DUNA-ÁTÚSZÁS CHRIS FARLOW-VAL- A MINI ÉS A COLOSSEUM SZUPERKONCERTJE AZ A 38. HAJÓN
Török Ádámban és bandájában még sohasem csalódtam az utóbbi 50 évben, 1969 és 2019 között, kábé 20 koncertjüket meghallgatva, és reméltem a legjobbakat szerda estére is. A
Colosseum nálam a sorban az első, és a legnagyobb is volt a késő ’60-es- korai ’70-es évek brit prog-rock mágusai közül, őket már 1995. május 13-án a BS-ben hallhattam. Azt sejtettem, hogy az 70 év körüli mag (Farlowe- Clampson- Clarke) az új srácokkal kiegészülve profi műsort fog adni, csak azt nem tudtam, hogy az új anyagaik beilleszkednek-e az elvárt jazz- rock stílusukba, és előveszik-e régi, slágernek nem éppen mondható, de közismert dalaikat a
Those Who Are , a
Valentine Suite, vagy a
The Daughter of Time opusairól. A bejáratnál még óvatosan kerülgettem kirakott vadonatúj albumukat: ki tudja, miket játszanak rajta? Na, de elmúlt a félelem, amint meghallgattam őket, hiszen a 2022-es lemezük szerves folytatása az 50 évvel előtti zenéjüknek. Pedig nem sok nagy banda kései lemezén tapasztaltam ezt. (Talán a Led Zeppelin
In Through the Out Door, vagy a Deep Purple
Perfect Stranger anyaga volt hasonlóan „megnyugtató folytatás”).
Török Ádám ezúttal a
Supersession nevű társulatával lépett fel az akkor már zömében 50-60-70-es korosztályú rajongókkal megtelt hajógyomorban. A középen a mikrofonnál álló zenekarvezető- fuvolista- énekessel szemben, a rendezői balon Németh Károly ült megszokott billentyűi mögött, a Szakcsi Lakatos Béla által elsőként itthon a fuziós jazzban, a funkyban használt és a ’70-es években divatossá vált e- pianójával, mögötte Pfeiler Ferenc dobos, mellette a számomra nagy meglepetést okozó Lukács Peta gitáros. A főnöktől jobbra a már a kisfiú kategóriát lassan kinövő Fehér Ádám gitáros, távolabb pedig Németh Alajos basszeros állt a színpadon. Fehér Ádi meglepetésként volt ott, Kézdy Luca pedig meglepetésként nem! A mindössze háromnegyedórásra tömörített programjában 5 dalt hallhattunk meg. Az első három lassú ballada volt, tipikus Török- szerzemények, így az
Asztalhoz leültem, az
Apák és fiúk, majd az instrumentális
Körbe- körbe. A két gitáros, eltérő stílusban nagyokat rögtönzött a nóták közepén: Peta inkább bluesos, mondhatni brit stílusban, a csodagyerek Ádi pedig inkább jazz-es felhangokkal, a ritkábban virgázó amerikai stílusban. Törökbácsi magabiztosan énekelt, és fuvolajátéka sem kívánt semmi kívánnivalót maga után. Meglepetés volt Lojzi basszus –szólója, mely ugyan nem impró volt, hanem megkomponált, hosszan lejátszott futam. A negyedik nóta már igencsak lázba hozta a nézőket:
a
Gőzhajó szaggatott ritmusa feldobta a hangulatot. Török nemcsak kiválóan énekelt ebben is, hanem mesteri progresszív fuvolaszólókból is lenyomott párat. A hangulat az ez eddig kísérő szerepben zenélő Németh Karcsit is „kihozta a sodrából”, és egy hatalmas zongorarögtönzéssel hozta vissza tekintélyét. A záródal ismét ballada- ez a Mini igazi műfaja, ez a brendjük-, a
Vissza a városba volt. A magyar rock történelem egyik legszebb és leghatásosabb száma ismét könnyeket csalt szemünkbe, akaratlanul: ritkaság, hogy egy alkotásban ennyire passzoljon a zene és a szöveg egymáshoz, az ereszkedő hangsor drámai módon ösztönözze az énekest, a zenészeket az előadásuk átélésére. Persze a jutalom a mienk lesz: beleborsózik a hátunk.
Alig félórás átszerelés után léptek elő a világhíres szextet tagjai. Balról jobbra a Dave Greensladet váltó a fiatal
Nick Steed a billentyűi mögött ült, az örökifjú
Dave „Clam” Clampson gitáros, majd a másik ász,
Chris Farlowe, az üvöltő dervis mellett a Dick Hextall- Smithet váltó
Kim Nishikawara szaxofonos, míg a színpad legjobbján az elnyűhetetlen öreg rocker,
Mark Clarke basszusgitáros állt. Tengernyi dobja mögött a nemrég meghalt zenekarvezető, Jon Hiseman nyomába lépő
Malcolm Mortimore helyezkedett el az első sor mögött. Visszaérkeztek a legendák: a Colosseum
Return of a Legend Tour-ja Budapestre ért végre. Az első hangok után megéreztük, hogy nem lesz itt baj a zenével: azt halljuk majd, amiért eljöttünk.
Egy viszonylag új, 1997-es hard- rockos szerzeménnyel, a
No Pleasin’-nel kezdtek. Már az új albumukról, az idén kiadott
Restoration-ról szólt a
Story of the Blues című Steed-, majd a
Need Somebody c. Clarke-szerzemény. A Colosseum- sound felismerhető volt, a speciális hangszerelés maradt a jól bevált. Mégis, az elején úgy éreztem, hogy- a dobost ne számítsuk, ő precízen, megfelelő hangerővel, aktivitással hozta a ritmust, talán a negyedórás dobszóló maradt el a Hiseman-i időkből- hogy a két szólista, a billentyűs és a szaxis nem nőtt fel az elődökhöz. Kim-et hallgatva mintha az E-Street Band-es Clarence Clemons, vagy a Rolling Stones-os Bobby Kays rockos, mégis kissé popos stílusa jött volna át, míg a szintén a Jack Bruce-al egy időben kezdett Normen Beaker Bandjéből jött orgonista pedig csak „lapított” az elején. Meglepetés volt Chris Farlowe-t, az antisztár kinézetű, alacsony, ősz, kissé pocakos, kissé görbült hátú énekest, a fehér soul királyát élőben énekelni hallani, humorát díjazni. Azért csak a 82-iket tapossa, de hangja mit sem változott. Ők még Joe Cockerrel, a Blood, Sweat and Tears-es David Clayton-Thomas-szal, a Deep Purple-s Ian Gillan-nel hatalmas, átütő erővel énekeltek, tenorjuk erős, érces, de rekedtes volt. Mondta az összekötőszöveget percekig, és közben előadta, hogy egy valamirevaló bluesman-nek nemcsak a Mississippi a folyó, hanem a Duna is, amelyben úszni fog….A Bakerloo Blues Line-ban a karrierjét megalapozó, majd a Humble Pie-ban világsztárrá avanzsáló, majd a Colosseum alapító tagjaként közismert Clam Clampson gitáros- énekes zeneszerző három odakészített gitárjával mindent eljátszott, amit kellett egy, a Clapton- iskolán nevelkedett gitár- hérónak. Hol heavy- metálban, hol bottleneck-el játszott bluesban, hol jazzesen szólaltatva, változatosan muzsikált, és kiválóan énekelt is. Ez irányú meglepetés a (végre) hagyományosan hosszú-hajú, farmerben, csizmában előadó rocker, Mark Clarke volt, aki a ’70-es években még nem jutott el a zeneszerzés- énekes szólista szerepig.
Most ellenben, a Chris mögötti vokálokat, és saját számait is kitűnő énekhangon produkálta nekünk, arról nem is beszélve, hogy a zenélését olyan átéléssel közvetítette, hogy társaival, a szóló- gitárossal, vagy nekünk hátat fordítva, a dobossal irányította a zenei betétek sorrendjét. Basszusgitározása az utóbbi időben tapasztalt legmagasabb szintű játék volt, amit hallottam. Nemhiába következett a nagy kortárs Jack Bruce szerzeménye, a
Lope Radder to the Moon ezután, hatalmas csúcsteljesítményt nyújtva a szólistáknak is, de Marknak is. A szaxofon- billentyűk (volt benne egy kis szinti-játék is, de nem szőnyeghullámban!)- gitár gyakran uniszónóban tekerték, majd egyenként bontakoztak ki. Itt már megtapasztalhattuk Nick és Kim tehetségének és ötlet-dús játékának hozadékát is. A
Hesitation c. Clempson szólóénekével (szintén nagyon jó tenor- hangja van) elhangzott nóta után megint a gyökerekig nyúltak vissza, Hextall – Smith kezdőbandájának, a Graham Bond Organization-nak
Walking in the Park c. dalával, hogy mintegy szendvicsbe téve az új lemez nyitó Clem számot, a
First in Line-át tegyék műsorukra. A vége-felé azért eljöttek a nagy „slágerek” is, T- Bone Walker többszázszor feldolgozott
Stormy Monday c. bluesa. Hiába, az öreg Chris éneke adta meg azt a többletet, ami miatt ez lett (talán az Allman Brothers átdolgozása vetekedhet velük) a legsikeresebb, a maga negyedórájával. Azt, hogy a
Valentine Suite-et is műsorra tűzik, nem gondoltam volna. Nehéz, szinte kortárs zene ez, 3 tétellel, komolyzenei felkészültséget kívánó zenészi teljesítményekkel. Direkt lemértem: az eredeti 26 perces, ők most 20 percbe sűrítették. Nishikawarán kívül, aki tenorja után a szopránszaxiját is alaposan megrázta, egyértelműen Steed volt a darab főszereplője. Zongora, szintetizátor, e- pianó, Hammond- orgona, (nem eredeti volt, hanem valamilyen súly-, és méretkorlátozott utódja, de persze a Leslie mögötte már originál volt), minden megszólalt.
Persze a másfél óra után nem engedtük el őket. A ráadások első darabja is régi felvétel, a
Lost Angeles, majd a Bruce- szerzemény, a
Theme For An Imaginary Western, a szűnni nem akaró visszatapsolás és hújjogás után pedig az új lemezről az
If Only Dreams Were Like This. Clempson annyira nem nézte az óráját, hogy negyedórán keresztül, mint szólista nem engedett senkit sem játszani, és hol Deep Purple, hol Jimi Hendrix, hol Cream dalokból idézett fel motivumokat, gyakran összejátszva Markkal, az egyszerre bemozgós kétgitáros táncival feldobva saját magukat, így minket is. A két órás, mindent beleadó buli után a zenészek kiültek a terem szélére az asztalokhoz, hogy aki szeretné, megörökítsék nevüket az előkészített hanghordozókra. Ahogy dukált régen, és jól esik manapság is. Én sem hezitáltam egy percig sem, megvettem az új lemezüket, és a régiekkel együtt szignáltattam őket. Így volt kerek az este, így ez lett koncertlátogató kalandjaim egyik legemlékezetesebb eseménye.
Gróf István
Fotók: Varga György
Megjelent a bluesvan.hu portálon, némileg rövidítve 2022.05.14-én
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése