Az első albumon Guy mintha több kompromisszumot tett volna a szélesebb közönségigénynek, mint kellett volna, pedig az inkább a belülről jövő, szuggesztív énekével és stílust teremtő gitárjátékéval, mint dalok szerzésével híressé vált muzsikus ezen négy szám társszerzője is. A ragyogó gitár imprókkal tarkított felvezető darabban, a Best In Townban a hetvenhat éves zenész hivatkozik tanítómesterére, Muddy Watersre, a chicago blues Elmore James, Jimmy Reed és Howlin’ Wolf mellett legkiemelkedőbb muzsikusára, akik mögött, ha nem is egész, de fél generációval később jöttek ők, a chicagói Buddy, versenytársa, Otis Rush, a memphisi B.B. King, a texasi Freddy King és a többiek. A lemez majd minden számában fúvóskórus tömörít, velőtrázó magasságokban vokáloznak a fekete lányok, mégis kevés a kiemelhető dal: mintha a CD producere, az egyébként dobokon is játszó zeneszerző, Tom Hambridge túlságosan magához ragadta volna az irányítást szerényebb teljesítményével. Üde kivétel Junior Wells Messin’ With The Kid című blues standardja, melyben meghívott előadóként a fehér rapper, Kid Rock énekel, vagy a szintén kortárs Guitar Slim szám, a Well I Done Got Over It. A ragyogó, fekete hangú fehér énekesnővel, Beth Harttal előadott duett azonban rendesen feladta a leckét Buddy-nak, a lemezen Ő is a legnagyobban és egyben legszebben ebben énekel. A Keith Urbannal közösen előadott dalukat ellenben még egyszer sem tudtam igazán végighallgatni. Sokat javít az album hangszerelésében a Hammond B3 állandó használata, azonban néha kissé régiesnek tűnt a Gibson Custom 335 gitár hangszíne.
A Blues több remek felvételt felvonultat, mint például a sodró lendületű lemezkezdő Meet Me In Chicago, mely város 1955 óta Buddy Guy otthona, és melyben ő működteti a Legend's klubot (tavalyelőtt lehetőségem adódott ellátogatni ide), a szeles város talán legnívósabb blues klubját. Rendesen megríkatja Fenderjét a Too Damn Bad-ben ugyanúgy, mint az I Could Die Happy című szerzeményben, ahogyan azt majd ötven éve folyamatosan teszi. A Never Gonna Change-ben Kevin McKendree mozgalmas zongorajátéka, a Blues Don't Care-ben Gary Clark Jr.-ral, a húszas évei végén járó fekete gitáros-énekessel karöltve a mester felelgetős éneke, míg a régi sztenderdben, a Poison Ivy-ban a T-Bone Walkeres hangszerelés kiemelendő. Az album kimagasló száma az Evil Twin című dögös lassú tizenkettes blues, amiben az Aerosmith frontembere, Steven Tyler is énekel, és aki nem egyedül jött el vendégszerepelni, hanem rock bandája két gitárosát, Joe Perry-t és Brad Whitfordot is belökte Guy kezei közé egyet-egyet improvizálni.
A hatszoros Grammy-díjas veterán blues legenda Junior Wells-szel készített híres '72-es Play The Blues, vagy a már önbizalmat nyert és merészebben kísérletező zenész 1981-es DJ Play My Blues lemezei mellé elégedetten teszem oda ezt a dupla CD-t. Ha nem is korszakalkotó, de ott a helye az örökzöldek között!
RCA Records / Silvertone Records, 2013
Gróf István
Megjelent a wwww.bluesvan.hu portálon 2013. 07.28-án
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése