GOSPEL A KÖBÖN- ARETHA FRANKLIN KONCERTFILMJE A SAVARIA MOZIBAN

Gospel a köbön - Aretha Franklin koncertfilmje a Savaria moziban

Gróf István - Fotók: imdb.com

Kedves előjáték előzte meg a zenerajongók által már várt mozifilm vetítését: pont ez elé időzítette kiállítása megnyitását a szombathelyi képzőművész-tanár, Németh Gyöngyi. A művésznő a blues, a gospel, a spirituálé, a jazz és rock kiválóságainak portréit állította ki az Agora filmszínház aulájában, melyeket a főként e műfajokat értő közönség elismerően díjazott is.

Aki nem hitte eddig, hogy a XX. század második felének- talán kimondhatjuk- legragyogóbb hangú énekesnője volt az 1942-ben Memphis-ben született, és tavaly elhunyt fekete-bőrű Aretha Franklin, annak a film megtekintése után nem maradhattak kétségei.
Az, hogy 44 alkalommal jelölték Grammy-díjra, és ebből 18-at elnyert, szinte páratlan a popzene történetében. 1966-tól 1991-ig nem volt megállás: kisebb- nagyobb megszakításokkal állandóan koncertezett, és lemezeket készített, melyek 75 millió példányban láttak napvilágot. Nos, 1967-71 között már több mint féltucat, leginkább a soul, a blues műfajába sorolható listavezető, de nem slágerdalt dobott piacra, amikor 1972. január 13-14-én megszervezték neki az Amazing Grace- A szeretet hangján c. két-estés koncertet egy Los Angeles-i baptista templomba, egészen más céllal. Aretha édesapja Clevelandban volt baptista szerzetes, így a családban magától értetődő volt az istentiszteleteken való részvétel, és persze az zsoltárok éneklése. Amely - köztudottan - kicsit másképpen hangzik a feketék Amerikájában, mint nálunk, a jó öreg Európában. A Think, a Respect, a Chain of Fools, az I Never Loved a Man és a többi remek dal után most befelé fordult Franklin kisasszony.
30 évesen, mikor már kinyíltak a bevehetetlennek tűnő kapuk, most más kapujába kért bebocsájtást. Istenébe. Megtehette ezt, hiszen már érett ember, 30 éves volt. Ebben nagy segítségre volt reverend James Cleveland atya, aki Chicagóbeli misszionárius tevékenységét cserélte fel a gospel-zene szolgálatára, népszerűsítésére. Zongorán kísérte markáns, tenor énekét, és önmagáért beszél, hogy gospel előadásai, lemezei őt is 4 Grammy- díj eléréséig vitték. A másik ász a koncert megszervezésében, és persze filmre vitelében Sydney Pollack filmrendező volt, aki azonban már nem érhette meg a filmje bemutatását. Az Amazing Grace c. filmet ti. az énekesnő halála után, három hónappal azt követően mutathatták be, immár Alan Elliot rendezésében. És hogy mit is láthattunk?

James Cleveland felvezető konferansza, majd intrója után bemutatkozott a néger egyházi zenében is megkerülhetetlen szerepet kapott kórus, a mintegy 30 tagú, feketékből álló Southern California Community Choir. Majd jött Aretha, egyszerű, fehér ruhában, rövid hajjal, akkor még filigrán, vékony testtel, festékek nélkül. És jöttek a dalok, a Wholy Holy, What a Friend We Have Jesus, a James-szel együtt előadott (ő végig a zongoránál kísérte végig a koncerteket), a Precious Memories, a kórussal főszerepben a Climbing Higher Mountain, az Old Landmark, a Mary Don't You Weep, a kiemelten fő dal, a jó 10 percen keresztül előadott Amazing Grace, a Give Yourself to Jesus. Mind- mind 100 %-os gospel, minden külsőség és cifrázás nélkül. A lélekbeható gospel, amelyet istenigazából csak az afroamerikaiak tudnak megírni, előadni, de élvezni is. A fehérek csak a kamerát fogták, szervezkedtek, rohangáltak. Ezt az extázist csak a feketék érik el, ott is ők voltak a műélvezők, az istentisztelet aktív megszólítottjai. Minthogy a koncert nézőinek 85 %-a is! Felálltak-leültek, előrejöttek táncolni, karjaikat kitárták. És ha úgy érezték, elsírták magukat. Mint maga a zongorista-énekes is, a címdal rendkívül szuggesztív előadása közben, vagy maga a művésznő - aki szintén gyakran ült be a zongora mögé -, dalát befejezve, érzelmeinek átadva magát. Érezni kell ezt, és csak az kapja meg ezt a pluszt, aki beleszületett. Nemrég egy távoli ázsiai országban a szent folyónak bemutatott áldozati szertartásokon a helybeliek vad ritmusokkal kísért eksztatikus táncai nekik belülről jött kifejezésmód, megvalósítás, alázat- kinyilvánítás volt, nekünk egzotikus filmtéma, még ha néhány közölünk valók meg is próbálta „beleélni" magát.

Jó volt megnézni a filmet! Még akkor is, ha az operatőr nem egyszer, tízszer, hanem nagyon sokszor úgy zoomolt egy-egy arcra, jelenetre, ami még amatőröknek is durva lett volna, és akkor is, ha a barna ragasztócsíkokkal összefércelt élénk műtextil padlót többször is premier plánban tárták elénk. És akkor is, ha a büszke papa, L.C. Franklin tiszteletes ünnepi felszólalása hosszú és hatásvadász volt, az állandóan rágógumizó-röhögcsélő öccse szintén sokat rontott az összképen. De - ha már a vendégeknél tartunk - ott volt a Rolling Stones-os Mick Jagger és Charlie Watts is a hátsó sorokban az előadáson, mivel akkor éppen a közelben turnéztak. Érdekes hozadéka volt számukra a soul királynőjének ez a koncertje: a nem sokkal később megjelent Exile On Main Street nagylemezükön a Shine a Light c. dalt állítólag ez a koncert ihlette.
Úgy telt el a 87 perces film, hogy a kényelmes fotelekben hátradőlve élveztük a mozit, hallgattuk a zenét, és még a végén meg is tapsoltuk az előadást. Ez utóbbit persze, csak véletlenül. Mert a végére mi is beleéltük magunkat!
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2019.12. 20-án