2013. július 17., szerda

LOVELY DAYS FESZTIVÁL WIESENBEN

Lovely Days fesztivál Wiesenben

Az elmúlt hetekben kétszer ért pozitív élmény koncertlátogatásaim során. Június 26-án, a Lamantin Jazz Fesztivál Blues napján a Főtéri sátorban egy gombostűt nem lehetett leejteni, a színpad közelében a folyosókat is az ott ülő hallgatók torlaszolták el. Ugyanez vonatkozott a július 6-i, az ausztriai Wiesenben megrendezett Lovely Days fesztiválra, ahol eddig soha nem tapasztalható tömeg jött el egy izgalmas délutánt, estét eltölteni a rangos zenészek koncertjeire.

Két okból maradt le az első komolyabb bemutatkozó banda, a Deep Purple alapító basszerosa, Nick Simper and the Nasty Habits koncertjének nagy részéről körmendi - csákánydoroszlói - sótonyi különítményünk. Miután gyorshajtás miatt elég sokat vesződött velünk az osztrák rend őre egy burgenlandi falú szélén, megérkezésünk helyszínén döbbentünk rá a szomorú tényre: Sold out! - nincs jegyeladás, azaz megtelt az Ottakringer Arena tízezer állóhelynél is többet rendelkezésre bocsátó helyszíne.
Erős félóránkba került, míg mind a négyen, különböző fortélyok bevetése után, végre a sátorban lehettünk. Egypár, így a nagy korai Purple sláger, a Hush meghallgatása után Nick csapata levonult, és a hazai gyakorlatban ismeretlen gyorsasággal, félórás gyors átszerelés után átadta helyét az egykori Family együttes énekese, Roger Chapman and the Shortlist bandájának. Ámbár Chappo zenekarában a basszeros is, a szaxis-harmonikás is az eredeti felállásból jött, azaz jó 60 felettiek voltak az énekessel együtt, mégsem rengették meg a hallgatóságot. A rock mainstream vonalán zenélő csapat egyedüli értéke valóban Chappo hangja volt - a többiek korrektül lekísérték a főnököt. A Shadow On the Wall című közismert, Mike Oldfielddel közösen előadott dala, a Sixteen Tons című originál, majd a Rolling Stones Let's Spend the Night Together című őrülete aztán meghozta a hangulatot.
Utánuk jött többünk számára az est fénypontja, a ’60-as, ’70-es évek nagy brit blues-rock mestereinek máig aktív és termékeny énekese, orgonistája, gitárosa, Steve Winwood és zenekarának bemutatkozása. Winwood 1966-ban a rhythm & bluest játszó Spencer Davis Groupban kezdett, ott lett világhíres, majd két év múlva az art-rock felé forduló Traffic együttesben, valamint a világ talán legnagyobb neveiből verbuválódott Blind Faith nevű zenekarban érte el karrierje csúcsát. Mára két Grammy-díjat is magáénak tudhat az egykori csodagyerek-zenész. Azóta 10 albumot adott ki szólóban, és 65 éves kora ellenére napjainkban is folyamatosan turnézik. Öttagú bandájában latin a dobos, néger a bongós-kongás, és elmaradhatatlan a Jim Capaldi zenésztársa utódjául szegődő fuvolista- szaxofonos posztja, amit ezúttal a fiatal Paul Booth személyesített meg. Ő ugyanolyan méltó társa volt Steve Winwoodnak a koncert folyamán, mint a kalózkendős José Neto gitáros, aki, ha nem a főnök szólózott, átvette a rögtönzés jogát, mindannyiunk legnagyobb megelégedésére. A Rainmaker című dalukkal kezdtek, és hiába sütött kint hét ágra a nap, bizony a zene - csodával határos módon, a fuvolaszólónak köszönhetően - a borongós esőt idézte meg a színpadon.
Steve a Biedermeier stílusú, - feltételezem - 40 éve bejáratott Hammond orgonája mögött ült, énekelt, bal lába pedáljával hozva a basszust. Az I'm a Manben máris eleresztett egy hatalmas orgonaimprót állandóan pörgő-zörgő ritmuskísérete segítségével. Majd jöttek a Traffic és Faith korabeli dalok, a dögös Had To Cry Today, aztán amikor már előrejött gitározni, a lírai Can't Find My Way Home, a Mr. Fantasy, melynél Winwood énekére borsózott a hátunk. A ’80-as évek terméséből a latin hangulatú, már-már Santanás hangszínű Higher Love kergetett minket majdnem őrületbe, hogy végül a régi Spencer slágerekkel, a Keep On Runninggal és a Gimme Some Lovinnal köszönjön el tőlünk az igényes blues-rock óriása. Steve Winwood 46 éve sztár, de szerényen, alázattal, pózoktól mentesen köszönte meg tetszésnyilvánításunkat. Az újságírói szenzációt az jelentette, hogy a később színpadra lépő amerikai szupercsapat, a ZZ Top basszgitárosa, Dusty Hill a színpad egyik zugában élvezte végig brit kollégája zenei teljesítményét.

Alig 30 perc elmúltával a sátor alatt egy gombostűt nem lehetett leejteni: a brit boogie-rock legnépszerűbb bandája, a szintén négy évtizede a népszerűség csúcsán élvezkedő Status Quo következett. Hát, mit mondjak, zongorázni lehetett a különbséget a két zene minősége között. A darálós, gyors boogie-k dögösen, vérkorbácsolóan következtek, mindenki lába egyszerre dobogott, a hangulat a tetőfokára hágott. A Whatever You Want, a Paper Lane, az Again, Again, a Just Supposin és a többiek egymás után pörögtek, csak hát a színvonal esett egy kicsit: egyiknél 70-et, a másiknál 110-et ütött a metronóm, az I-IV-V fok azonban kíméletlenül ismétlődött. 1986-ban, mikor először hallottam őket Pesten, még jobban belelovaltam magam az élvezetbe. Ezúttal azonban alig vártam, hogy jöjjön egy lassú szám. Nos, ez is eljött, e kései sláger, az In the Army Now valóban egy igényesebb dal. Francis Rossi és Rick Parfitt gitáros-énekesek ’67, Andy Brown zongorista-gitáros 1976 óta a banda meghatározó tagja, a basszeros és a dobos ellenben új fiúk, akik precízen zenélve-mozogva beleilleszkedtek a csapatba. Rossinak három dolog miatt bocsátok meg: egyrészt az a kevés gitár rögtönzés, ami az előadáson elhangzott, az ő nevéhez köthető. Kopaszodó fejét a rockszakmában eléggé elítélendő módon se kalappal, se sapkával, se kendővel el nem fedte, és az utolsó: talán 8 gyermeke felnevelése érdekében, a mai napig lelkesen muzsikál, belead apait-anyait. Rick Parfittnak, a kísérőgitárosnak azonban nincs mentsége: a 3 akkordot lefogni tudó gitárosoknak ki kellett volna kopnia a zenei életből a ’60-as évek végén. Ő csak egy ügyes túlélő. Mindenesetre a Quo két originál amerikai rock 'n' rollal, a Chuck Berry Rock 'n' Roll Music és a Johnny B. Goode című számokkal búcsúzott.

Az est záró zenekara az újvilági ZZ Top volt, akik szintén a ’70-es évek elején alakultak, de mára az egyik legnagyobb rocksztárokká nőtték ki magukat. Amerikaiak lévén, már a kezdetkor nagy volt a show: vetített képernyőn spotokat, videoklipeket, illetve élőben a bandát mutatták. A Billy Gibbons - gitár, ének, Dusty Hill - basszus, ének és Frank Beard - dobok összetételű texasi csapat közel négy évtizede kezdetben blues, majd hard rockot muzsikál ebben az összetételben. Kissé anakronisztikus, ahogy a 40 centis szakállukkal, az elengedhetetlen, arcukat sohasem mutató napszemüvegükkel, hosszú hajukkal, vad, kemény gitárzenéjükkel - az amerikai elvárásoknak megfelelve - egyszerre párban táncolnak, mozognak, roggyantanak. Pláne, ha plüssmaciként plüssgitárokon játszanak. Mindenesetre az előbbi bandánál színesebben, zeneileg igényesebben, de Winwoodék produkciójától még mindig fényévnyi távolságban mérhető zenéjükkel jó hangulatot teremtettek az osztrák rockfesztivál résztvevőinek. Nagy slágereik, a Gimme All Your Lovin', a Legs ugyanúgy elhangzottak, mint a korai dögös dalok, a Tube Snake Boogie, a Tush vagy a Sharp Dressed Man. Külön köszönet illeti őket, hogy Jimi Hendrix-re emlékezve lenyomták a hallhatatlanul virtuóz Foxy Lady-t. A már éjfél után befejezett előadásukat ők is klasszikus rock 'n' rollal, Elvis Presley Jailhouse Rock című dalával zárták. Jó volt ezúttal nyolcadszor is elmenni a közeli osztrák fesztiválfaluba: Eric Burdon, B.B. King, Van Morrison, Jeff Beck, Neil Young, a Deep Purple, Keith Emerson és sok más nagyágyú után ismét olyan előadókat sikerült meghallgatnunk, akiket itthon nem, vagy jóval több utánjárással érhettünk volna utol. Jövőre ugyanitt, de már előrevett jegyekkel - a viszontlátásig!

Szöveg és fotó: Gróf István

Megjelent a www.bluesvan.hu portálon 2013.17.17-én

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése