2017. június 20., kedd

IDŐUTAZÁS A HÉTFŐI NAPON

Lamantin Jazz Fesztivál: Időutazás a hétfői napon

 2017.06.20. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Idén a kapuit kinyitó Weöres Sándor Színház nagyterme volt a színhelye a hétfői jazzkoncerteknek. A fiatalokból összeállt előzenekar után hamar a színpadon termett az Elek István Quartet, akik Pocsai Krisztinát kísérték. Pocsai két évtizede aktív szereplője a hazai jazzéletnek, a jazztanszak ének- szakán végzett 1998-ban. Meghatározó lemezei a But Beautiful (2004) és a Home at Last (2011) Azonkívül, hogy tehetséges zeneszerző is, rádiós műsorvezetője, szerkesztője is volt jó néhány jazzműsornak is. A Magyarországon különös módon elszaporodott női énekesek köré szervezett jazzkombók létrehozásában úttörő szerepe volt. Tavaly a jazzma.hu év végi közönségszavazatai az első helyre tették nyári koncertjét a Bágyi Balázs Quartettel, ő maga pedig tarolt a női énekesek között. Tegnap este azonban az év baritonszaxofonosa címet mind a szakma, mind a közönség szavazataival elnyert Elek Istvánnal és csapatával lépett fel. Az időutazás megkezdődött: a 30-as évek Amerikája, New York-ja, Broadway-e elevenedett meg azok musicaljein, ottani operáin, slágerein keresztül. Gershwin Porgy and Bess-ének betétdalával kezdtek, ahol Kriszta hibátlan, tiszta éneklése adta meg az alapot, hogy aztán Elek bariton, majd Weisz János élvezetes zongorarögtönzéseibe is belekóstolhassunk.
Ezután Kriszta saját kompozíciója, egy swing következett, ahol már Elek az édeskésebb szopránszaxofont vette elő. Az éneklést illetően talán a koncert legemlékezetesebb darabja volt egy Duke Ellington ballada, melyben Pocsai bizonyította, hogy kellemes altjával, jazzes frazírozásaival, kitűnő angol kiejtésével, fátyolos hangszínével bizony ott a helye az élmezőnyben. Elek meleg, bársonyos szólói pedig tökéletesen illettek az ének mellé. A számtalan műfajban, így a jazzben is járatos Joni Mitchell által írt blues után, melyben az egyébként kitűnő swing- játékos, Weisz igen emlékezeteset rögtönzött, folytatódott a Broadway show Cole Porter-rel kiemelten. Mindjárt az első egy keleti, török-arab hangulatú dalban (What Is This Thing Called Love) Molnár Péter ostinato bőgő szólamára Elek szopránszaxijával hozta a sajátos hangulatot. Az énekesnő inkább az azt követő swingben brillírozott, a You'd be So Nice to Come Home to-ban, mely egyik példaképének, Ella Fitzgeraldnak műsorának is állandó darabja volt. Elek és Weisz rögtönzései most is élményt adtak, tapsolást indukáltak, azonban Molnár Péter bőgőrögtönzéseit nem fogadta ilyen elismerés. Cseh Balázs dobolása precíz, korrekt, egyénieskedésektől mentes volt. A blokk utolsó darabja Annie Ross Twisted c. dala volt, érdekes ének- szaxi uniszónóval felvezetve. Kriszta itt mindent kiadott magából, önfeledten élvezte az éneklést, persze mi is általa. A visszataps után megint Porter mester dala jött, az It's all Right with Me. Szédítő gyors, sodró lendületű swing volt ez a dal is, ahol Kriszta ismét elemében volt, és a megszokott sorrendben letekert szaxi, majd az „erős" részekben csak a jobb kézre koncentráló zongoraszólók után adta volna magát az énekes rögtönzése is. A tudás, az adottság, a rutin megvan, akkor miért nem?
A forró hangulatú nyitókoncert után visszaugrottunk a mába: a fesztivál hivatalos megnyitója következett Dr. Puskás Tivadar, Szombathely polgármestere jóvoltából.
Az időutazás azonban nem folytatódott újabb váltásokkal ezúttal: maradtunk a mában Babos Gyula Makrokozmoszának koncertjén. A 2014-15-ben lemezre rögzített anyag interpretálása Babos életművének újabb, meghatározó állomása. A Szakcsiékkal a fusion-jazz hazai megteremtőjeként érdemeket szerzett jazzgitáros művészi életpályáján gyakran megújult. A Zöld disznó dala Saturnus-os időszakától négy-öt zenei korszakot követően jutottunk el A Tábornokig, azaz az utóbbi pár évben ismét váltott, ezúttal Bartók irányába. A három, nagylélegzetű, hosszú szám az öt muzsikus bravúrteljesítménye volt. Talán a csapatjáték kifejezés együttzenélésükre túlzó, annyira kiütköztek az egyéni stílusvariációk köztük. A 70-es évéhez közelítő zenekarvezető kortársaival ellentétben nem ült, hanem végig állva játszott keskenynyakú gitárján, mely legtöbbször a manapság ritkán hallható visszhangosított „üzemmódban" szólt, akár a bonyolult, páratlan ritmusú ostinatókat hozta, akár szédületes bő akkordtárából válogatva kísért, szólói pedig a modern jazz hazai megnyilvánulásának ritka művészi teljesítményei. Ahogy zenésztársai, Fekete- Kovács Kornél a trombita, Winand Gábor a férfi énekes kategóriában az említett 2016-os jazzma.hu szavazásokon toronymagasan vezetett, érthetetlen Babos ilyen módon való elfeledése. A 6/8 -os indító számban a programozott szintetizátort, mint (hangulati) kísérőhangszert is kezelő Fekete- Kovács trombita-, majd egy egész más gondolkodásmódban eljátszott Winand szopránszaxofon szóló tette izgalmassá. A következő nótában felismerhető lett Bartók szelleme: a vad bop ritmusban játszott szaxofon-trombita uniszónó után Gábor megmutatta nemcsak az Improvizációs Tábor lakóinak, hanem az alig félig telt színház hallgatóinak azt, hogy milyen a vérbeli jazzéneklés. A már (el)ismert muzsikusokon kívül jólesően konstatálhattuk, hogy Orbán György a bőgőjátékával hangszere egyik nagymesterévé vált. Nem csoda, hogy koncertről koncertre hívják megállás nélkül. És hogy tovább gombolyítsuk a fonalat, Gyuri szólójában felidézte Bach d-moll toccatajának elemeit is. A fiatal Czirják Tamás minden erőlködés, koncentrálás nélkül lazán hozta a ritmusváltásokkal telitűzdelt számok precíz kíséretét. Le a kalappal! Mintha 5/8 -okat is vettem volna ki a harmadik opusban, egy balladában, ahol Winand kezdett énekkel, majd a két fúvós vezette fel ismét a témát. A kemény, széttört funkritmusok, szaxi-, majd komplex, megszerkesztett trombitarögtönzések alatt Babos hozta a monoton ismétlődő riffjeit, amik alapjául szolgáltak a többiek játékának. Nehéz, odafigyelős, bonyolult zene volt, de az öncélú kakofon free-jazztől jóval innen, az élvezhetőség biztos tartományában. A ráadásban a gitár-bőgő-dob ostinato-kíséretre Fekete- Kovács is megszínesítette fúvósszólóját visszhangosítva, majd egy csöppnyi teret engedett billentyűs varázslatainak.
Az est fénypontja Dado Moroni olasz- amerikai zongorista és triójának fellépte volt. Az időutazás folytatódott: ismét visszamentünk 60-80 évet Louis Armstrong, Duke Ellington, Cole Porter, és akitől több számot is felidézett, Fats Waller korába. Egy swinggel indítottak, durva blues-os akkordokkal, majd a Gershwin örökzöldje, a Summertime meglágyította a hangulatot: Stefano Bagnoli dobos elővette a seprőket, Moroni pedig a nyolc oktávot hosszában bejátszva a témafelvezetés után gyönyörűn fűzte- variálta szebbnél szebb dallamait rögtönzésében. A trió harmadik tagja, a szintén olasz Riccardo Fiaravanti bőgős először nem tűnt fel kiemelkedő játékával. Csak később jött bele: a hagyományos swing- bőgőzés minden csínját- bínját elsajátítva, olykor szólókat is elengedett, használva a slap-elés minden előnyét. A Gershwin-darabban a szólója alatt Moroni benyúlt a zongorába, hogy húrjain gitárszerű akkordokat hozzon változatosan, de Stefano is kapott esélyt a rögtönzésre.
Dado a szám után a mikrofonhoz lépett, hogy meséljen zenei indulásáról, példaképeiről, a már említetteken kívül W. C. Handyről, találkozásáról a tavalyi év szenzációs triókoncertjének résztvevőjével, Csík Gusztávval, Alvin Queen dobossal történő együttműködéséről, majd egy Fats Waller keringőbe vágtak bele, ahol az álmos ¾-et csakhamar felváltotta a pezsgő 6/8 ritmuskavalkádja. Ezután ismét váltottak: ezúttal rockos hangvételű Waller szám következett, ahol a zongorista, beleélve magát a rögtönzésbe, bal térdével meg-megemelgette a többmázsás zongorát. A Hard Day's >Night dallamait is felfedezni vélt szám után a zongora bal első kereke, de a műsor is visszaállt a régi kerékvágásba. Moroni meghatottan játszotta el szólóban gyermeke születésére írt saját dalát. Az Oscar fiának írt (talán Oscar Peterson is benne lehetett a névadás ötletében??) szép ballada után az est folyamán már egyszer hallott Cole Porter dal, a Come Home to következett, merőben más tolmácsolásban. Így semmi probléma nem adódott abból, hogy nem egyeztették az előadók a műsorukat. Nem is szokták, persze. A nem túl elterjedt gyakorlat szerint több dalban a bőgős játszotta el a dallamot, a zongora csak kísért ekkor. Így volt ez a Shadows Of Your Smile c. evergreenben is, ahol hangos tetszésnyilvánítások mellet, nagyon élvezetesen rögtönzött ismét a zenekarvezető. Érdekes volt Stefano, a dobos rögtönzéseiben fellelni az itthon Dés András jóvoltából megismert testen, térden való dobolást, és a mester gyakran élt a mélydobon és a pergőn a kézzel való megszólaltatás gyakorlatával is. Az erőteljes tapsolás után a ráadásszám Ellington Intimacy of The Blues-a volt, óriási sikerrel előadva. Két hagyományos jazzkombó között egy kortárs-jazz alakulat a szendvicsben: jó szerkesztés, és örömteli műélvezet. Erős kezdés után várjuk a folytatást!
Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2017. 06.20-án

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése