2021.12.10. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'
Nem volt kár, hogy a beharangozott szaxofonos nem jött el - az este így is tökéletesre sikeredett. Nem volt kár, hogy az aulában nem volt teli a lépcsőfeljáró is nézőkkel - kicsi, de lelkes, hozzáértő közönség voltunk. Nem volt kár, hogy hazafele Kenéz és Pecöl között megcsúszott a kocsim - sikerült egyenesbe hoznom. És végül, nem volt kár, hogy harmadszor is meghallgattuk Premecz Mátyásékat a Szerda Esti Akusztikon - csupa jó élményekkel teltünk fel ezen az estén is.
A Nahát, babám korai lemezükről szólt elsőként a címadó szerzemény. A főnök 15 éve hű zenésztársa, Badics visszafogott, egyáltalán nem tolakodó kísérete biztosította a két szólistának, hogy jó kis rögtönzésekkel dobják fel a hangulatot. Gyárfás „Gyafi" Istvántól, Premecz gyakori zenésztársától és másik állandó zenekarában, a Kéknyúlban gitározó Csókás Zsolttól is igencsak eltérő volt Zádor gitárjátéka: előtérbe kerülésekor nem igen akkordozott, ellenben a blues-skála elemeit beépítve, ízlésesen improvizált. Premecz állandóan fejlődik, így a még most is 40 alatt lévő, e hangszer hazai királyának játékáról elmondhatjuk, hogy mindent tud a B3 Hammondról, amit kell: a dinamikai változatosságot, a regiszterek gyakori váltogatásával a hangszínek gazdagságát, a hangnem-modulációk mesteri tudásának kamatoztatását, a ritmikai ötlettár kihasználását egyaránt.
A saját számok után a mainstreamtől némileg eltérő nagy amerikai Hammondos, Matyi példaképe, Lonnie Smith darabja következett, a Sunshine Superman. Egykor a neves angol beat- trubadúr, Donovan is műsorára vette ezt a melodikus dalt. Zádorék is rockos hangulatban tolmácsolták a darabot, melyet egy még ennél is dinamikusabb, a gitáros Mother Funker c. szerzeménye követett. Itt érkeztünk meg a funky műfajához, mely nekem ugyan nem a kedvencem, de az ezredfordulón, a tízes években lett nagy divat a Hammondos bandákban. Az osztrák Raphael Wressnig, aki szerencsére elég sokszor fellép hazánkban, de Premecz állandó sikerzenekara, a Kéknyúl is ebben a műfajban érzi magát a legbiztosabban. Az ördögi ritmus mind a gitár, mind az orgona mesterét improvizációra sarkallta, ugyanúgy, mint a következő „csoszogósban", a Blue DA City c. shuffle-ban. Premecz néha üveghangokat varázsolt elő újaival a billentyűkön, de nem kevésbé voltak foglaltak lábai sem: a lengőbasszust precízen, mégis hangzatosan hozta. Ismét Lonnie Smith repertoárjából való volt a Scream c. friss ritmusban visszaadott szám, melyben Tamás virgái kevésbé, Mátyás orgonafutamai ellenben emlékezetesek voltak: a kiállásokkor hol Bach, hol Jon Lord fúgái köszöntek vissza, majd sípolva-sikítva martak a fülünkbe az éles, erős beszúrások.
Egy saját, sémaszám után végre egy már nagyon várt lassú blues következett utolsóként, amelyet a szokásrendtől eltérően, miszerint egy dögös nótával zárják a koncertjüket a zenészek, Slide Hampton tollából merítettek. A '30-as években komponált Frame For The Blues c. darab huszonvalahány tagú, fúvósok meghatározta big band-re íródott, de Premeczék áthangszerelték három instrumentumra. A gitár sírt, mint B.B. King Lucille-ja, a Hammond pedig ha kellett, sikított, zokogott, vagy harsogott, hömpölygött saját, a Leslie-vel „megbolondított" speciális hangján. De a nagyzenekari fúvóskórusokat is tökéletesen imitálta a zenész hangszerén: szinte hallottuk az uniszónóban magasan vijjogó trombitákat, az öblös harsonakórusokat, a melegebb-lágyabb szaxofon-bejátszásokat.
A megérdemelt visszatapsolásra a trió tagjai egy kemény, közönségtapsoltató funk nótával köszöntek el közönségüktől. Azt ígérték, ha hívják őket, szívesen eljönnek ismét! Ebben maradtunk!
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2021. 12.10-én
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése