2017. június 23., péntek

BLUESNAPI CSEMEGÉK A LAMANTIN FESZTIVÁL CSÜTÖRTÖKI NAPJÁN

Blues napi csemegék a Lamantin Jazz Fesztivál csütörtöki napján

2017.06.23. Gróf István - Fotók: Szabó Bence Paszkál

Az improvizációs tábor hallgatóiból verbuválódott előzenekar rövid bemutatkozása után a hazai szájharmonika-professzorok egyike, Pribojszki Mátyás és zenekara lépett színpadra.
Zömében a legutolsó, és talán eddig legsikeresebb CD-jükről, a My Stories-ról válogattak be vagy féltucat számot. Kezdéskor azonban pont nem erről, hanem a korábbi lemezükön található Zydecola Boogieval alaposan feladták a leckét az utánuk jövőknek. Ebben a harmonikázás magasiskoláját mutatta be Pribo úgy, hogy a majdnem sláger könnyedén átjött ugyan a közönségnek, mégis óriási virtuóz teljesítményt kaptunk a kis 10 lyukú hangszer, a blues harmonika megszólaltatásában a fiatal mestertől, akinek szólóját Szász Ferenc gitárrögtönzése követte. A Can't Make You Stay egy kőkemény Chicago- blues, ahogy azt annak idején, öt és fél évtizede Muddy Watersék megteremtették a szeles városban. Az eredeti Pribojszki Mátyás Band lemezen a blues királyának egykori gitárosa, Bob Margolin játszott, a nagysátorban azonban „be kellett érnünk" II. Szász pengetésével. Egy lassú bluesban, a Soul Stealin' Mama c. számban mindketten megmutatták, hogy a lassú tizenkettesekben lehet igazán kiteljesedni, érzelmeket közvetíteni a zenészeknek úgy, hogy a fonalat a közönség is elkaphassa. Mind Mátyás, mind Feri gondoskodott erről. Egy jó kis instrumentális boogie séma után, melyben megint a zenekarvezető brillírozott harmonikáján, a Good Time, Charlie c. funky ritmusban előadott dal következett, melyben Pribo diatonikus (egész hangok fújhatóak - szívhatóan csak) pofagyaluját átcserélte egy fekete kromatikusra (ezzel félhangokat is lehet játszani). A feltehetően Charlie Musselwhite-nak, a jelenleg élő egyik legnagyobb harmonikásnak ajánlott Bobby Blue Bland dalban Mátyás igazán odatette magát, mindent kihozott a kis hangszeréből, amit lehetett. A tavalyi lemez kezdődala, a slágergyanús Memphis Soul-ban a harmonikás, egyben a banda énekese is ez utóbbiban nyújtott ragyogó teljesítményt: a nem könnyű soul-dalban szépen átjöttek énekhajlításai. Epésen jegyezte meg, hogy a londoni BBC műsorán tartja már ezt a számot, de a hazai rádióállomások azonban még mindig tartoznak ezzel.
A fergeteges műsor végét jelezte a Big Fat Mama c. őrületes boogie eljátszása, melyben Pribojszki nem túl sok sikerrel énekeltette meg a nagyérdeműt. Pedig meg is lettünk „fenyegetve": addig nem megyünk haza, míg a refrén nem megy tökéletesen. A záró szám szokás szerint egy őrületes ritmusú rag és rock keverék volt, melyben a zenekarvezető lendületes éneke és harmonikajátéka (még a When The Saint Marching On-t is belefűzte a rögtönzésébe) uralta a számot. A már említett II. Szász Ferenc gitároson kívül nem szabad megfeledkeznünk Csizmadia László stabil basszusjátékáról, és Molnár Dániel a finomságokra is ügyelő precíz dobjátékáról.

A következő előadó az Amerikába települt blues gitáros-énekes, Little G. Weevil volt, aki két, a blues-rockban évtizedek óta járatos kísérővel, Herr Attila basszerossal és Gyenge Lajos dobossal érkezett a szombathelyi fellépésre. Egy instrumentális hard-rockkal kezdtek, melyben már hallható volt a gitáros „fazonigazítása" is: azaz erőteljesebb nyitás a keményebb, rockosabb megszólalás felé. Új, barna elektromos lapgitárját még nekem sem volt módomban látni: Szűcs ezzel játszotta le műsorának zömét. ( De azért a sárga Epiphone Acoustic is előkerült néhány szám erejéig.) A nagy brit gitár-hero-k, Clapton, Alvin Lee, Rory Gallagher a '60-as évek közepi gitárnyüstölései jöttek elő emlékezetemben, de a hangzás, éppen a shouter- énekkel azért a nagy példakép, John Lee Hooker zenei örökségét idézték.
Már a harmadik nótában elértünk a dramaturgiai fordulóhoz: egy lassú tizenkettes blues következett, annak minden, Amerikában meghonosodott elemével: fülszaggató gitárbevezetés, énekelt rész, elhalkuló, a lélek rezdüléseit áttranszformáló gitárrögtönzés a felső régiókban, suttogó ének, majd hirtelen kirobbanó, maximális hangerővel visszatérő gitárszóló, és ének. A végén félperces coda: ilyenkor szoktak beszólni a lezárást egyre halogató gitárosnak: öld meg!! Ekkor az hátrafordul a dobos felé, és belebólogatva elrendeli a végét a basszgitáros közreműködésével.
A lassú bluest néhány frissebb követte a 2012-es lemezről, közte lódobogás- ütemű county-beütésekkel, hogy az unplugged- rész következhessen. Három dal következett ebben az etapban, mindháromban tökéletesen kijött az a finom blues gitártudás, amely még Lightnin' Hopkinsék hagyatéka az ősi delta- blues időkből, azzal a magas tenorénekkel párosítva, amely az évek múlásával egyre inkább hasonlít a feka énekesek előadásmódjához. Na, ez volt az a koncertrész, amire elmondhatjuk, hogy ezért kapta az elismerések zömét a blueszene otthonában 2013-14-ben Szűcs Gabesz.
Az akusztikus blokkban a dobro ugyan nem került elő, de az üvegnyakgyűrű igen: ragyogó slide-olást hallhattunk ezúttal tőle. A halkabb műsorrész után ismét az elektromos hangszerek bődültek fel, nem is akármilyen bevezetővel: Bo Diddley magáról írt dalát tolmácsolta a rocktrió, annak minden ösztönös lüktetésével együtt. A jellegzetes Diddley-ritmus majd negyedórán át tartó dobogását a 33 éve a hard-rock színpadon folyamatosan jól teljesítő dobos, Gyenge Lajos alapozta meg, hogy azután a közepén egy dögös dobszólóval rá is fejeljen. Zenésztársa, a szakmában ugyancsak öreg róka, Herr Attila szabadon szárnyalva, fantáziadús rögtönzést nyomott le a dobszóló után. Az őrjítő dübörgés után egy Elmore James riffekkel felvezetett shuffle következett Weevil ragyogó gitárrögtönzéseivel, amelyek, meglehetősen hosszú, több „ körben" lejátszott előadásban sem voltak unalmasak. Ehhez a frissességet, a változatosságot persze azért a brit blues gitáriskola játékelemeinek használata is biztosította. Akárcsak az előtte fellépők, egy pergő, gyors rockkal zárt a banda, akik - rendezői utasításra, vagy maguk elhatározásából, nem tudni -, nem jöttek vissza ráadást játszani. Pedig sokáig ütemesen szólt a vastaps!

A blues-est harmadik, a legnagyobb show-t ígérő előadója a reneszánszát élő Hammond- orgona osztrák nagymesterének, Raphael Wressnig and the Soul Gift Bandjének koncertje volt. Mint később kiderült: így is lett. A 38 éves grazi fiatalember mindent eltanult a showbiz tudományából - amerikai útjait is felhasználva természetesen-, amit kell, és olyan műsort produkált, hogy az tökéletesen kielégítette a közönség igényeit. A bandát a zenekarvezető orgonistán kívül a már hosszú évek óta hűséges zenésztárs, a padovai születésű Enrico Crivellaro gitáros, Horst- Michael Schaffer trombitás, Andi See szaxofonos, Alex Deutsch dobos és Sabine Steiger énekesnő alkotta az szerdai bulin.
Az érdekes módon a Laurens Hammond mérnök által 1934-ben megalkotott csodaorgona a jazzben tűnt fel: utolérhetetlen legnagyobb művésze Jimmy Smith volt. Talán a '60-as évek elején történt meg, hogy Booker T. a soul-, és rockzenébe avatta be először, majd az évtized végére szédületes pályát futott be a két szekrénnyi helyet foglaló (a hangszeren kívül van egy hangkeverő láda is, az un. Leslie) billentyűs hangszer, és persze a virtuózait is kitermelte. Három évtized hallgatás után ismét „divatba jött" a hangszer, és a régen a padlásokon otthagyott B 3-as típusokat sorra újították fel. Így történt ez itthon is, ahol Premecz Mátyás varázsol el vele játékával bennünket, és így történt ez „odaát" is, ahol Raphael vette meg a most használt, 1957-ben gyártott modellt.
A közönségigény újra feltámadt, de már más stílusban: a jazz mellett a könnyebben emészthető blues, a soul, és a funk felé ment a képzeletbeli megrendelés, és erre figyelt fel az osztrák is. 23 évesen, 2002-ben már lemezeket adott ki, a 10-es évek közepére pedig már nemzetközi sztár. Szerdai műsorukat is főleg a soul és funky stílus köré építették fel: egyik kőkemény ritmusú dal után folyt ki a színpadról a másik.
A kezdő számban a gitár-, majd trombitaimpro után a mester rögtönzött egyet bemutatkozásképpen, bal lábával hozva a basszust is, így nem kellett keresnünk a basszusgitáros alakját sem a színpadon. Szólója alatt a többiek, a főnököt nézve, ütemre tapsoltak, így akár akartuk, akár nem, a dobogó jobb oldalán felállított orgona mögött bűvészkedő zenészt kellett figyelnünk. A harmadik dalnál aztán bemutatkozott Sabine, a csinos soul énekesnő is. Egy kicsit elgondolkoztatott már a keddi, soul-, és funky -napi koncerteket hallgatva az, hogy hogy a fenébe nem talált a három fellépő soul banda legalább egy ízig-vérig feketeszemű, molett, bongyor hajú, magas szopránon éneklő feka csajt? Romhányi Áronéknak még csak elhiszem, hogy a Szent István körúton nem botlottak bele egy hasonlóba, de az amerikai Jamal Thomasnak lett volna rá lehetősége ugyanúgy, mint Wressnignek is, aki szintén világjáró. Nem mintha hamisan, vagy rosszul énekeltek volna a magyar, holland, vagy osztrák lányok, de azért ennek a zenének a feelingjét igazán csak ők érzik.
A lassú balladát követő Sometimes I Wonder c. funk- számban bizony színtelen volt az ének, ráadásul nem hogy szoprán, hanem igencsak alt hangon énekelt a hölgy. A női blokk után Enrico percei következtek: egy jó ötperces rögtönzésében megmutatta a hallgatónak, hogy a műfajok átjárhatósága ilyen esetben milyen jó zenéket produkálhat.
A kifejezetten nem jazz, hanem erős ütéseivel inkább rock-dobos értő közreműködésével Crivellaro a blues, a jazz, a funk, a rock, sőt a heavy metal stíluselemeit vegyítve generálta a jól megérdemelt vastapsot. Sorra hangzottak el a totál hangerővel felturbózott számok. Raphael időnként kijött a szekrénye mögül, hogy konferáljon, csörgőzzön, reppeljen, vagy épp az orgona tetejére állva jobb lába hegyével gerjesszen hangokat. Hogy azért a vájt- fülűeknek is jusson a jóból, Shaffer és See is betekert egy-egy izgalmas trombita-, ill szaxirögtönzést az orgonahang uralta zenébe.
Az utolsó dalban a hangulat a tetőfokára hágott, mind a hatan a színpadon csörgőztek, hozták a ritmust és táncoltak, így nem csoda, hogy a több mint másfél órás koncert után visszahívtuk őket. Az első ráadás szám, egy soul nóta még nem, de a második, egy jó „csoszogós" shuffle megint csak felturbózta a hangulatot. Mind a négy szólista nemhogy jókat rögtönzött, hanem utána párban állva, a szaxis a trombitással, a gitáros az orgonistával kérdez- feleletet játszottak úgy, hogy erre visszajött Little G. Weevil is egy jó blues szólót lenyomni velük. A nagysátor közönsége ugyanúgy, mint kedden, egy jó bulizás emlékével tért haza. A blues nap ismét sikeren zárult!
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2017. 06. 23-án

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése