2018. június 30., szombat

SZUPER KAMARAJAZZ SZÓLT A LAMANTIN PÉNTEKI NAPJÁN A BARTÓK TEREMBEN

Szuper kamarajazz szólt a Lamantin pénteki napján a Bartók Teremben

2018.06.30.Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

A fesztivál meghívásos koncertjeinek búcsúnapján a Bartók Teremé lett a helyszín: itt tanyáznak a táborlakók, innen szűrődik ki az ablakokon keresztül egy héten át a jazz muzsika egész nap, és itt a legjobb az akusztika ahhoz, hogy az érzékenyebb zenét is lehessen hallgatni.

Most két előzenekar -bepótolva az elszalasztott lehetőségeket- is bemutatkozott, igaz, röviden, csak 2-2 számmal a hivatásosak előtt. A mindkettőben szereplő Sárosi Áron basszeros mellett ki kell emelnem Lakatos Gabriella énekesnőt, és az igen nagy lélekkel, érzelemmel fújó Kormányos Gergő altszaxis nevét.

Az acapella csoportok közül az idén a WindSingers kapott lehetőséget a bemutatkozásra Szombathelyen. A fiatal, Fedor Zsófia, Vers Dóra, Törőcsik Hanna, Nagy-György Márton és Magyaróvári Viktor összeállítású kvintet előadásra összeállított műsorának címe A jazz evolúciója volt, azaz végigmentek a jazz születésétől bimbózásáig, virágzásán keresztül napjainkig. Néha a szakállas Magyaróvári közreműködésével segítséget is hívtak a loop-on keresztül, de ez csak ritmusbeli színezés volt, a dallamokba nem tolakodott bele.
Három, ősi néger worksonggal, gospellel, köztük egy Mahalia Jackson feldolgozással kezdtek, majd egy 1902-ben keletkezett Scott Joplin rag-gel közelítettünk a műdalok világához. A blues divatkorszakát, és annak fővárosát a Sweet Home Chicago élvezetes tolmácsolásával idézték meg, majd a Shake It, Break It c. dixie következett, ragyogóan tolmácsolt hangszer-utánzásokkal: a tuba, a klarinét, a trombita hangszínei egyértelműen felismerhetőek voltak az énekesek ragyogó tolmácsolásában.
A 30-as évekbe Benny Goodman Sing Singjével érkeztünk, ahol ismét rácsodálkozhattunk a szordínós trombita és a nagybőgő hangjaira. A Duke Ellington- korszak már a páratlan ritmusokat is felfedő Take Five-al idéződött meg, majd egy igen nehéz Frank Sinatra darab, az I Got You Under My Skin feldolgozása következett, melyet Nagy- György Márton tenorjának vezetésével ragyogóan megoldottak. A latin ritmusokat egy bossanova képviselte, Magyaróvári - ahogy a többiben is -, ebben különösen ragyogó ritmus- és bőgőkíséretével tűnt ki, majd elérkeztünk a modern jazzig, a Weather Report fúziós jazzéig, mely különösen nehezen tolmácsolható. Nemhogy a darabot, de még az aláfestő szintetizátor-átúszásokat is sikerült visszaadni. Befejezésül Vers Dóra szólóénekével egy Ella Fitzgerald dallal köszöntek el a nagyérdeműtől, majd a visszatapsolás után Gregory Porter Liquid Spirit c., tapsolásra biztató dalával köszöntek el.
Műsoruk profi, előadásuk hibátlan volt. Elismerendő, hogy az általuk énekelt, és jóval népszerűbb popdalokat most zárolták a kedvünkért, és valódi jazzt énekeltek.

A Snétberger Ferenc (gitár) - Markus Stockhausen (trombita) duó előadása különleges csemegének ígérkezett. Szombathelyre jövet a CD-lejátszójába a gitáros Nomád c. anyagát tettem be, ráhangolódásképpen. Jól tettem, hiszen a magyar jazzer egyedi akusztikus gitárjátékához át kell hangolódni. A meghirdetett előadás címe: Landscapes- vázlatok, mely egy korábbi közös anyagukra utalt. 20 éve ismerik egymást, sokat dolgoztak- dolgoznak együtt, és ez kiderült a koncerten is: elvont, nehéz zenéjükben, különösen, ha csak két előadó alkalmazkodik egymáshoz, nagyon oda kell figyelni a „csatlakozásokra", a belépésekre. Ez az összhang megvolt, talán a gyakorlásoknak is köszönhetően, de inkább a „fél rápillantásokból is ismerjük egymás gondolatait" gyakorlatának.
Az első három darab a tájkép- vázlatok hangulati visszajelzése volt Snétberger finom gitárfutamai kíséretében, Stockhausen „egyenes", kromatikus skálára épülő trombitajátékával. Igen, itt (még) nem volt jazzes frazírozás, inkább megkomponált kortárs zenei darabok szólaltak meg, kevés rögtönzéssel. A Hallgató c. számban már megjelentek a népzenei elemek is - Snétberger tollából -, és ugyan én behunyt szemmel a tárogató hangját képzeltem bele a szárnykürtébe, a mesterien felépített gitár- trombita uniszónók visszazökkentettek az elvarázsolt valóságba.
Érdekes volt megfigyelni, hogy a többé- kevésbé a színpad körül nyüzsgő fotósok hada most nem merészkedett előre, a zenészek közelébe: az intim hangulat ezt nem „engedélyezte" nekik. Tegyük hozzá, ehhez megvolt a belső indíttatásuk, etikájuk, jártasságuk is.
A Változatok c. opusában aztán eresztettek a kortárs zenei köteléken: mind Snétberger technikailag nehezen reprodukálható, szellemes, ötletdús rögtönzéseivel, mind Stockhausen - a csőre erősített szordínóval jazzesebbre véve a figurát- immár erősen frazírozva, behozták a jazzt a falak közé ismét. A német három trombitát, szárnykürtöt - mind más hangszínnel - használt a koncert folyamán, két telepített mikrofonba fújta zenéjét, és sok apró ritmushangszerrel, marimbával, csörgővel tette színesebbé zenéjüket, tágította a duó adta szűk lehetőségek határait.
Az utolsó darab ismét kortárs zenei elemeket hozott, kevesebb jazzel, de mintha még a mexikói mariachi zenei elemeit is felfedezni véltem benne. Az értő rajongókkal megtelt terem közönsége csak ráadás számmal engedte búcsúzni a német- magyar zenészeket. Ezúttal egy Stockhausen-dal, a Rose c. hangzott el, az eddigieknél jóval könnyedebb stílusban, már- már slágergyanúsan.
Érdekes volt a két eltérő karakterű zenész közönségkapcsolata. A fesztiválon volt alkalmunk látni közepes teljesítményű figurákat a közönség kegyeiért való harcban, a külsőségek vonatkozásában mindent elkövetni. Most itt volt a német trombitás, aki visszafogottan, de barátságosan viselkedett a konferálás alatt, és derűsen köszönt el a hálás közönségtől. Snétberger - meglepetésünkre nem folyt be a konferálásba! - gondterhelt arccal, szótlanul-kelletlenül hagyta el a művészi pályáján több százszor használt pódiumot. Egy picit talán erre is odafigyelve, egy félmosoly bizony jólesett volna!

Az est harmadik fellépése kicsit kakukktojás volt. Ha a nagyközönség nem is, a jazzben jártasak azért ismerik az USÁ-ban dolgozó Németh Ferenc dobos nevét. A másik két szereplőjét azonban nem. A kérdőjel emiatt is ott lebegett a publikum előtt, hogy milyen zenét fognak játszani: emészthetőbbet, vagy elvontat. Inkább az előbbit óhajtották, de nem így lett - szerencsénkre! A Ferenc Nemeth Trio featuring Eli Degibri and Joe Sanders modern jazzt játszott nekünk péntek este. Mivel ez volt debütáló koncertjük, ennek élvezhettük előnyeit, de viselhettük hátrányait is. A dobos elmondása szerint két dolog köti össze a most fellépő három muzsikust: egyrészt abban lehettek szerencsések, hogy Herbie Hancock-kal mindannyian együtt muzsikálhattak, aki hatott további zenei pályafutásukra, valamint az, hogy a Thelonious Monk jazz-alapítvány ösztöndíjasaiként, eltérő időszakokban ugyan, de két évig élvezhették annak anyagi segítségét tapasztalatszerző tanulmányútjaik során.
A viszonylag hatalmas színpadon velünk szemben a dobos ült dobja és kütyüi között, nekünk jobbra a Párizsban letelepedett afroamerikai bőgős, balra pedig az izraeli származású szaxofonos, aki Némethtel együtt Amerikát választotta új hazájának.
A hangzatos swing-ritmus helyett egy sequencer mesterséges effektjeivel indított a zenekarvezető, és rögtön megválaszolta a nem feltett kérdést: modern jazz következik ezután. Németh profi dobjátéka ámulatba ejtett minket: nem hiába tartott mesterkurzust a Tábor hallgatóinak. Rengeteg hangszerét kihasználva, sodró lendülettel megszólaltatva, magához ragadta az amúgy is magától értetődő irányítást, és működtette a frissen megalkotott koreográfiát. Ámbár kotta volt mindhármójuk előtt, ezeket alig használta a szaxis, de a bőgős sem gyakran nézett bele. Ferenc irányított, és ez -szoros odafigyelésével- működött. Az est nagy meglepetése Eli volt. A kopasz, nagy szakállú zsidó zenész mind tenor-, mind szopránszaxofonján magabiztos tudással játszva, tökéletes technikával, jól megálmodott rögtönzéseivel uralta a színpadot. A számok témáinak ritmusszekcióval való felvezetése után néhányszor alaposan belemerült az improvizációiba, sokszor letérdelve a dobszerelés elé. Ezek során gyakran használta a felemelkedő-leszálló hangsormeneteket, mintegy kiszámíthatóvá téve a folytatást, ami a kötetlenebb, szabadabb variációk használatának rovására vált. Kivált a kezdő ((Merj álmodni), a latin ritmusú N.O-ban, és a Bell c. opusban fújt hatalmasat, de a koncertzáró Hajnali harmat című vad bebopban közelítette meg igazán az extatikus állapotot. Zenéjében valahol ott lebegett Coltraine szelleme a teremben.
Sanders, a bőgős bordó kalapban, fehér ingben, fekete mellényben, cipő nélkül, zokniban, - azaz megadva a külsőségeknek is a megadandót- tökéletes tudással játszott. Szertelen viselkedése, sokszor bohókás mozgása nem vont le semmit zenei teljesítményéből: tökéletesen ura volt hangszerének, amelynek megszólaltatásához nem alázattal, hanem barátként, társként közelített. Rögtönzései során gyakran együtt dúdolta a dallamot bőgője hangjaival, ami csak nálunk szokatlan, Amerikában nem. Az összeszokottság hiányára volt fogható az, hogy a koncert idejének egy jó részében csak "őgyelgett", nem zenélt, mivel nem kapott erre instrukciót. De sokszor feltalálta magát, és beszállt a bizony nem végig együtt zenélő trió munkájába. A Bell c. számban olyan emlékezeteset rögtönzött időnként visszatérő, ismétlődő riffjeivel, hogy nemcsak tapsot, hanem az ötletét díjazandó, mosolyt, nevetést is kiváltott.
A nehezen emészthető darabokat a műsor vége felé két ritmusos, élvezhetőbb hangvételű Németh- kompozícióval folytatták: a Bluefrika és a Marrakesh címűekkel. Az előbbi Coltraine Afroblue darabjának inverze, amely megihlette a hazai művészt afrikai zenei élményeit megörökítendő. Afrikai ritmusokkal, jellegzetes dobszólóval és törzsi hangokat imitáló effektekkel kezdődött ez, és erre persze fekete zenészbarátunk is rögvest táncra perdült bőgőjét pihenni hagyva. A másik dalban szintén bővérű, forró ritmusok adták meg az alaphangot, de Ferenc, tudatosan - vagy akkor kiötölve, nem tudni - beleszőtte a trópusi zenekavalkádba a Kis kece lányom népdalunk dallamát, később szöveggel együtt is, mely annyira „bejött", hogy velünk is elénekeltette. Milyen különös, a már említett Snétberger- lemezen is visszaköszönt ez a gyermekdal-felelevenítés az emléktárból. A trió 80 perces koncertjét a közönség akceptálta: a majdnem tele nézőteret a végére alig 10 %-a hagyta el, így az ütemes vastaps, a valóban őszinte véleménynyilvánítás következményeképpen még egy ráadás szám eljátszásával ért véget a szupertrió, egyúttal a Lamantin Jazz Fesztivál koncertjeinek sora is.
Izgalommal várjuk a jubileumi, a huszadik fesztivál eseményeit jövő év júniusában itt, Szombathelyen, a szokott helyszíneken. Akár esik és fúj, akár kánikula lesz.

Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2018.06-30-án

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése