a kockás pizsamanadrágom legalább alul mentesített a megfázástól.
Este 6-kor indultunk a dzsungelfaluból haza. A sofőrünk határozott unszolására (biztosan százalékot kapott) útközben megálltunk egy hangulatos kínai vendéglőben, ahol a világot-járt, kecskeszakállas, lófarkas tulaj valódi keleti vendéglátást reprezentált nekünk. A francia házaspár mellett egy fiatal amerikai pár volt még az asztaltársaságunkban, akik lótenyésztéssel foglalkoznak valahol West- Virginiában, úgy hogy Macron, Trump és Orbán polgárai a hangulatos helyszínen abba sem akarták hagyni a beszélgetést. Már fél 11 volt, mire a Mandarin hotel előtt kiszálltunk a járművünkből, és taxival (ez meglepően olcsó Malajziában, ráadásul nem kell félni, hogy átvernek, mint az északi szomszédban, mert használják a taxamétert) mentünk haza ugyanabba a hotelbe, ahonnan két napja eljöttünk. Valahogy elfelejtkezhettek rólunk, mert az épületben nem volt már üres szoba. Atya Isten, most mi lesz- gondoltuk, de a recepciós srác ekkor felajánlott egy 100 méterre odébb álló épületben, a szálloda apartman- részlegében egy komplett ötszemélyes, kétemeletes, 80 m”-es lakrészt. Egy perc alatt elszállt a bánatunk, pláne, hogy a szomszédos lebujban a nagy fáradságra megittunk két igen finom KingFisher márkájú, Indiában főzött sört.

Kuala Lumpur másodszor
Mivel szemünk előtt lebegett az a rájuk nem éppen hízelgő mondás, hogy KL egy egynapos város, a csodahotelben jó későn ébredtünk, mire 10 után nyakunkba vettük a várost. A cél az volt, hogy még a nagy kánikula előtt nézzük meg a külvárosban fekvő indiai kegyhelyet, a Batu Caves-t ezen a szombati napon. Feleségem sem volt már lázas, az én lábam sem fájt, a nap is sütött, tehát nosza. Metróval mentünk a nagy belvárosi csomópontra, a KL Central-ba, onnan városi vasút vitt tovább északra, a barlangokhoz. Csakhogy, ahogyan nálunk is előfordul, felújítás volt a vasúti pálya középső részén, így vonatpótló busszal kellett ezt a távot megtenni. Vonatról le, tömött, ülőhely nélküli buszra fel, arról le, majd vissza a már közlekedő HÉV-re: negyed kettőt mutatott az óra, amikor megpillantottuk a hatalmas sziklákat.

A hinduk számaránya Malajziában csak 9 %, de kultúrájukat, szokásaikat talán a legerősebben ők őrzik. Előbb a Ramayan- barlangokba mentünk be, ahol a hindu hitvilág minden szereplőjével találkoztunk. A több-száz méter hosszú szikla-labirintusban sokszor túlzóan élénk megvilágításban voltak elhelyezve a mészkőből faragott szobrok, több száz alakkal, egy-egy ősi vallási eseményt ábrázolva. Az óriásterem belső felén még egy 30 m magas kúpba is felmászhattunk, ahonnan be lehetett látni a földszinti szobor- parkot. Miután innen kijöttünk, mentünk fel az „igazi” Batu sziklához,

ahol a bejáratnál egy 42.7 m magas, aranyozott nő-alak, a Lord Murugan szobor hívta a vendégeket. Ugyan 272 lépcső vezetett fel a felső templomhoz, de mivel alacsonyak voltak, nem okozott nehézséget nekünk sem. A felső sziklatemplom éppen renoválás alatt volt, így nem a legszebb arcát mutatta, de méretei (100 m magas, 400 m. mély az egész barlang), hangulata, hitvilága emlékezetes maradt bennünk, pláne amiatt is, hogy a várva várt majmok végre feltűntek a kegyhely körül.

A kedves makákók ugrándoztak, ettek, kurkásztak, és el-elcsórtak mindig valamit a nem odafigyelő turistáktól. Mivel hatalmas viharfelhők gyülekeztek Batu Caves felett, annak megtekintése után rohantunk vissza a belvárosba. Így a nem túl érdekesnek tartott Dark Cave-be, a denevérekkel, bogarakkal, pókokkal teli barlangba nem mentünk be. De mire vissza- héveztünk, metróztunk a belvárosba, megszűnt a viharveszély, de maradtunk Indiánál, és az itteni helyiek városnegyedébe, Little Indiába mentünk át.
Gyönyörű textíliákat, kézműves ajándéktárgyakat, lábbeliket árusító boltok alkották a díszes főutcát, jobbról-, balról 30-40 emeletes felhőkarcolók árnyékában.

Egy életünk, egy halálunk, egyszer egy valódi indiai étterembe megebédelünk- gondoltuk- és nemsokára csak a helybeliek által látogatott hatalmas étkezdébe találtuk magunkat. A mosoly nélküli, összevolt szemöldökű, szigorú vakkantásokkal kommunikáló pincér-személyzet csakhamar az előzők után le nem mosott asztalra dobta a tányérként használatos pálmaleveleket, mindhárom, a kezében levő kannából egy-egy kanálnyit dobott rá a bennük levő szószokból, majd egy tányérnyi rizst, és két szárított palacsintaszerű kenyeret dobott mellé, végül a kért húsokat (csirkét rendeltünk) egy kis kávés csészealjban tette a nagy zöld teríték mellé. Evőeszközöket kérnünk kellett, mert ők általában kézzel-, újjal esznek. A porcogósan, csontosan megsütött húsok kivételével a többiből hagytunk elég sokat. No, nem azért, mert nem voltunk éhesek, hanem a látvány és a szagok, no, meg a higiénia miatt elment a kedvünk az evéstől. Egyébként Thaiföldön, Kambodzsában, és Malajziában is a normál étkezés folyamán a jobb kezükben tartott kanállal merik ki az ételt a tányérból, a villa pedig arra való, hogy bal kezükkel a kanálba segítsék az ételt. Kés az nincs!

Az indiai városrész után a brit gyarmati időket felidéző városközpontba mentünk, a város szellős, tágas, világos főterére, a Merdeka, azaz a Függetlenség terére. Körben mindenhol a felhőkarcolók, közelebb kisebbek, a két óriás, a Petronas Twin és KL Tower mögöttük, a téren pedig a gyönyörű muszlim díszítőelemekkel ékesített Sultan Abdul Semad Building egyszintes épülettömbje és a szintén nem nagy St. Mary Church anglikán temploma uralta a városközpontot. Szép, gondozott utak, járdák, hatalmas füvesített tér, a Selangor Club krikett- játékosai számára!!, egy 95 méteres árbocon lengő hatalmas országzászló, a Jakur Gemilang, mesterséges patakok díszes kis hídjaikkal, majd a szélén jó néhány felújított, barna gerendás, hófehér, kétemeletes angol ház a gyarmati időkre emlékeztetve - ez volt a Merdeka. A város egy másik csomópontjára, a Majsid Jamekra néhány szép mecset külső kerengőin áthaladva értünk el, majd onnan sietve a szállónkba rohantunk, hogy egymással versenyezve elérjük a legkisebb helységet. Ennek prózai oka volt: az indiai ebéd. Miután „helyrejöttünk”, este elmentünk a helyi városrész, a Pudu központjába, egyet sétálni. A meglehetősen ízléstelen kínai áruházak sem árú-kínálatában, sem minőségében nem érték el a belvárosban kínáltak színvonalát. Mivel az emlékezetes ebéd után már a tervezett kínai vacsoránkat is elhalasztottuk, a 7 Eleven garantált minőségű szendvicseire fanyalodtunk. Este összeszámoltuk: ketten 4 és fél liter palackozott vizet vásároltunk és fogyasztottunk el aznap! .

Másnap, vasárnap még mindig volt egy jó fél napunk KL-ra, mivel délután ment csak a buszunk tovább Szingapúrba. Ekkor,- ha már kihagytuk Bangkokban- kipróbáltuk az Európában nem, de Ázsiában, Amerikában is divatos tömegközlekedési rendszert, a skytraint, avagy monorailt, magyarul a magasvasutat. Ez talán annyival olcsóbb a metróépítésnél, hogy nem a föld alatt kell alagutakat fúrni, hanem a széles sugárutak felett, hatalmas betonoszlopokra nehezedő, 5-6 m magasra épített betonútra szerelik a jó fél méter magas szintén betonsíneket. Ezeket a „lába közé” fogja a vonat, és úgy siklik gyorsan úti-célja felé. Ismétlésként elmentünk megint a Petronas- ikrekhez, hogy most napfényben csodáljuk meg a modern építészet e csodáját. Lenyűgöző volt most is, és annak tiszta, ápolt környezete. A színvonalas parkosítás, a zöld szigetek tucatjai mind- mind megörvendeztették a turisták szemét: valóban itt és most látszott az ország gazdagsága. Ismét taxival (ugyanannyi volt, mint 2 metró-jegy ára!!) mentünk ki a busz- pályaudvarra szállónkból, ahova visszamentünk csomagjainkért, mert fél 2-kor indult a távolsági buszunk.
A sok repülőutat feleségem javaslatára váltottuk egy alkalomra buszra, mondván, hogy nem sokkal több idő, mint a reptérre órákkal előtte kimenni, várni, utazni- variáció, ráadásul többet is látunk. De végül egyik sem jött be! Óriási káosz, hatalmas tömegek várakoztak a nem kimondottan busz- pályaudvaron, egy többemeletes üzletközpont oldalában, ahol a megállóba néhány másodpercre be-, és kiviharzottak a hatalmas buszok. Nagyon észnél kellett lenni, hogy milyen bűvös négy szám van festve a sofőr ajtajára, nem is nagy számokkal. Végül is beszálltunk, de nem az emeletre foglalt, szép kilátással kecsegtető első két széket kaptuk, hanem az „alagsorban” a leghátsó fotelekbe. Mert azok nem székek, hanem hatalmas, rikító rózsaszín plüssel bevont széles, így a hátnak egyáltalán nem kényelmes fotelek voltak. Ez volt tehát a luxus- busz, mely aztán jó iramban indult neki a több-száz kilométeres, autópályán megteendő déli útjára. Amikor azonban a busz az emeletre felmenő jobb oldali lépcsőjére ültem, hogy videózhassak, Sando Khan csavarba font, zsíros hajú utóda, a sofőr elküldött onnan, mondván, hogy nem biztonságos az ott ülés. Na, ilyet sem hallottam ez idáig, de szó fogadtam. A menetrend 5 órás utat jelzett, azaz fél 7-re kellett volna a városállamba érnünk.

Az egy beüzemezett egészségügyi megállás még a program szerint ment, majd egy soha nem látott trópusi zivatar után, ahol a környező dombokról vastag patakokban ömlött le az országútra az esővíz, erősen lassítva értük el a maláj határt. Mivel rengeteg busz volt, a szokásosnál jóval több, igencsak lelassult a menetünk. Először nem tudtuk mire vélni ezt, majd kiderült: vasárnap este van, és a maláj vendégmunkások ilyenkor mennek vissza a gazdag szomszédvárosba. Egy igazi pokoljárás következett. A régi kommunizmus- korabeli, izgulósan, dobogó szívvel a baráti ország határállomására érkező időszakot is meghazudtoló procedúra-sorozat vette kezdetét. Az említett korban azért a határőr is, és a vámos is felszállt a buszra, és ott végezte tevékenységét, ellenőrzéseit, de itt nem: le kellett szállnunk mindannyiunknak, az összes csomagunkkal együtt a maláj határátkelő hivatali épületébe, ameddig persze buszunkkal félórákig araszoltunk. Útlevél- vizsgálat: egy óra. A vasárnapi ötszörös forgalomra a helyiek úgy (nem)készültek, hogy semmilyen kisegítő, plusz kaput nem nyitottak meg. Majd ugyanez a vámvizsgálaton egy kicsit gyorsabban: fél óra. A tök sötétben aztán elértünk nagy nehezen a szingapúri határhoz. Ott ugyanez: bruttó másfél órás herce- hurca: a buszból ki, útlevél, majd vámvizsgálat, plusz még egy repülőtérihez hasonló átvilágítási- motozási procedúra, busz megkeresése, buszba be. Természetesnek vettük azt, pedig nem volt az, hogy aláírtuk: kábítószer birtoklásért halálbüntetéssel sújtanak! Egy szó, mint száz: ¾ 10 re érkeztünk meg fél 7 helyett, azaz több mint 3 óra késés. Már késő este lévén, megint csak nehezen ment a taxi leintése, meg hát persze elég sokan is vártunk ugyanerre. ¾ 11-re értünk végre a szállónkba, amely itt szintén a kínaiak városrészében feküdt, és ahova gyorsan lepakoltunk, hogy mielőbb kimenjünk a városrész centrumába vacsorát, reggelit, üdítőket vásárolni. Pedig a terv szerint az aznapi estét a városállam tengerpartjának éjszakai felfedezésével terveztük. De így ez eltolódott másnapra!

Szingapúri kalandozások
Utazásunk 17-ik napján, már a betervezett csavargások 2/3 -nál lévén, az útikönyvek segítségét kértük. A világ 6-ik leggazdagabb államában ébredtünk, emiatt jött szép lassan a felszínre a Svájcban, Amerikában, Németországban érzett kisebbségi érzésünk. Hát igen, ez aztán a gazdagság. A Gaylang negyedben, ahol laktunk, ez még nem ért utol minket, de a belvárosban érve igen. A városközpontban aztán vettünk egy- egy napi jegyet az egész város minden szegletébe eljutó 7 metróvonalra, és nekiláttunk felfedezni azt. Egy egész napunk volt rá, és elégnek kellett bizonyulnia. Így is lett! Először a Stamford Avenueig mentünk be, ahol a brit gyarmati örökség levegős, parkokkal díszített, neokolon épületeit, anglikán templomait, konzervatív leányiskoláit elhagyva a kikötői öböl felé vettük az irányt. A szingapúriak is emeltek II. világháborús emlékművet elesett katonáik emlékére, - emellett is elmentünk,- akik természetesen az angolok oldalán harcoltak.

Kissé lejjebb már feltűnt a város egyik első, modern építészeti remekműve, az Esplanade színház kétkupolás, lapos gombaformájú teteje. Ahogy a fejlett világban másutt is, itt is a kultúra, a művészet inspirálja a társadalmi folyamatok progresszivitását, jövőjének megálmodását. Az épületbe belépve tovább kapkodtuk a fejünket a belső építészet merész remekeit, a kicsi, a közepes színháztermek, és a nagy hangversenyterem XXI. századi berendezéseit látva.

Majd innen a tengerparti Promenade-ot közelítettük meg, ahol a legtöbb látnivaló akadt. A pár méterre, balkézre eső fekvő Merlion parkot, az ott felállított oroszlánnal, a városállam szimbólumával véletlenül elkerültük, és jobbra vettük az irányt: itt a gyermek Zoo és játszótér, valamint a tengeren rendezett sportesemények óriási lelátó- rendszere épült ki. Az öböl másik oldalán a jól ismert szingapúri felhőkarcolók erdeje meredt a magasba, amely nem kevésbé lenyűgöző, mint New York Manhattanjének látképe. A körbetekintés során újabb lélegzetelállító építmények kerülnek a szemünk elé: szemben az óriási lótusz- kehely szobor,

mögötte a világ egyik legnevezetesebb szállodája, a három lábon álló, a tetején a 150 m-es úszómedencével büszkélkedő Marina Bay Hotellel, mögötte a még alig látszó Gardens On The Bay óriási üveg-fáival, bal kéz felé pedig a világ II. legnagyobb óriáskerekével, a Singapore Flyer-rel. Ezek többsége az utóbbi egy évtizedben készült, ugyanúgy, mint a Lótusz- szoborig húzódó Helix Bridge, amely króm-acélból épített, sodort formát utánzó modern műalkotás. Az üvegfa- komplexumot az esti programra ütemeztük be, így már dél elmúlt, amikor továbbindultunk befelé, a Waterfrontot magunk mögött hagyva.

A következő célpont a Little India volt, amely a KL-i testvérétől a szebben kiépített, a történelmi épületeket stílusosan, korabeli állapotába visszaállító külsejével tért el. Néhány kék- piros, egy-kétemeletes ház szinte skanzenbe való állapotban fényképeztette magát.

Harmadik megállónk az itteni híres Clarke Quay negyed volt, ami nem más, mint a tengerbe folyó Rába nagyságú, Singapore folyó partján épült szórakoztató- negyed. Hotelek, panziók, éttermek, kávézók, kocsmák, sétányok, parkok, gyönyörű megvilágításban sorakoztak itt, és persze a hatalmas bevásárló- központok, ahova mi is behúzódtunk a hirtelen lezúduló eső miatt. Érdekes, hogy a nálunk a pesti „hétkerben” romkocsmáknak titulált, kezdetben kényszerűen üzemeltett intézményeknek itt is meg van a megfelelője: az elhagyatott dokk- raktárok (godown-ok) helyén sok népszerű outlet- üzlet és pub üzemel. Összekötöttük a kellemetlent a hasznossal, és a vihar alatt egy Burger King-ben, utunk alatt először, megebédeltünk.

A következő megálló a belvárosi kínai negyed volt. A Chinatown is voltaképpen egyutcás kirakat- utca volt, de a metró- megállójuk felé közeledve egyre több 3-4 szintes, a 30-as, 40-es években épült, de mára teljesen rekonstruált épületsort találtunk, amelyet a helyi városvezetés megmentett a felhőkarcoló-építés elől, és megőrizte az akkor szobánként 10-20 főnyi családokat befogadó lakások helyét. Hatalmas, a tér közepén ülő 30 méteres felfújható kutya jelezte (2018 a kutya éve!), hogy itt vagyunk, és e nép folklórja is járt a szemünk előtt,
amikor a Haw Park Villá-ba utaztunk tovább.

Azt hittem, hogy itt több lesz a művészeti-kulturális kínálat, de szomorúan, néha nevetve vettük tudomásul, hogy a tömény giccs az itteni kínaiaknak is az elfogadott kifejezési formája. Olyan, több-száz szobrot, szoborcsoportot láthattunk itt, amelyekhez hasonlót Európában még a falusi búcsúkban sem. Pedig a nevük komoly volt: Sárkányvilág, a Világ teremtése, a Hősök és legendák, a Keleti színház szelleme. Mindenesetre megörökítettük a megörökítendőket itt is, és visszamentünk nappali programunk utolsó színhelyére,
az Orchard Road bevásárlóközpontba, de inkább a mellette fekvő Emerald Hill gyarmati városrészbe, azaz a város Rózsadombjára. Minket inkább a 2-3 emeletes, brit koloniális építészet remekei érdekeltek, de akarva- akaratlanul sikerült olyan ház előtti placcot találnunk, ahol egymás mellett parkolt egy Ferrari, egy Lotus és egy Porsche sportkocsi. Azt mindenképpen meg kell említeni, hogy a tudatos városvezetés a környezetvédelmem és a városi zsúfoltság elkerülése végett erősen korlátozza a magán- gépkocsik tulajdonlását. Áruk a duplája- háromszorosa az átlagosnak.

A Peranakan tér körüli (perenakonok azon kevés része a kínaiaknak, aki asszimilálódtak a malájokhoz a XX. szd. elején) egyemeletes házak után az Orchard Road hatalmas áruházai következtek, amelyeket az Orchard Undergroundon, több száz méter hosszú, üzletekkel teli, kivilágított aluljárókon keresztül lehetett megközelíteni. Na, de a végére mi is elfáradtunk, és fél 7 körül a szingapúri metrók valamelyikével hazatértünk egy szusszanásra hotelünkbe.
Este a kivilágított csodák következtek,- elképzeléseink szerint. De ezeket csak részben sikerült látnunk. Azt feltételeztük, hogy a Waterfronton levő, az utóbbi évtized alatt megépített nagy attrakciók, így a Gardens On The Bay (üvegfák) , a Flowerdome(melegház) és a Cloud Forest (esőerdő) az esti órákban lesznek megtekinthetőek. Tévedtünk. Este fél 9-kor mindegyik zárva volt! De ez később derült ki. Először, - ugyanúgy, mint Kuala Lumpurban a Petronas- tornyok- itt a Marina Bay Sands hotel volt az, amelyet nem győztünk fotózni lenyűgöző kinézete miatt. A három „épület- lábból” álló épület tetején, az 57. emeleten húzódott végig az a 150 méter hosszú úszó-medence, amely felül összekötötte azokat. Kivilágítva nem lehetett sem a szemet, sem a kamera objektívját levenni róla!

Mögötte állt a világító folyó mögött a Gardens On The Bay hét épületből álló tere, amely alkotások kívül üvegből, belül betonból, az oldalán pedig valódi zöld- függönnyel bevonva készültek, és amelyek között nappal át lehetett volna járni úgy 30 m. magasan. Ez ugyan este nem volt elérhető, de kárpótoltak a csak most, este már ezer fényben pompázó, kivilágított műalkotások. Alaposan körbejártuk őket. A téren tovább haladva a bezárt kapujú Flowerdome és a Cloud Forest ismét lehangolt bennünket, - pedig a jegyek árát már előkészítettük-, de északra fordulva újabb meglepetés- özön lepett meg:

a legújabban átadott Silver Garden, a 3 db. kék fényben úszó, 40 m magas üveg-fa. A Waterfrontra visszatérve a Singapore Flyer óriáskerékről készítettünk néhány fotót (felmenni nem mertünk!). Igencsak elfáradtunk a városállam körbejárásán, így már késő éjszaka volt, mire hazatértünk.
Másnap reggel a reptérre mentünk ki, szintén a mindent behálózó, tökéletes biztonságot nyújtó MRT gyorsvasúttal. Itt nem eshet senki sem a sínek alá, mivel a peronok is fotocellás ajtókkal vannak ellátva, és csak akkor, és ott!! nyílnak ki, mikor és ahová beérkezik a szerelvény. Arról nem is beszélve, hogy minden megállóban tökéletes tisztaságú mellékhelyiségek sora áll a lakosak, turisták rendelkezésére. Másnap délben indultunk vissza Thaiföldre, de mint ez esetben is, ekkor is a délelőtt folyamán már programokat nemigen lehetett szervezni, mert ha visszaszámoltunk, mindig megijedtünk, hogy le ne késsük a becsekkolást, a repülőutat, mert az borítaná az egész menetet.

De az, amit a Changi repülőtér mutatott magából, az nem volt mindennapi: a 4 hatalmas terminál, melyeket busszal lehetett megközelíteni, a csarnokok métere, építészeti megoldása, szobor-, és szökőkút megoldásai, mind- mind felejthetetlen emlékeket hagytak bennünk. De mennünk kellett, várt az Andamán- tenger, ahol egy kicsit megpihenni szándékoztunk. De ez már a következő fejezet része…

Gróf István
fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő, Gróf István
Megjelent a www.ongo.hu portálon 2018.05.13-án