VÉRBŐ BLUES EST A LAMANTIN FESZTIVÁL BLUES-NAPJÁN

Vérbő blues est a Lamantin Jazz Fesztivál Blues napján

2018.06.29. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

2005 óta, azaz a Lamantin beindulásának ötödik alkalmától gondolták úgy a szervezők, hogy tematikus napot tartanak a bluesrajongók számára. Ámbár a mainstream popzenétől ez a műfaj is meglehetősen távol van, mégsem annyira ’vájtfülűeknek’ való, mint a jazz. Vélhetően nagyobb a befogadhatósága, ezáltal több látogatóra is számíthat, és ez az idők folyamán be is igazolódott. Ugyanakkor zenei rendszerében, az ebben a műfajban is jellemző hangszeres improvizációknak köszönhetően mégis kapcsolatban áll a belőle kifejlődött jazzel.

Előzenekar hiányában -megmosolyognivalóan közölte a szpíker, hogy lemondták a fellépést!- rögtön a hazai avantgárd etno- blues csapat, Ferenczi György és az 1. Pesti Rackák léptek színpadra. Ha azt vesszük, hogy a keddi, 'Jazz mindenkinek' címszó alatt futó programok a jazz három régebbi korszakát, a '20-as évektől a '70-esekig követték végig, addig most egy csodálatos kísérletnek lehettünk fültanúi. Gyuriék a rock'n'roll, a blues, a country, az underground elemeit a magyar népdal, népzene elemeivel ötvözve nem felmelegítettet, hanem újat, a jövőbe mutató irányt szabtak. Persze alapozásként óriási tudás, tapasztalat, a blues, a rock anyanyelvi ismerete kellett ahhoz, hogy belevágjanak a magyar unplugged etno- blues műfaj megteremtésébe. 2006-ban a Ferenczi-Petőfi album, rá egy évre a Milyen lárma? c. lemezük vezette fel az új kísérleti műfaj megteremtését, és a 2005 óta többségében együtt zenélő Rajkajam, majd az ennek utódaként fellépő 1-ső Pesti Rackák ezt a márkajelzést viseli azóta is.

Ez ideig a ritmusszekció dobosból és basszusgitárosból állt, de ők behozták a perui eredetű cajont, mint akusztikus ütőhangszert, ezáltal több hangzást is megszólaltató eszközt használtak, a basszust pedig kürttel hozzák zenéjükben. A gitár helyett 8- húros mandolint szólaltatnak meg kísérő-, de néha szólóhangszerként, és a billentyűsök használata is eltér a szokványostól: hol nyakbavehető, hol talpon álló wurlitzer-zongora az. A legközismertebb a szájharmonika, a zenekarvezető által mesteri fokon elsajátított kis hangszer, amelyen most - a szokástól eltérően - népdalokat, kuplékat, katonanótákat hallunk.
A különleges hangzásvilágot képviselő, aligerősített (unplugged) banda tehát Ferenczi György- szájharmonika, basszusgitár, ének, Apáti Ádám- Wurlitzer- zongora, Pintér Zsolt- mandolin, Bijzák Gábor- kürt, Jankó Miklós- cajon, valamint meglepetésként Ferenczi Bora- ének felállásban lépett színpadra. Bora egyébként Gyuri lánya, ez volt a második, közönség előtti fellépése csak.
És jöttek, pörögtek, szóltak a dalok egymás után. „Repülünk fenn a szivárvánnyal"- zakatolt, mint a vonat az első dal, hogy a codája népdalban végződve folytassa tovább a különleges egyveleget. Az „Isten hozzád, kedves galambocskám"- refrén a Van így néha c. dalban inkább nóta-, mint népdaljegyekkel következett, Bora üde, tisztán csengő hangján. A Tábornok úr katonás zenéjét a végén ismét Ferenczi szokatlan, harmonikán játszott gyors csárdása zárta le, hogy egy 1862-re datált Ferenc Jóska regruta nóta folytassa a sort. Egy kis utalás James Brownra zenében, szövegben, majd az osztrákok tömlöce fenyegetett újra, de csak addig, míg Muddy Waters My Mojo Workingje eredethűen, mégis alaposan kicsavarva került tálalásra. Ismét váltás: az ír-kelta hangulatú dalt ismét Bora énekelte nekünk, hogy aztán Ady versének, és egy tragikus végű betyárballadának (Csaplárné) adja át a gyorsan szereplőt váltó stafétabotot. A Sári néni következett, és mint a többi, egyszerre elgondolkoztató, meghökkentő és polgárpukkasztó Ferenczi-dalszöveggel. Ezúttal az Elvis-kinézetű mandolinos, Pintér énekelte a dalt, de a refrénben mind a hatan vokáloztak! Hiába, a Rackák nemcsak a hangszerek, hanem az énektudás tekintetében is nagyon képzettek.

Gyuri egy hagyományos bluesban nagyot tekert pofagyaluján, amit Zsolt mandolinrögtönzése követett. De maradtunk öt percig még a hagyományos bluesnál: Tisztelet Kőbányának! alcímmel Deák Bill Gyula Tetovált lány c. dalát rackásították az előadók, hogy aztán a lepukkant külvárosi környezetből a Tisza partjára evezzünk egészen más zenével, hangulattal. Az egyórás programot a Két kicsi kígyó szürrealista avarban, Pintér mandolinszólójában tettenérhető tekergése végezte a ráadásban úgy, hogy Ferenczi felkapta a basszusgitárt, és Jack Bruce aranyéveire emlékeztetően egy Cream-dalrészletet kevert a záró nótába.
Elmondhatjuk, hogy nem csak azért fantasztikus ikon a hazai rocktérképen Ferenczi, mert nagyon jó hangja van, mert nagyon jól harmonikázik, zenél, mert művészi fokon ír verseket, mert szórakoztatás közben tanít és humorizál, mert másfél évtizede vezeti, irányítja zenekarát, vagy mert nem elégszik meg az addig ismerttel, és kísérletezik. Hanem azért is, mert energikus, bizakodó, alapos, hisz magában és a sikerében, és 100 %-osan odateszi magát úgy, hogy a még oda nem figyelő is figyeljen rá. Ennyi!

Gyors átszerelés után egy tradicionális blues combó, az ezúttal olasz zenészekből verbuvált Enrico Crivellaro Band következett. A névadó-zenekarvezető padovai, akárcsak billentyűse, de mindketten a blues műfajának alaposabb elsajátítás érdekében az Amerikai Egyesült Államokba települtek át. Enrico a kaliforniai egyetem zenei tagozatán Kenny Burrell világhíres jazzgitáros osztályába került. Itt alapos kiképzést kaphatott, hiszen 1997-től jelennek meg különböző együttesek tagjaként lemezei, 2003-ban pedig már önálló nagylemeze látott napvilágot. Végigzenélte előbb Amerikát, rengeteget koncertezett, így a legendás vak kanadai bluesgitárossal, Jeff Healey-vel, vagy Papa Lee Oscarral, aki az Eric Burdon & The War formáció harmonikása volt. Az utóbbi években egyre gyakrabban visszatér Európába koncertezni. Emlékszünk talán, hogy a szombathelyi közönség már találkozott az olasz gitárossal tavaly, amikor is a blues napon Raphael Wressnig osztrák Hammondossal koncertezett.

A színpad közepén a gitáros, balján a szemüveges, vékony olasz zenésztárs, Simone Serafini basszusgitáros, mögötte a szintén honfitárs Carmine Bloisi dobos ütötte a bőröket, míg jobbján a derékszögben egymáshoz illesztett zongorán és orgonán a gyermekkori muzsikusbarát, Pietro Taucher ült.
Egy hangulatalapozó kőkemény funkyval indítottak, amiben mind a Gibson gitár, mind a billentyűk bemelegítése megtörtént kezelőjük izgalmas rögtönzései révén, melyet egy szintén kemény, lengőbasszussal hozott shuffle követett. Az olasz blues csapatban nem énekeltek, műsoruk kizárólag instrumentális számokból állt. Carlos Santana indította el a szép, és valljuk be, érzelmes, romantikus, gitáron 'elénekelt' dalok sorát, előbb a Samba Pa Ti, majd az Europa c. opusaival, ami még a kemény gitárosok esetében is követésre került. Gary Moore is ellágyult néha, és napjaink sztárgitárosa, Joe Bonamassa is bedobja magát, talán a gyengébb nem rajongóinak növelése okán. Nos, egy ilyen dal következett: dinamikájában a közepestől, az elhalkuló, alig hallhatón keresztül a fortissimóig, élve a hangulati befolyásolás lehetőségével.

Majd a magas, szikár zongorista percei következtek: a pergő soul számban nemcsak az elektromos zongorán mutatta be zsonglőrmutatványait, hanem onnan átfordulva, az orgonán is megtette ugyanezt. Azt hihetnők, hogy a billentyűsöknek- helyhez kötöttsége miatt- jóval kevesebb a lehetősége arra, hogy látványos showelemeket vigyen játékába a színpadon, de ez nem így van. A már említett Raphael Wressnig, vagy a mi Jambalayás Nemes Zoltánunk is ugyanúgy él ezzel, mint Pietro barátunk, aki még egyszer a nyelve hegyével is muzsikált. Rögtönzéseiben a ritmus dominált, az intellektualitás már kevésbé volt tetten érhető. Ugyanúgy, mint az öthúros basszusgitárja minden terjedelmét kihasználó Simone-nak, akit ebben a számban történő rögönzésében szintén inkább a ritmus, mint a dallam vezetett.
A nagyhírű bluesgitárosnak, példaképnek, Magic Slim-nek dedikált, Enrico főszerepével lejátszott blues nóta után váltásképpen Taucher Fender- zongoráján ezúttal egy más, inkább jazzes hangvételű, groteszk darabbal kedveskedett nekünk, mielőtt átadta az egész színpad területét Crivellarónak, aki most a kétnyakú gitárját nyakába akasztva egymaga szólózott. Archaikus blues, foot tapinggel, lábdobogtatással, majd boogie-woogie, később rock'n'roll stílusgyakorlatokat mutatott be a talján, elképesztő magabiztossággal, rutinnal, ami arra sarkalta a közönséget, hogy ezen koncertzáró számmal nem engedi el a zenekart, hanem visszakéri ráadásra. Bizony, nem bántuk meg! A zakójától megszabadult gitáros önfeledten vágott bele Freddy King blues fater instrumentálisába úgy, hogy hamarosan a nézőtér már állva tapsolva biztatta az egyre inkább belemelegedő zenészt, aki lemerészkedett közéjük. A jó negyedórás boogie mintegy felét a nézőtéren, a hallgatóság között gitározta át Crivellaro, mire végre, szűnni nem akaró taps közepette, másfél órás produkciója után elengedtük.

Fél tíz elmúlt már, mire az est sztárvendége, az amerikai blues-atya, Joe Louis Walker és bandája a színpadra vonult. Az un. west coast, azaz a nyugati parti blues mestere ő, hiszen San Franciscóban született és ott is él. Kezdetben a soul, így Wilson Picket, James Brown, Bobby Womack zenéje fogta meg, majd Michael Bloomfield, a legendás fehér bluesgitáros barátjaként a blues felé vette az irányt, mint már gitározó- éneklő művész. Annak halála után a spirituálé, a gospel, az evangélium felé figyelt, és oratóriumokban zenélt. Aránylag későn, 36 évesen, 1985-ben keveredett vissza a blueshoz, és ebben a műfajban 23 nagylemezt adott ki eddig. Együtt játszott többek Ike Turnerrel, Robert Lockwooddal, James Cottonnal, Bo Diddley-vel. Szakmai elismertsége folytán 5 jelölést és díjat kapott a Blues Music Awards keretein belül mind előadó, mind zenekari tag, mind album kategóriákban.

A Sportház tágas színpadán a banda az előttük fellépő olaszokhoz teljesen hasonló módon állt fel. Joe mellett nekünk jobbra a már az első percek után is lenyűgöző teljesítményt nyújtó basszeros, Lanny Bradford bűvölte 5 húros basszgitárjának húrjait. Nem tudom, milyen a tökéletes basszusozás, de hogy Larryé nagyon közel volt hozzá, az biztos. Később utánanéztem: hát persze! A legpatinásabb bostoni zenei egyetemen, a Berklee College-ban tanult. Hátul a szintén régi „családtag", Dorian Randolph ült dobjai mögött, míg balra a jó széles, legalább 7 oktávot lefedő elektromos zongora mögött az új tag, Matt Gest.

Egy kőkemény rock blueszal, a felelgetős I'm Not Messing Around c nótájukkal kezdtek. A zongora azonban nem szólalt meg, így Walkernek a konferálás közben intézkednie kellett a preparálás végett. A következő, szintén a vokálokkal felelgetős shuffle-ban már tökéletesen szólt. A koncert harmadik dala egy instrumentális lassú blues volt. Joe Louis úgy adta elő, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A pianótól a mezzofortén keresztül a fortissimóig terjedt a dinamikaváltás, gitárja hol finoman, hol vadul szólalt meg. Ahogy a kritikusok írták: erőteljes, lelkesítő, kemény és gúnyos Walker gitárjátéka. Az igazi Chicago-blues után a Don't Let Go c. slágergyanús rock, majd az In The Morning, szintén fülbemászó dallamokkal, de a közepén ragyogó orgonarögtönzéssel, majd egy szintén könnyebben emészthető reggae, a zenekarvezető hitét is bizonyító Soldier For Jesus következett, amelyben a gitáros slide-olt is egyet fémgyűszűjével gitárján. Ezek után visszatért az ősi blues, a Sugar Mamával, ahol a zenészek ismét kiélvezték saját muzsikájukat.
Érdekes volt megkukkolni a zenekar belső összjátékát. Joe Louis bizalmasával, Bradforddal állt állandó szemkontaktusban, vele „egyeztetett", míg Dorian a dobok mögül ritmusszekció-beli társát, Bradfordot figyelte. Az apró billentyűs pedig a főnökét figyelte, annak rezdüléseit szedte le hangszere mögül. Az együttjáték tökéletes volt.

A szám vége felé azonban fordult a megszokott menetrend: A rasztahajú gitáros most szájharmonikára váltott, majd rövid játék után lejött a közönség közé, ahogy az az előző csapat gitárosánál is megtörtént. Walker mindenkivel, aki mellett elment, kezet fogott, rámosolygott, és a hol a szokásosan, hol a szájba dugott módon magas hangon sípoltatta a herflijét, egy-egy tréfás gesztussal tarkítva. A siker óriási volt, de nem volt megállás: egy őrült boogie- woogie következett Matt ördögi zongorafutamaival. Bizony, Dániel Balázson kívül ezt nem sokan tudnák megismételni kishazánkban. Egy lengőbasszussal kísért felelgetős blues fokozta a hangulatot, majd az One Time Around c. rock'n'roll őrület zárta le a koncertet. A visszataps után a Too Drunk To Drive Drunk c. nótát kergették le féktelen ritmusban a zenészek, talán figyelmeztetve is egyeseket ezzel.
Másfél órás koncertjüket sokáig nem felejti el Vas megye közönsége: hamisítatlan amerikai blues zenét hallott a legjobb szakavatottaktól.
Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2018.06.29-én