HIHETETLEN INDIA I. RAJASTHAN

HIHETETLEN INDIA I. RAJASTHAN

Ott-tartózkodás ideje: 2019. okt. 27. - 2019. nov. 05. (9 nap)
Rögzítve: 2019. dec. 26.
grofistvan Beszámolója

Amikor indiai utazásunk valóra válása nagy eséllyel bekövetkezett, még mindig sok volt a kérdőjel. Pedig- ezt már nagyon-nagyon régen vettük igénybe- kétharmad utunkon szervezett utazáson vettünk részt, és csak egy hétig utaztunk önállóan. Ennek oka jórészt a világhálón olvasott visszajelzéseknek volt köszönhető. A kulturális örökség pazar, párját ritkító és sokrétű, de meddig kell lemenni kutyába ahhoz, hogy az ottani hétköznapokat elviseld? Az angolból átvett jelző, az incredible igazán jellemző: tényleg hihetetlen ez a földrésznyi ország. Nos, 2019 késő-őszi utazásunk élményeit adom most közre- jobb híján-, földrajzi rendszerbe kötve.

A komfortos ukrán Boeingünk- Kijev- Boriszpil átszállóhellyel- Delhiben landolt, ahol csatlakoztunk a hazai, Krisna-tudatúak által szervezett csoporthoz. A fővárosban töltött fél nap, majd a vrindávani, agrai másfél nap után bérelt szép sárga buszunk, utazásunk negyedik napján, átgördült Rajasthan állam területére. Ez nem régen működik, 1949 óta, amikor is 23 korábbi rajput kiskirályság területén jött létre, és Indai egyik legszegényebb, legsűrűbben lakott (68 millió lakos), legmagasabb munkanélküliséggel bíró régiója, 60 %-os analfabéta-aránnyal, mégis egyik leglátogatottabb helyszíne. A megtekintésre szánt, de elmaradt Chand Baori kút útba-ejtése után elértük az állam fővárosát, Jaipurt, amely igencsak rászolgál a népszerűségre. Késő este, miután egy ajándékba-kapott virágfüzérrel nyakunkban elfoglaltuk ragyogó luxushotelünk szobáját, már csak egy rövid belvárosi sétára, valamint egy eredeti, őslakosok által látogatott utcai étkezdében az ízes vacsoránk elfogyasztására maradt időnk.

Étkezés: Próbáltunk előre készülni a kaják ügyében, de ezt igazán csak „élőben” lehet kitapasztalni. Indában túlnyomó többségben vegetáriánus ételeket lehet fogyasztani. Ez egyrészt a helyi lakosság szokásaival, vallási tradícióival, másrészt a hús elérhetetlenségével, és ennek árával van összefüggésben. Utólag elmondhatom, sem nekem, sem utazó- társaimnak egy cseppet sem okozott problémát, hogy a három hét alatt 2-3 alkalommal ettünk csak húst. Az első egy-két nap a rendeléskor még csak találomra próbálkoztunk, később már tudtuk, hogy van leves, amely a mienkhez hasonló, csak - mint minden Indiában-, kevesebb mennyiségben, kis tányérkákban, és jóval fűszeresebben van tálalva.

És van főfogás. Ez egy kis fémtálkában egy zöldség-étel, és mellé, köretként vagy bhat-ot (rizs), vagy naan-t (lepény-kenyér, ezt mi mindig garlic-osan, azaz fokhagymásan kértük) avagy chapati-t(szintén törnivaló, kenyérféle) kell kérni. A thali egy komplett (persze indiai mértékkel) ebéd, 5-6 féle mártással egy zöldséges főétel, avagy a biryani, amely zöldséggel, vagy gyümölccsel kevert rizstál. Egy kis állati fehérjére vágyva hamar felfedeztük a palak paneer (spetóttal), és a butter masala paneer (csípős, vajas) nevű, a sajt és a túró közé beazonosítható tejtermékkel tálalt egytálételeket. A lencséről itthon egyféle íz-emlékünk van. Ott több tízféleképpen, és isteni fűszerzéssel készítik el őket. De érdekes volt megkóstolni a tibeti momo gombócokat, és a malai koftát is, és persze a nagy melegben általunk inkább sósan, mint édesen fogyasztott lassi-t ittunk bármiféle üdítő helyett. Ha Tandoori- csirkét rendelsz, akkor a rizs mellé kapsz négy db, galamb-fiókacomb nagyságú csirke-husikát, nálunk előétel nagyságrendben. De a nyájas utazó gyomra amúgy is összeszűkül menetközben, és kevesebbel is beéri.(Ha nem jön közbe az átkozott kór, a hányással kombinált hasmenés, mely minimum 2-3 napig, vagy tovább is tart, és szinte mindenkit elér.) Az étkezőhelyek közül néha bevállalhatóak a „bennszülöttek” által igénybevettek, - anélkül, hogy különösebben fakszniznánk-, de rizikóval!

És vannak a fehér-emberek számára üzemeltetett luxus-éttermek, megbízható higiéniai háttérrel, de átlagos étel- felhozatallal, tripla áron. De persze mindenkinek fel kell fedezni azokat a helyi, az óvárosokban fellelhető étkezdéket, melyekben az elsőkhöz képest tisztább viszonyokat, perfekt angolt és kedves mosolyt is kapunk a helyi specialitások mellé. Mert ilyenek minden városban vannak, csak rájuk kell bukkanni. Néha az óvárosok sűrűjében, néha a magas-teraszokon, ritka szép panorámákkal megspékelt? helyszínein. A reggeliket a magunkfajta fehér emberek a hotelben fogyasztják el, néha még ham and eggs-szel megfejelve. A kánikulában elegendő ebédhelyettesítő banán-, ananász-, alma- és egyéb gyümölcs- felhozatal kielégítő, elég, és gyors. A nap fénypontjaként, ráérős deleken, és főleg este jöttek a fent leírt indai specialitások.

(A látnivalók történelmi, és művészet-történeti részletezését nem érintem, ez mindenki által elérhető!) A City Palace, avagy a királyi - azaz maharadzsa- palota volt az egyik fő attrakció,

mely- lévén, hogy napjainkban a főúr és családja által ma is lakott-, szépen felújított, élményt adó látványosság a benne elhelyezett múzeumokkal( fegyver- művészeti galériák) együtt. Aki még nem látott 9000 literes ezüstedényt, akkor most látni fog (Gangesz vizet vitetett benne a maharadzsa az 1902-es Londonba látogatása alkalmából), és nem látott 8-10 m2-es, pávákat ábrázoló, mozaikból életszerűen kirakott díszkaput, az is.

A Szelek palotája (Hawa Mahal) kívülről egyértelműen a legszebb jaipuri épület. Bent állítólag üres, így nem szántunk erre időt, pedig a palota mögötti térről 200 rúpia belépőért már meg lehet tekinteni. De a háremhölgyek számára épült palota 953 szobaablaka 5 emelet magasságban- csodálatraméltó. És hogy Indiában minden emberi mértékben elképzelhetetlennek tűnő dolgot meg lehet valósítani, arra példa az, hogy 1876-ban II. Rain Singh maharadzsa a walesi herceg látogatására készülve, az egész, 9 megtervezett kerületből álló város homok-kőből épített és díszített középületetit- palotáit rózsaszínre (a hinduknál a vendégvárás jelképe) festett, melyek ma is így díszelegnek.

A harmadik „kihagyhatatlan” a majd kettőszáz-éves Jantar Mantar csillagvizsgáló-, és asztrológiai állomáshely. Most már tudjuk, hogy a modern számítás-technikában, programozásban élenjáró indiaiak mióta, és milyen mélységben merültek el ezekben a tudományokban. Egy bő órát mi is rászántunk, nemhiába! A jaipuri Johari bazársor- ezt később értékeltük- szebb, gondosabb, gazdagabb választékú, mint az indiai átlag. Meg is fogyatkozott itt bukszánk tartalma. Egy kávézóban az erős, minőségi kávéhoz tejet is kértem, és- nagyon régi emlékekhez köthető- az ital felszíne bepillésedett. Azaz föle volt a hozzáadott kis tejnek! Itthon már ez elképzelhetetlen. Az estét - a napi hét szertartás közül az utolsón részt véve- a neves Govindj- templomban töltöttük, belepillantva a hindu emberek mindennapjait záró ünneplésbe. Az ötödik nap lévén, „megjött a várt esemény”: feleségem belázasodott, a torka begyulladt (a busz légkondija miatt).
De ez még nem lett akadálya a másnapi, az Amber- erődbe tett látogatásunknak.

A Jaipurtól 11 kilométerre levő neves palotaerődbe a parkolóból - lehet, hogy szégyellenem kellene magam-, de elefántháton mentünk fel. Nem hinném, hogy ez az állatkínzás magasiskolája. Bő 10 perc alatt felcammogtak velünk egykedvű trombitásaink a palota bejáratáig. Először az oroszlános kapu, majd az elefántos következett, és egyre beljebb haladva, a harmadik udvarban már márványfaragások, elképesztően megmunkált stukkó- díszek fogadtak. Érdekes volt, hogy a négy évszakban négy udvart használtak az maharadzsák, így pl. télen a nap fényét befogva, tükrökkel melegítették a termeket, az esős évszakban vízelnyelő kövezettel segítették a fölösleges csapadék eltávolítását. A palotában gond nélkül el lehet tölteni másfél- két órát is, persze a Tükörtermet, és a Magánkihallgatások csarnokát sem szabad kihagyni. És gyönyörködni lehet a tájban. Felfelé tekintve a katonai barakkok komor épülete tűnik fel, és a kínai nagy falhoz hasonló, több km. hosszú, a tetején közlekedésre alkalmas úttal épített magas, 4-5 m magas várfal, lenn a Moata- tó medencéje.
Itt, Amberben hozott ki először, de nem utoljára türelmemből az egyre rámenősebb, pimasz kereskedő- siserehad. Az elefántos fotót ezúttal- előre megbeszélten- kihagytuk (a Taj Mahalnál ezt nem szabadott elszalasztani), de a fotósok csoportunk pár tagját, akarata ellenére bepalizta. Én is vettem rámenős tuszkolás hatására egy színes fotóalbumot, amelyet 1000 rupiról nagy nehezen lealkudtam 400-ra, és megvettem, csak hogy hagyjon békét a fickó. Tíz perc múlva egyik útitársam mosolyogva mutatta ugyanezt a képeskönyvet, mondván, hogy 200-ért vette.
Még két, nem elturistásodott helyet látogattunk meg a településen: az egyik Meerabai költőnő temploma volt. Kicsi, de meghitt szentély, gyönyörű, még az ősi hindu időkből származó díszítéssel, ami nem volt elmondható a mogul hatásokat is megjelentető nagy palotánál.

Mivel a Chand Baori kút megtekintése elmaradt a programunkból, a túravezetés az amberi lépcsős kút bemutatásával kárpótolt bennünket. El sem tudjuk képzelni, hogy egy négy emelet mély, az ivóvizet megőrizni hivatott kutat hogyan építettek fel az indiaiak annak idején. A feneke felé haladva egyre beljebb, egymásba kapcsolódó díszes lépcsők vezettek le a vízszintig, díszes faragásokkal. Építészeti remekmű. Rajtunk kívül csak egy-két lusta, ott napozó, jó félméteres teknős élvezte a helyszín adta élményeket. Az útközben kivitelezett szabadtéri svéd- asztalos ebédünket a buszsofőr „segített” megtalálni. Ugyanazok a kaják, háromszoros áron, turistacsalogató hírveréssel. Ugyancsak sofőrünk „gondoskodott” arról a buszunkra két tömött bőrönddel felszálló fűszerkereskedőről, aki minden egyes magyar utazónak telipakolta útitáskáját mindenféle fűszerrel. Mivel az utunk elején voltunk még, nem tudtuk, hogy ugyanezeket a „kihagyhatatlan fűszereket” fele áron megvehetjük a városi bazársorokon.

A délutánból késő este lett, mire Rajasthani kirándulásunk harmadik megállóhelyére, a sivatag szélén épült ősi város, Pushkar városfalaihoz elértünk. Gyönyörű szép helyen, egy, a város feletti húzódó dombon épült palota- szállóban lettünk elhelyezve: kívül ötös, a szobák belül 2/3. Na, de nem ez a lényeg, hanem a tágas park, medencével, asztalkákkal, székekkel, ahonnan rá lehetett látni a városra. Nos, hozom a bort és a két poharat- mit beszélek?, hozom a nagy üveg Kingfisher sört, ketten elszopogatjuk- de hát az sincs, akkor jó lesz a prevenciós célra tartalékolt otthoni körtepálinka. Így is lett. A TV-t nem tudtuk beüzemelni, így maradt az okostelefon. (Másnap, a boy segített egy magával hozott kis kütyü rákötésével megoldani a TV problémát> baksis). Pushkar nem nagy város, de szent város. A világmindenséget teremtő Brahma egyetlen templomát megtekintettük. Fotózni nem szabadott, de azért – ötletes magyarként- később mindenki megmutatta a másiknak a mélyvörös toronyépületet, hátizsákból, kabátzsebből, kendőből történt „tüzelései” eredményeképpen.

A nap fő eseménye az ebben az időszakban megrendezett fesztivál, amikor is a pushkari szent tóban fürödve szimbolikusan megtisztulni lehet, és a guru megáldja az ezért folyamadó hívet. A mi kis 23 főnyi csoportunk is beült az 52 ghat (lejáró a tóhoz) egyikének lépcsőjére, ahol a hófehér ruhába öltözött, elegáns és jó-modorú guru mindannyiunkat egyenként megáldott. A férfiak a jobb kezükre kötött színes pamutszalaggal igazolták is ezt a későbbiek során nagy érdeklődéssel kíváncsiskodó itt-lakóknak. A szalag nem hogy a háromhetes indiai körutat bírta, hanem még itthon is: két hét múlva, főleg higiéniai okokból, kellett levágnom. A lányok is a jobb csuklójukra kapták a szalagot, de az asszonyok a balra. Nekünk nem kellett megmosdanunk a szent vízben, de az áldás- osztás alkalmával bizony kaptunk rendes locsolást a szent tó vizéből.
A kisvárosi, mondhatni falusi viszonyok bizony eltértek az eddigiektől:

a lepusztult utak, járdák nélkül, szeméthegyek, marha, teve, ló, szamár, kecske, kutya, birka mellett itt még félig házi, félig vaddisznókat is láttunk, akik szépen beleilleszkedve az ökoszisztémába, nylonzacskótól pizzás- tálcáig minden felfaltak az éhenhalás ellen. A már saját szervezésű programjainkhoz a dombtetőn levő szállodánk és a belváros közti utat naponta vagy 3-szor is megtettük, és akkor ezek voltak az igazán nehezen teljesíthető etapok számunkra. A belvárosi étterem- tulajdonosok ügyesebbje feltelepítette a vendéglőjét a két- néha háromemeletes épület tetejére, így a terasz-restaurant székei pont a városra, a tóra, és partjára tekintettek. Mindkét főétkezésünket ilyenekben vettük igénybe.
Ebéd után egy 1000 m magas hegyen fekvő, Brahma feleségének szentelt templomhoz mentünk fel csoportosan. A feladat adott volt, csak két probléma merült fel. Az egyik, hogy a sivatagban ugye nagyon- nagyon ritkán szokott esni az eső, pláne, hogy nem a szezonjában vagyunk. Ekkor azonban rendesen eleredt az embert-hűsítő, tájat tisztító csapadék, de úgy istenigazából. A másik pedig az volt, hogy egy kvázi zarándokúton, 1500 lépcsőn lehetett felmenni kikövezett úton a hegyi templomhoz. Ez kb. másfél óra felfelé, majd ugyanennyi lefelé menet lett volna. De mivel mi már nem voltunk annyira fittek, maradt a B – variáció, a lanovka.

Hát, mi tagadás, világéltemben klausztofóbiás voltam, még az osztrák, a svájci függőkabinokra sem mertem felülni. De nem volt mese, menni kellett. Életbiztosítást meg amúgy is kötöttem. Meg hát csak nem most fog leszakadni ez a tákolmány! Így is lett: a hatszemélyes, világoskék-alapon virágmintákkal telipingált lanovkában kihagytam a videózást, és mindhárom alkalommal, mikor is a másik kabinokat utasokkal töltötték fel, és emiatt leállt a rendszer, hangosan számoltam a másodperceket, mert ugye ott lifegtünk egy drótkötél végén, 50 m-re a földtől. Egy szó, mint száz, az utazáson részt vett egynegyednyi csoport alaposan szétnézett a hegyi templomban, és többször megcsodálta az alattunk fekvő város panorámáját. És a vagányabbakat is- akik az elállt eső után megindultak- , legalább fogadta egy nyolcfőnyi magyar kórus, akik a helybeliek legnagyobb meglepetésére, azok nevetését kiváltva, hangos hipp, hipp, hurrá! felkiáltással üdvözölték a templomlépcsőt elérő honfitársaikat. Estére ismét egy tetőteraszos egytálétel- vacsi következett, majd bámészkodás a bazárban.
Másnap délután háromig szabad program. Éppen ideje volt: fürdőgatya, úszószemüveg fel-szép volt a medence, gondozták is, de vízforgató sem volt, és a klór szagát még nyomokban sem fedeztem fel-, az autóbuszban meggémberedett végtagjainkat jól átmozgattuk, majd irány a nyomornegyedet átkínlódva a tó, és a szertartások. Mindig érdekes, ha más kultúráját úgy tudjuk követni, ahogy ősi módon csinálták évszázadokkal azelőtt is, és napjainkban is. Délután visszatértünk a hotelhez, ahonnan gyalog keltünk a nem messze levő, a város szélén telepített tevevásár helyszínére.

Mert bizony pont akkor sikerült ott lennünk, amikor minden év október- november tájékán tartják a kéthetes Pushkar Mela tevevásárt. Mintha 2-3 évszázadot mentünk volna vissza az időben, amikor megláttuk a csont-sovány, mezítlábas, rövid- buggyos nadrágos, sárga turbános, sálat viselő nomád teve tartókat, akik sokszor félvad állataikat maguk mellé, a homokra fektették, ők maguk pedig négyen- öten a sivatag homokjában rakott tűz körül ültek, beszélgettek, ettek, ittak, és vártak a jó vevőre, ott, a szabadban, semmivel a fejük felett. Sok keleti hangulatot gyűjtöttünk azon a délutánon a tevevásáron. A fiatal tevecsikók csordáját külön hajtották, a felnőtteket megint külön. Mondanom sem kell, ezek a tevék nem teherautóval, nem vonattal, hanem saját lábon jöttek ide, Pushkarba, akár száz kilométereket is megtéve. A vásár a városhoz közelebb eső területén már előkelőbb állatok piaca is zajlott: bizony, gyönyörű, szívós, munkaálló arab telivérek, és egyéb félvérek kerültek eladásra a többlet önbizalommal rendelkező tenyésztők- állatorvosok nemesített portékáiból. Hazafelé megismerkedtünk a hindu, a baha’i, és Krisna-hívők vallása után a szikh vallással is, a helyi nagytemplomukban tájékozódván.

Vallás Indiában: A hindu (82%) vallást az ottaniaknak nem kell felvenni, ebbe nem lehet átkeresztelkedni: ők ebbe születnek bele. A négyezer-éves vallás egyik fontos alappillére a reinkarnáció, azaz aki ebben az életében helyesen él, ez meghatározza karmáját, jövőbeni sorsát, az halála után más formában születik újjá. Mindennapjaikban fontos tényező, hogy részt vegyen rituális imádáson, azaz a puján, a család holtjait mindig elhamvassza, és a kasztrendszert elfogadja, abba beintegrálódjon.

Három főistenük Brahma, a teremtés, Síva, a rombolás és Visnu, a megtartás, az élet felelőse, de ezenkívül rengeteg félisten, démon, és egyéb tisztelnivaló szellem van kultúrájukban. Az iszlám (13,4%) a második legnagyobb vallás Indiában. Miután az Indiától nyugatra fekvő indiaiak 1948-ban megalapították a főleg iszlámok- lakta Pakisztánt, az országhatáruktól keletre pedig Kelet- Pakisztánt, melyből később az önálló Bangladesh lett, jóval kevesebb a véres vallási összetűzés, amelyek – ámbár hitetetlen toleráns, és békeszerető az indiai nép-, néha még előfordulnak, főleg a szomszéd országokkal történő nézeteltérések folyamán. A jainisták (dzsáinisták) (0,5%) főleg szerzetes- és apácarend, „polgári” híveinek fehér ruhát kell hordaniuk, és a fizikai világ elvetését tartják fő tanításuknak a lélekkel szemben. A legaszketikusabb vallás. A szikhek (2%) megint egy népes ága a hinduknak, ámbár csak fél évszázados a múltja. A hindu vallásból átvette a lélekvándorlás és a karma tanait, a kasztrendszert ellenben határozottan elutasítva hirdeti a mindenki egyenlő elvet. Az iszlámból pedig az egyistenhitet vette át. Vezetője a guru, az életen át tanuló, továbbfejlődő hívek pedig a szikhek. Külsőségben megismerhetőek arról, hogy gyönyörű szépen felrakott, nemes anyagból készült turbánt hordanak, a hajukat, szakállukat nem vághatják le életükben (a nagy haj a turbán alá van begyűrve, ellenben szépen sodrott, kackiás bajuszuk nagyon jellegzetes), acél karperecet kell hordaniuk, és amit nem látunk, a turbán alá betűzött kis tőrt- kardot is kell maguknál viselni. Díszes márványtemplomaik, tiszta, ápolt istenházaik, elegáns öltözékük alapján összeszedett, ezáltal jobb-módú válfaja ez a 25 millió hívet számláló gyülekezet. A buddhizmus (0,8%) is elterjedt az országban, amely megteremtésének színhelye volt, de mostanra egy kicsit itt visszaszorult, viszont a keleti, déli szomszédos országokban ez a vezető vallás.

A Krisna- hívők megint csak egy jobb módú hindu vallási csoport, Európában , Amerikában, és friss tapasztalataink szerint Oroszországban is elterjedtek, népszerűek. Az ISKCON templomokban a hívek meditálnak, a jóga fontos tevékenységük, szárit hordanak, és homlokukat tilaka színes festéssel jelölik meg. Egy Calcuttából Amerikába települt gyógyszerész alapította meg alig 50 éve. A baha’i közösség tagjai a világbékét és az összetartozást hirdetik, még Indián belül is markáns pacifista vonallal. Végül a judeizmus, a kereszténység is jelen van a szubkontinensen, részint az anglikán és katolikus (britek, portugálok) templomok formájában, de a zsidó vallás is megtalálható. Rengeteg izraeli turista jár Indiában: ha négyféle külföldi étel- különlegesség- csoport van egy választékosabb étterem étlapján, akkor abban a zsidó is benne van.

A nagy egzotikus csavargást este egy, vacsorával egybekötött folklór műsor zárta: három zenész, három táncosnő, és egy táncos, aki tűzet okádott szájából, alkotta a magyar csoport számára az aznap későesti meglepetést. Mennyire mások a táncaik, mennyire más a zenéjük, a hitvilághoz kötött viselkedési elemek teljesen eltérnek a mieinktől. Talán a modern templomi díszítésekben értük utol azt a giccsesnek mondható, művészietlen törekvést, ami a csillogást, a tömegeknek való megfelelést tűzi ki célul. Itt, a folk- hagyományokba is bizony bele- belecsempésztek olyan, cirkuszi mutatványok szintjén előadott darab- részleteket (tűzokádás), amelyek feladata inkább a tömegízlés kiszolgálása, és nem a néprajzi elemek felelevenítése volt.
Már utunk 9-ik napján indultunk hosszú utunkra Rajasthan állam nem annyira felkapott, de csodálatos építészeti örökséggel, és mögötte érdekes történelmi eseményekkel előrukkoló városába, Chittorgarh-ba. Az állam déli részén elterülő 110 ezres városka fő attrakciója

az Chittor Fort, az erőd, amely India legnagyobb erődje. Büszkén emlegetik az ottani emberek, hogy az óriási mogul (tatár- török) támadások során, melyek egész Indiát leigázták, csak három alkalommal, 1303-ban, 1535-ben, és 1567-68-ban sikerült bevenniük az erődöt. Az utóbbi után az itteni nők tragikusan hősies cselekedete, a jauhar, az önkéntes, az erőszakok, a rabszolgaság elől csoportos tűzhalálba menekvés, az egész kontinensen a hősiesség példája. A palotát a VII. században kezdték építeni, és 1500-as évekig folytatták. Sok romos már közülük, de a monumentális épületek még így is lenyűgözőek. A 13 km hosszú várfalon belül sok az érdekesség. A Padmini-palotától

jó kis távolságra van a legszebb, engem építészetileg a kambodzsai Angkor városára emlékeztető épület, a jain- templom, a mellette magasodó Kirti Stambh- a hírességek 22 m. magas, elképesztően gazdagon faragott tornyával. De kihagyhatatlan látnivaló a Gaumukh víztározó, és az előbbinél is magasabb, 8 emeletes, 37 magas Vijay Stambha,

a Győzelem tornya. Chittori kalandozásaink két emlékezetes emléke közül az egyik, mikor is a templomok körül kószáló majom- hordák a szemünk láttára bántalmaztak egy indiai nőt, akinek bizony fájdalmai is voltak ennek következtében. A másik a jó öreg, kiszolgált motoros riksánk, amelynek előbb az első sebességét nem akarta bevenni a váltó, ezért a négy nem ijedős magyar leszállt, és megtolta a járgányt, amely így felgyorsulva, kettesbe volt már kapcsolható. De nem sokáig örültünk a sikernek, egy párszáz méter után végleg megadta magát a riksa, mert dúrdefektes lett.
Már besötétedett, mikor Udaipurba, India Velencéjébe indult el buszunk, és késő este lett, amikor megérkeztünk oda. Eddig messze a legszebb, kívül- belül népi mintákkal díszített, egykori havelibe, átriumos hotelünkbe kaptunk szállást két éjszakára. Egy helyi vendéglőben jól bevacsoráztunk, majd kipihentük magunkat a következő nehéz napra felkészülve. Utazásunk tízedik napján, akárcsak Jaipurban, Amberben, vagy Chittor-ban, a királyi palota,

a City Palace meglátogatása volt a nap fő eseménye, ami az elvárásokat alaposan felülmúlta. Előtte meredek lépcsőkön felmentünk a város főtemplomába, a Jaggadish-ba, amely kívülről reliefek tömkelegével díszített volt, mégis az „oltárnál” található ijesztő fekete Visnut ábrázoló kőszobor látványa volt az igazán emlékezetes. A 400 éven keresztül folyamatosan épített, mégis egységes összképet mutató maharadzsa palotája hatalmas méreteivel, gyönyörű épületdíszeivel fogott meg, pedig az igazán álmélkodni valók benn voltak láthatóak. Mivel a hazai csoportvezetőnk arcpirítóan drága összegért kapott volna guid-ot, idegenvezetőt, berágott, és saját magunk, internetes vezetéssel jártuk be a palotát. A csoport zálogként fényképes jogosítványomat helyezte letétbe.

A piros, kék, zöld színű csempék, mozaikok, üvegablakok, a negyedik emeleti Bawa Mahal kertjével, szökőkútjaival örök emlék, és hangulat maradt. Majd már szabad program keretében nejemmel rögtön a Pichola- tó partjára mentünk, a legszebb, a Gangaur Ghat (a vízre levezető díszes lépcső-út) igénybevételével. Valóban volt egy kis velencei hangulatunk a tavon halkan suhanó hajócskák, a part- menti színes paloták, a keskeny gyaloghidak látásakor, de a vízparton ruhát mosó asszonyságok, a hídon keresztbenfekvő, békésen kérődző tehenek más visszatérítettek Indiába.
Igaz, amit még a legszegényebb indiai esküvőkön is megtesznek: pénzt, időt nem kímélő felhajtással ünnepelik meg. Nos, a tavon átívelő hidak teli voltak teltkarcsú (ez a női ideál ott!) menyasszonyokkal, akiket a fotósok keringettek jobbról- balról. Másik ottani emlékünk a méltán világhírű udaipuri miniatúra- művészet egyik műhelyébe való betévedésünk volt, ahol aztán kapásból egy háromnegyedórát töltöttünk el. Szebbnél szebb képeslapra, pergamenre, vastag papírívekre festett, ragasztott csodálatos képeket láttunk, és persze, be is vásároltunk belőlük. Kora délután itt is, mint Pushkarban, felavattam a hotel medencéjét, fél-tucat magyar turista és két megtermett teknős figyelmét magamra hívva. Este ismét folklór műsorra voltunk hivatalosak: a Pichola- tó partján, a városi múzeum kertjében több-száz turista bámulta meg az előadást. A hagyományos táncok, melyet vagy duóban, de legtöbbször hárman- négyen adtak elő a táncosnők, már egy kicsit megismertük tegnapelőtt. A csábos csípőmozgatások, a sokat mondó kecses kéz- kar, és szemforgatások ismert elemei ennek, de a bábművészetet már kevésbé ismertük. Egy neves bábozó előbb egy királyné szomorú szerelmi történetét „játszotta” el nekünk, majd a maharadzsa hősi mutatványai jöttek, hihetetlen mozgatási tudással. Szinte mind a tíz úját külön- külön használta a 30-40 centis nagy rongybábú mozgatásakor. Az i-re a pontot mégis egy táncosnő- akrobata hölgy tette fel, aki előbb 3, majd 5, a végén 11 db, egymás tetejére helyezett cserépedénnyel táncolt, üvegcserépen lépdelt, tányéron egyensúlyozott. Úgy saccra legalább két és fél méter lehetett a cseréptorony magassága.
Este elvegyültünk a tó- parton. Engem a sűrű forgalom, a kivilágított épületek, és a ghat a legszebb folyóparti helyszínemre, a portói Douro- sétányra emlékeztetett. Másnapra még mindig tartott meglepetéseket a csodálatos Udaipur:

a Pichola –tavi főúri nyári rezidenciát, a Jag Mandírt látogattuk meg hajóval. Gondosan beöltöztettek a helyiek mindannyiunkat mentőmellényekbe, de ezúttal nem is bántuk. Itt sose lehet tudni, Indiában. Az 1615-ben épült palota lenyűgöző épületeivel, palotáival nagy élményt adott, és ehhez hozzájárult az is, hogy, mint Udaipurban minden közterületen, tisztaság, rend, frissen nyírt fű, cserjék akadtak szemünkbe. Ebéd után (találtunk sült csirkét és sört végre!) készülődtünk vissza kiinduló-pontunkra, Delhibe, de most- a nagy távolság miatt- repülővel. Hét és félnapos Rajasthani csavargásunk véget ért, de még vártak új tájak, új kalandok ránk!

Megjelent az ongo.hu portálon 2019.12.26-án