Kőkemény ritmusözön az A38-on -
A Ben Poole Band és a Henrik Fleischlader Band koncertje
Szöveg és fotók: Gróf István
A kora ősz egyik várt hazai rockeseményére szeptember 12-én került sor a fővárosi A38 hajón. Két európai rock-blues csapat, a brit Ben Poole Band, akik az "Anytime You Need Me" című, és a német Henrik Fleischlader Band a Hands On The Puzzle című, a hetekben a polcokra dobott új albumaik bemutatására vállalkoztak, és a szerencsénknek köszönhetően turnéik csatlakozóvárosa éppen Budapest volt.
A fiatal, 29 éves angol gitáros-énekes, Ben Poole a jövő rock-blues gitárosainak nagy ígérete - a jövő Bonamassája, mondják, aki tavaly nevezést is kapott a legjobb bluesgitáros címre-, 2012-ben lépett ki az ismeretlenség homályából Londonban a
Let's Go Upstairs c. nagylemezével, és rögtön magára irányította a szakma figyelmét. Ezt a lemezét pontosan kétévente újabbak követték, így '14-ben egy zenei szentélyben, a Royal Albert Hall-ban tartott koncertjük felvételeit tartalmazó album, '16-ban pedig egy nagysikerű stúdiólemez, a
Time Has Gone jött ki az ideit megelőzve.
Szóval a brit új nemzedék kopogtatását vártuk, és nem csalódtunk. A külsőségekre, ha adunk, egyedül a basszeros, Tom Swann idézte fel bennünk a rockzenészi ismertetőjeleket középhosszú, göndör hajával. Sam Wade, a fiatal dobos és Joe Mac billentyűs is rövid hajjal, polgári öltözékben fogadtak bennünket. De a szólista valóban meghökkentett: tarkóig felnyírt hajú rockgitáros-énekest eleddig nem láttam-hallottam.
Mindezen szubjektív elmélkedések persze semmit se számítanak, amikor belecsapnak a zenélésbe: kőkemény ritmusözön rázta meg a hajó egykori rakterét, amikor a legelső lemezük címadó számával,
a Let's Go Upstairs c. funkyval elkezdték koncertjüket. A lengőbasszussal kísért
Win Your Over S. R. Vaughan-os hangszerelésű számban a billentyűs alakított emlékezeteset, majd a
Take it No More következett, már az új lemezről. A fehér Fender ezután a taccsvonalra került, hogy a vörös Gibson percei következzenek Poole-gyerek ujjai között.
A Have You Ever Loved A Woman c. klasszikus 12-es blues már megmutatta Ben tehetségét és az ezt kiaknázó tudását is. Freddy King mester örökzöldjét sokan műsorukra tűzték a kezdő John Mayalltól Eric Claptonig, és az angol srác nem maradt el tőlük. Mind énekben, mind gitárrögtönzésében teljesítményével felhívta a figyelmét a söntésben iddogálóknak: az addig félig telt dühöngő ekkor töltődött fel szépen.
Egy kemény, hard-rockos, énekstílusában, szerkezetében leginkább Rory Gallagher világát idéző nóta (
Further On Down The Line) után a
Start The Car c. szaggatott ritmusú, majdnem reggae jött, mindkettő az új lemezről. Ben nem telt, se nem bluesos, se nem hard-rockos hangszíne, semleges, mégis kellemes tenor hangja uralkodott a dalokban. Nem biztos, hogy ennek a közönségnek a refrén tapsgenerálással való énekeltetése lenne a biztos siker, de ő ezzel a gesztussal több dalában is próbálkozott. Mi nem ezektől hangolódunk fel, Benny! De istenigazából élveztük a rákövetkező Zep-riffekhez hasonló indítást, és földbe (vízbe?) döngölő kemény gitárimprovizációt, mely a korai Clapton egymásba fűzött, gördülékeny játékát idézte, ritmusváltásokkal megcifrázva
(Anytime You Need Me). Az egyórásra tervezett koncertrész utolsó száma aztán igazán közönségtomboltató volt. A lassú bluesból erős rockba vaduló
Stay At Night c. búcsúnótában a csúcson a gitár-orgona kérdez-felel váltásban parádézott egymással, miközben Poole ügyesen belecsempészte a
Smoke On The Water dallamát is rögtönzésébe.
A zenekarban a frontemberen kívül a billentyűs zenei teljesítménye volt figyelemreméltó, a ritmusszekció emberei pedig derekasan helytálltak. Érdekes azonban, hogy a néhány hónapja felvett lemezen az akkori három zenésztárs egyetlen tagja sem volt a mostani előadói gárdában. Vagy ennyire nagy a fluktuáció, vagy ennyire elfoglaltak az eredeti zenészek, vagy az alkalmi koncert-körút szervezése ezt kívánta? Nem tudni!
Meghökkentően rövid idő alatt, (magyar rekord?) 15 perc alatt átszerelt a technikus-csapat, és rögtön folytatódhatott a show. Ehhez persze hozzájárult, hogy a dobszerkó és a billentyűk is a háttérben „várakoztak" bevetésükre, míg az előzenekar játszott. Henrik Fleischlader bandája más hangzást hozott a színpadra, mint az előzenekar. A tizenötéves rutin, az eddig kiadott 14 album garancia volt arra, hogy érett muzsikát kaphassunk.
A színpadon a bal oldalon a gitáros-énekes, a jobb szélén Roman Balik billentyűs, mögötte Armin Alic basszeros, hátul Moritz Meinschafer dobos, míg az ötödik zenész, Marco Zügner szaxofonos az orgonista mellett helyezkedett el.
Az első, profin meghangszerelt akkordok elhangzása után beugrott a '70-es évek eleji csodálatos progresszív zenei korszaka a
Colosseummal, a Keef Hartley Band-del, a Blodwin Pig-gel.
A frissen megjelent albumuk kezdőszáma, a
Community Immunity c. már ezt sugallta, hiszen az egyedüli fúvós, a szaxofon, és a többit ragyogóan pótló orgonatercek nagyszerűen díszítették Fleischlader fajsúlyos, érces énekét, és gördülékeny, szépen kapcsolódó gitárrögtönzéseit. A lemez második dala a koncerten is követte a sort: a
Love Straight bluesos kőkemény rock volt, ritmusváltásokkal megvariálva. A harmadik, a
Too Cool For Me c. dal már a
Get Closer c., egy évtizeddel korábbi CD-jükről szólt. Társaimnak is összevetésként a Colosseum, benne Dick Hextall Smith játéka ugrott be Marco szaxofonázását hallva, de Roman rég nem hallott- használt, de mostanában egyre gyakrabban ismét divatba jövő jazzes e-pianón játszott rögtönzései is komoly zenei teljesítményeket takartak.
Egy reggae-szerű könnyedebb dal után egy Freddy King stílusban előadott lassú, 12-es blues jött Henrik ének, de főleg gitárosi főszerepével. Olyan dallamosan rögtönzött, hogy néha az volt az érzésem, hogy ez is előre megkomponált szólam. Ha azt mondom, hogy a kisujjából rázta ki a '60-as évekbeli nagy brit gitárosokhoz hasonlóan dallamait, akkor nem túlzok. De a java még hátra volt! A
Share Your Money c. szintén dögös lassú blues megint az új lemezről lett beválogatva, melyben a többkörös zongoraszóló vitt az extázis felé minket, de az i-re a négy hangszer uniszónója tette fel a pontot a szám vége felé. Balik mester a kórusokban Korg-jával leginkább fúvós, vagy orgonahangzást produkált, az e-piano a rockos számokban, és a rögtönzésekben lett bedobva. Egy csattogó, monoton pergődobra pörgő nóta után, melyben Henrik ismét egy ragyogó rögtönzést vágott ki, egy közepes tempójú 12-es blues követett, ezúttal gördülékeny 6/8-os menetben.
Ismét három nóta következett az új lemezről: előbb a
Mourful Melody lassú song, igencsak bővelkedve progresszív elemekkel, melyben a főszerepet a gitár és a szaxi kapta. A nyurga német, akinek egyedi ismertetőjele mindig a fejébe húzott simlis sapkája, érzéki gitárszólóit Zügner altójának meleg, bársonyos dallamai váltották, hogy aztán mindkettőjük rendkívül hatásos, jazzes uniszónójával fejezzék be a zenei értekezést. A lírai ballada után az
I Don't Work c. lengőbasszussal ritmizált, majd a
Winding Stair c. pergős rock'n'roll következett. De szusszanást sem hagyva maguknak folytatódott a hangverseny. A zenészek egyre inkább belemelegedtek: egy 20 perces rock, majd egy legalább 35 perces blues következett, melyek jelezték, hogy Fleischlader úr egyre inkább élvezi a zenélést. Az előbbiben Balik szintén nagyon élvezte a billentyűzést, hiszen vagy 5 kőrben rögtönzött káprázatosan, mígnem a főnök „leváltotta" gitárjával őt. Armin változatos, ötletdús basszusjátéka ugyanúgy hozzájárult a ragyogó összhangzáshoz, mint a mindig mosolygó, a zenekarvezetővel -annak rögtönzéseit gyorsan lereagáló- állandó szemkontaktusban álló dobos, Moritz.
Az Elmore James bluesfater által írt, de Albert King, Stevie Ray Vaughan, legfőképp Gary Moore által sikerre vitt
The Sky is Crying c. lassú tizenkettesre bejöttek a vendégek is: az előzenekar gitáros-énekese, Ben Poole és a hazai csodagitáros srác, a 13 éves Fehér Ádám. Henrik gyorsan összedugta a csatlakozókat, és elkezdték az ördögi színjátékot. Előbb ő, majd Ben énekelt és gitározott egy-egy kőrt, majd a bongyorhajú magyar srác jött, aki szépen beilleszkedett a sorba kitűnő rögtönzéseivel. Ez többször ismétlődött a B.B. King-i receptnek megfelelően: a dinamikailag erős kezdés, és a szereplők játéka után pianissimóban muzsikált nekünk (és magának!) a német, hogy aztán extázisban törjön ki fortissimóban mind a 7 muzsikus összjátékával. A nevezetes Showndown szuperlemez, Albert Collins, Robert Cray és Johnny Copeland, a három fekete gitáros-énekes produkciója ugrott be összehasonlításképpen, ahol ők is sorban énekeltek- gitároztak egy-egy számban, megmutatva tudásuk javát, versenyezve egymással.
A koncert már jó másfél órája ment, és azt hittük, ez volt a csúcs. De nem! A magától értetődő visszatapsolás után még két számot nyomtak le immár kvintettben: elsőként egy Johnny Guitar Watson funk-ot szédítően dögösen. Az
Ain't That A Bitch legalább olyan jól szólt, mint a mesteré, és keményebben, mint az Aerosmith-féle feldolgozás. A szakállas zenekarvezető nem lankadt, pedig a funky gitárreszelésbe ő is elfáradt, nemcsak mi, akik szék nem lévén, igencsak éreztük lábunkban-derekunkban a közel negyedik órája tartó bulit.
Mind a három szólista alaposan beleadott mindent a számba, Henrik is a monoton akkordozást ötletdús szólókkal váltotta fel a szám közepén. A korai Santana, a példakép, Gary Moore, vagy korunk gitárkirálya, Joe Bonamassa szelleme suhant át az utolsó blues balladában, ahol szinte az egész számot Freischlader gitárjátéka uralta. Alaposan kitett magáért, hogy ne csak a progresszívek, ne csak a blues fanok, hanem az érzékenyebb szívűek is megkapják a maguk élvezetét.
És ez így volt jó, így volt kerek. 200 perc tömény rock-blues hallgatása után egy jó időre feltöltekeztünk Poole és Fleischlader mesterek jóvoltából.
Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2018.09.08-án
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése