Felejthetetlen produkciók a Lamantin Jazz Fesztivál keddi napján
2019.06.26. Gróf István - Fotók: Varga András
Vagy kevés volt a vállalkozó zenekar a diákok között, vagy - mint kiderült, a már fél éve összecsiszolódott - Blumen Therapie annyira kiemelkedett mindannyiuk közül, hogy a többiek féltek színpadra lépni, így a tegnap már bemutatkozott brigád kedden „egy számmal" nagyobb színpadon lépett fel. A recept hasonló volt: a fiúk mind rövidnadrágban muzsikáltak. Előbb egy pergő ritmusú bebop, most már nagyobb lélegzetű rögtönzésekkel, majd egy ballada következett, szintén aprólékosan kidolgozva, szépen megszólaltatva.
A Borbély Mihály és csapata - ahogy már 2017 januárjában a Lamantin Klubban - a
Polygon c. albumát hozta el a fesztiválra. Társai ezúttal is a hazai jazz kiemelkedő reprezentánsai voltak: a cimbalmozás legtehetségesebb művésze, Lukács Miklós, az ütőhangszeres pedig Dés András. Középen játszott a szépszámú fafúvós hangszer-arzenálját megszólaltató zenekarvezető, jobbján a cimbalmossal, balján az ütőssel.
A balkáni hangulatot árasztó, Lukács által írt
Az első válasz c. számmal kezdődött az akusztikus csodazene. A cimbalom akkordmenetekkel indított, majd Misi is, András is rögtönzött egy jót, mielőtt visszakerült a figyelem Miklóshoz, aki egy fergetegeset improvizált a tisztán és erőteljesen megszólaló hangszerén. A
Gyere hozzám estére c. nótában a fúvós volt a középpontban: tárogatóval mutatta be a témát, majd több hangszerét, így a hosszú furulyát, a szopránszaxofont, a klarinétot is megszólaltatta igényes szólóiban. A bolgár népzenész barát, Teodosszij Szpasszov
Kacsaleves c., páratlan nyolcadokkal ritmizált, sodró lendületű dalában az extázisig pörgött a ritmus Dés és Lukács jóvoltából, Borbély pedig szemmel láthatóan maga is élvezte klarinéton játszott tekeréseit.
Lukács itt is lenyomott egy ördögi cimbalomszólót, majd az ütős, cajunján ülve saját testén kezdte, majd dobjain fojttatta ritmuskavalkádját. A következő dal,
A fű zöldebb c. darab már az övé volt. Borbély basszusklarinéton játszotta fel a dallamot, majd a cimbalmos finoman, újjal pengetve folytatta az elégikus hangulatú dal előadását. A
Sunrise In Channai c. Lukács- nótában jött el igazán a zenei pokoljárás Andris jóvoltából, aki az aszimmetrikus keleti ritmusokat biztos alapként hozta Misinek, aki most a dörmögő hangszeréről a vijjogó szopránszaxira váltott. A Liszt-díjas előadóművész
Az első kérdés c. szomorkás balladája után a pattogó ritmusú, csárdáselemeket is felvonultató befejező dal következett, amiben megint mindhárman szólóztak, de Dés imprója volt az igazán emlékezetes. Az akusztikus etno-jazzt játszó kamarazenei kísérlet több koncerten is vizsgázott már, mégpedig jelesre. Ez történt tegnap a Weöres Sándor Színház nagyszínpadán is.
Rövid átszerelés után a nap meglepetése, az angol zongorista-énekesnő, Liane Carroll következett. Műsora első felében csak egymaga volt a színpadon. Amikor bejött - bejött?, nem, beviharzott!! -, és kis világoskék hátizsákját a zongora mellé dobta, rögtön éreztük, hogy itt meg leszünk véve kilóra. Még le sem ült, de már kontaktust talált a közönséggel, fecsegett, áradt belőle a vidámság, az emóció. Reagált azonnal bármire, ami a nézőtérről jött, pedig ez itt nem egy kis klub volt, hanem egy nagy színház tere több mint kétszáz kíváncsi nézővel. Mosolyogva magyarázkodott, hogy félig háttal kell ülnie a zongora beállítása miatt, és emiatt inkább a hátulját láthatjuk, de kacagva átlépett ezen is.
Mindjárt a kezdetén belecsapott a közepébe: erőteljes, határozott zongorajátékával kísérte első medley-ét, zenei egyvelegét, mely a spirituáléra, a gospelre, a bluesra épült. Zenéjét hallgatva akaratlanul is beugrott egyik kedvenc előadóm, Georgie Fame neve, aki a blues, a jazz, a gospel és a rock ötvözetét énekelte, zongorázta, hihetetlen szimpátiával. Liane egyik példaképe, a majd 90 évvel ezelőtt alkotó fekete-amerikai Bessie Smith dalait is belerakta a második egyvelegébe, melyben már megmutatta énekhangban való jártasságát: óriásit rögtönzött a dallamok feléneklése után. Majd az ismerős, leszálló zongoramenetek beazonosították a következő számot: Nina Simone
My Babe Just Cares For Me c. felejthetetlen dalát, melyet ugyancsak tőle a
Sinnerman c. afro-amerikai spirituálé- skót népdal ötvözet követett.
Majd a '40-es évek visszaidézése következett: Gershwin
Summertime-ja, egy-egy boogie- woogie, Duke Ellington darabok sorjáztak erőteljes zongorakísérettel, több oktávot átérő, változatosan éneklő hangon, és persze a számok között többperces csevegéssel, mesékkel, hahotázással. Valahol olvastam, hogy Diana Krall szebb, Dianne Ree hangja érettebb, de Liane előadásait mindenki élvezetesebbnek ítéli meg. Erről meggyőződhettünk mi is, pláne, amikor a táborban mesterkurzust tartó énekesnő négy leány és három fiú- tanítványával előadta-előadatta a
Sunrise c. gyönyörű gospelt. Először az ő énekére kórusban feleltek a fiatalok, majd egyenként is rögtönöztek, végül, hogy a közönség se maradjon ki a buliból, mi válaszoltunk kórusban a hallgatók előénekelt kérdéseire.
Liane koncertjének utolsó harmadára jött az erősítés Jeszenszky György dobos és Horváth Plutó József basszusgitáros jóvoltából. Mindjárt egy sodró lendületű swinggel folytatták, amiben elemében érezte magát mindhárom muzsikus: a brit nagyot énekelt-rögtönzött elsőként, majd Plutó ámította el a közönséget bő fantáziával előadott basszus-imprójával, végül György is seprűvégre fogta visszafogott dinamikájú, de annál kifinomultabb dobszólóját. Carroll kisasszony férfiénekes példaképének, Ray Charlesnak nótája, a
Georgia On My Mind csodálatos balladája következett, melyet egy korszakában hozzá igazított Cole Porter dallal egészítettek ki. Ebben Horváth ismét egy hosszú, háromkőrös, szépen szerkesztett dallamos rögtönzéssel vívta ki a közönség, de a kísért énekesnő elismerését is. Soul dal eddig nem volt műsoron, ezért hát mikor máskor, ha nem a végén, a búcsúszámban hozták elő, persze benne egy kis felismerhető Ellington
Caravan- részlettel. Kemény, feszes kíséret, őrjítő ének, parázs ritmus, majd egy hosszú dobszóló zárta az angol vendég koncertjét.
Most sem kellett sokat várni a harmadik előadóra, a Ferenc Németh Trióra. Megint változott a kép: új, érdekes, kísérletező, de azért a jazz mainstreamjébe bőven beleférő zene következett. A tavaly is itt vendégeskedő, Amerikában élő és alkotó Németh Ferenc dobos mellett az idén az osztrák Wolfgang Muthspiel gitározott, és Tzumó Árpád billentyűkön játszott. A „közös nevező" mindhármójuk esetében az, hogy a világ vezető jazz- szakiskolájában, a bostoni Berklee-ben folytatták tanulmányaikat.
Németh megszámlálhatatlan mennyiségű ütőhangszere mögött ült a színpad jobb oldalán, előtte a gitáros állt, míg a színpad baloldalán az „Év legjobb billentyűse" címet sokadszor elnyert Tzumó ült a Steinway, az arra ráhelyezett basszus-gép, valamint szintetizátora mögött.
A világ ünnepel c. darabbal kezdtek, melyből nyilvánvaló lett, hogy érdekes, nem elterjedt zenét fogunk hallani. A változatosan, technikailag kifogástalanul, ötletdúsan doboló Ferenc irányította a bandát, miközben a mellé helyezett műszeren beállította a dúdolást, a vokált, melyet szintén ő produkált. A megkomponált, hatásos, és hangulatos vokális elemek fontos szerepet kaptak a továbbiakban is. A következőben, a
Fan Boy c. szerzeményben a Béreslegény népdalunk hangsorát is felfedezni véltük. Wolfgang ebben a számban végre elengedte fantáziáját, és a szinti dallama után egy szépet rögtönzött.
Az ezt követő
Happiness c. opus akár egy progresszív rock dal is lehetne, elektronikus effektjeivel együtt, hangszerelését tekintve mindenképpen. Majd ismét változott a hangulat: Muthspiel úr az elektromos gitárját akusztikus spanyolra cserélve, egy fantasztikus darabjával, a
Father and Sun cíművel kápráztatta el a közönséget. Paco de Lucia szellemének megidézése után egy melankolikus, elgondolkodtatásra ösztönző darab következett, melyet Németh házassági évfordulóján feleségének dedikált. A halkan csengő cinek, dallamos zongorafutamok hangulatteremtő miliőjét a
Bluefrika c., ugyancsak Németh-szerzemény követte, teljesen más hangzásvilágot teremtve. Talán az Osibisa első, még nem slágeres nagylemezének vad afrikai ritmusvilágát idézte meg a zenekar. Érdekes volt megfigyelni, hogy a zongorista által használt, a kottatartó tájékára helyezett basszus station - ilyekor persze a művész „csak" a jobb kezével zongorázott - milyen észrevétlenül, feltűnés nélkül adta át a basszus-szólamot ugyancsak a nem szólózó, nem tömörítő időszakokban a gitárosnak, aki néha „felszabadította" a zongoristát, és basszusolt gitárján.
Tzumó ugyan mint zeneszerző itt nem szerepelt darabjaival, de ragyogóan képben volt a nem túl könnyen értelmezhető művek előadásában, amely nagyfokú zenei intelligenciájára vall. A szintetizátoron is néhányszor a dallamot bemutató, a basszust is kezelő zenész legjobban a fekete- fehér billentyűk mögött érezte magát: az elvárt, bonyolult jazzes akkordok megszólaltatása helyett inkább a dallamok feljátszásával élt, és a nagy romantikusok zenei stílusában föl- alá szárnyalt hangszerén. A műsor utolsó darabjában, a
Mellow című sajátjában Wolfgang is megrázta magát újra: hatalmasat virgázott. Persze a még lépcsőkön is ülő, a teltházat biztosító közönség értékelte a produkciót, Németh magyarázó kommentjeit, így kétszer is visszakérte a zenészeket. Előbb egy latin ritmusokkal, amolyan Santanásan felpörgetett nóta szólt, benne a zenekarvezető élvezetes, a közönséget is extázisba hozó imprójával, legvégül egy szép, énekelt- dúdolt balladát hallhattunk tőlük.
A jazz műfajának sokszínűségét bemutatandó keddi hangversenyek az idén is elérték céljukat: a jazz más- más területéről kaptunk ízelítőket, igencsak magas művészi fokon.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2019. 06.26-án
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése