SOUL PARÁDE, FUNKY ŐRÜLET-TÁNCOS HANGULAT A LAMANTIN-KEDDEN

Soul parádé, funky őrület - Táncos hangulat a Lamantin-kedden

2017.06.21. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Előzenekar nem lévén, a nekik szánt időt várakozással töltöttük, mikor pontban este 7-kor a hazai soul- funky supergroup, a Roadkill Cafe az időjárás miatt már alaposan előfűtött Fő téri sátor színpadára lépett. A focicsapat + szövkap létszámban, azaz 12 fővel felálló banda annak a ritka zenei tehetséggel megáldott, sokoldalú muzsikusnak, Pély Barnabásnak az ötlete volt majd 21 éve, aki elhatározta, hogy ezzel az alakulattal a soul és a funky hazai interpretálását megteremti - persze vérprofi zenészekkel. Kisebb kihagyásokkal, de a banda a mai napig is működik, immár a kezüket elengedő Barna nélkül, de akinek a zenei öröksége ott lebeg felettük most is.

Ragyogó választás volt azt a Mujahid Zoltánt frontembernek megtenni, aki végigvezette, énekelte, irányította, konferálta a bulit, ráadásul meglepően ragyogóan énekelt. „Here I Am"- szólt tőle az kezdő dal refrénje, és a kőkemény fúvóskszekcióval megspékelt banda még Romhányi Áron - a kevés alapító tagok egyikének - ragyogó zongoraimprójában is élvezkedhetett. Majd a női szólisták következtek, a szintén alapító tag Galambos Dorina egy Aretha Franklin adaptációval, majd Mihályi Réka az Otis Redding komponálta Sitting On the Dock of the Bay c. balladával. Dorina magasabb, vékonyabb, élesebb hangja jól kiegészítette Réka fátyolosabb, mélyebb, teltebb hangját, így duóban tökéletesre hozták a vokálokat. A következő szám ismét Mujahidé volt, hogy egy medley következzen, a műfajt divattá teremtő jó kis Tamla Motown stílusban, amolyan Supremes-hangulatban. A Stones-os Bobby Kays stílusában megszólaló, nem túl bonyolult, mégis rendkívül fülbemászó szaxofonszóló Bakó István nevéhez köthető, aki két társával, a trombitás Csík Tiborral és a pozanos Almási Attilával alkotta a kőkemény fúvósszekciót. Nos, az ezt követő dalban, Stevie Wonder Superstitionjében Almási is eleresztett egy emlékezetes szólót, de a pálmát a számban az Mujahid Zoltán vitte el tökéletes énekével, előadásával, hangulatteremtésével. Ugyancsak ő volt a szólistája az azt követő Take To the Water c. dalnak, mely ősbemutató volt a Lamantinon.
Egy kicsit „leült" a hangulat néhány szám erejéig, mikor is Réka, Dorina és Zoli is szólót énekelt, de a háttérben meghúzódó gitáros, Arany Zsolt - aki mint kísérőgitáros, „végigreszelte", akkordozta a számokat -, megcsillantotta tehetségét, és lenyomott egy szólót, feldobva a hangulatot szaxis kollegájával együtt. A Marvin Gaye- nóta, az I heard it througt the Grapevine megint Dorina sikerét hozta, de James Brown slágere, a Sex Machine ismét visszahozta az igazi pezsgést. Zoli káprázatos éneke, és a 20 éve változatlan lelkesedéssel játszó Romhányi Ákos ötletdús, jazzes hangvételű zongorajátéka felpezsdítette a hangulatot úgy, hogy még a közönség megénekeltetésére is sor került a frontember jóvoltából.

Az utolsóként előadott Stevie Wonder- nótában aztán a hangulat a tetőfokára hágott, és ebben nem kis szerepe volt Romhányinak, aki jó pár perces reppeléssel fokozta a fokozandót. Így nem csoda, hogy a közönség visszatapsolta a bandát, ahol a biztos kezű Csizmadia László basszusolt, a precíz Kárpáti Rudolf Csaba dobolt, a „tanítvány" Lőrincz Ádám billentyűzött, és a szintén régi bútordarab, az egyik alapító, Mészáros Gábor ütőhangszereken játszott a már említetteken kívül. A refrént, a Keep On Trying-et, majd a soul műfajában Sly And Family Stone óta ismert taps-, és hangulatfokozót, a Higher, highert a jó kétharmadáig megtelt sátor közönsége együtt énekelte a Roadkill Cafe muzsikusaival.
Alig félórás átszerelés után ¾ 9-kor lépett a színpadra a 8 tagú The Jamal Thomas Band. Az amerikai dobos- énekes- showman európai zenésztársakat fogadott fel az erre a nyárra leszerződött koncertjeire. Maya Lisa, a hófehér bőrű, rózsaszín ruhájú énekesnő Hollandiából, a kitűnő Coen Molenaar billentyűs és az ugyancsak rutinos basszeros, Dave Breidenbach szintén a szélmalmok hazájából érkezett, míg Matthias Schwenger trombitás és Alex Bernath dobos Németországból. Ausztrál zenész Timothy Hepburn, a pozanos, míg a gitáros, Simone Cesarini olasz.

A felvezető funky szám után többen összenéztünk: az ügyesen táncoló hölgy énekel-e, Jamal csak dobol, és nem énekel? Mi lesz később itt? A jellegzetes funky-ritmusdarálás után a második számban aztán Thomas úr bemutatta hangszereseit, egy kis jazz zenélés keretén belül. Sorrendben a trombitás, a harsonás, majd a zongorista, gitáros, a basszgitáros, végül a dobos is megmutatta: tudnak jazzt is játszani, de a konklúziót a fehér öltönyben, szürke garbóban, napszemüvegben, aranyórával csuklóján vezénylő Jamal mondta ki: BUT WE LIKE FUNKY!!
Ok, ez rendben van, de a harmadik szám ismét éles kanyarral került tálalásra: egy kemény rock nóta, amolyan Bon Jovi-s szalonrock kivitelben következett, immár Maya Lisa kisasszony énekével, aki végre bebizonyította, hogy van hangja. Mint kiderült, Jamal korábbi bandájának, az S.O.S.Band-nek volt sikerdarabja a nem túl átütő szám, melyet végül Dave mentett meg 6 húros basszusán hozott nagyszerű rögtönzésével.
Az ezt követő műsorukban aztán kitartottak az old-school funky, és a legfrissebb funk- irányzatok mellett. Jamal hol egyedül, hol duóban, Mayával énekelt, hol pedig hátrament, és beült a dobjai mögé. Persze az „igazi" dobos, hátul, baloldalon stabilan hozta a rábízottakat. A nem megszokott elhelyezkedés a billentyűsé volt: Molenaar úr jól megérdemelten kapott helyet a színpad közepén: mindentudó Korgjával, és a jó öreg, rozzant Rhodes- zongorájával a monoton hangszín-, és ritmusvilágba gyakran hozott felüdülést profi billentyűjátékéval. Még Hammondozott is nekünk valamelyik számban!
Már az ötödik dal után - persze a zenekar tagjainak invitálására - megjelentek a színpad előtt a táncoló fiatalok. A dalok az egysíkú, monoton ritmus alatt változatosak voltak: Thomas és Lisa énekduói sok esetben nehezen előadható, nemcsak tercekkel operáló vokálparádék voltak, és a hangszeresek is közben meg- megmutatták igazi tudásukat. Még csak a hetedik számnál tartottunk, amikor Jamal a színpadra szólított 3 önkéntes, megfelelő önbizalommal, és szereplési vággyal feltöltekezett leányzót a színpadra, hogy táncversenyen bizonyítsák tudásukat. Az amerikai showbiz egyik jól bejáratott eleme ez, és bizony, itt is bevált. A 2/3-ig megtelt sátor közönsége, amellett, hogy rendre megénekeltették őket, ingyen cirkuszt is kapott, de ehhez fel kellett jönniük a hátsó sorokból is.

Aztán váratlanul, a hangulat tetőfokán, Thomas úr 5 perc szünetet kért (és kapott) magának a közönségtől. A zenészek fáradtak- e el a kánikulában, vagy az ötlettárat kellett átgondolni, nem tudjuk, de a szünet után dörgedelmes dobszólóval indult újra a vidám, táncos éjszakai mulatozás. Mindenki a színpad körül táncolt, énekelt, sőt, a Country Boy c. dalban a talján gitáros, Cesarini is előremerészkedett a dobogón, hogy amolyan Prince-s stílusban a fárasztó akkord-reszelések után egy jót szólózzon.
A közel kétórás buli után persze a ráadás számok jöttek. A lelkes közönség nagy része jól érezte, kitombolta magát. A kérdés csak az, hogy a szervezők - rendezők a jövőre vonatkoztatva folytatják-e ezt a populáris parádét, vagy a jazz zenei standardot tartva húznak egyet a nadrágszíjon. Jövőre majd ez eldől.
megjelent a www.vaskarika.hu portálon, 2017.06.21-én