2017. november 15., szerda

A NAGY FEHÉR, A KICSI FEKETE ÉS A BONGYOR LATIN

A nagy fehér, a kicsi fekete és a bongyor latin - Josh Smith és triója a Muzikumban

2017.11.15. szöveg és fotók: Gróf István

A szabadversenyes Amerika nem engedi a középszert érvényesülni, ott csak a legjobbak kaphatnak pódiumot. Mert aki nem az, hamar lesöpri a feltörekvő konkurencia. Ennek az áldását élveztük mi is a fűtött hangulatú budapesti klubteremben egy borús novemberi estén, Josh Smith jóvoltából.

Amikor 1966-ban megszületett a blues-rock műfaja az Eric Clapton- Jack Bruce- Ginger Baker alkotta Cream trióval, új időszámítás kezdődött a rockbandák hangszerelése tekintetében is. A szólógitáros nagyobb szerepet kapott, nagytudású, bonyolult és igényes rögtönzésekre képes zenész kellett, hogy legyen, aki legtöbbször énekelt, és akkordozott is, így kísérve magát. A kísérőgitáros posztja megszűnt. A basszerosnak szintén nagy tudású zenésznek kellett lennie, a gitáros mögött játszani, ugyanakkor tömöríteni is úgy, hogy ne legyen „üres" a dal ugyanúgy, mint a dobosnak is. Jimi Hendrix Experience-e, Rory Gallagher Taste-je, Clem Clampson Bakerloo-ja, Tony McPhee Groundhogs-a, Dave Edmunds Love Sculpture-je mind ezzel a szereposztással működött, rendkívül igényesen, és ami még ennél is fontosabb, óriási sikerrel. Az is „elment", hogy a trió kibővült egy-egy énekessel, esetleg billentyűssel, mint Alvin Lee Ten Years After-ja, Paul Kossoff Free-je, vagy a csúcs, Jimmy Page Led Zeppelin-je esetében: a gitárközpontú alapkoncepció azonban mit sem változott.

Nos, ez a stílusirányzat annyira meghatározó, és zeneileg nagyhatású volt, hogy születése után fél évszázaddal is népszerű: egyre-másra alakulnak ma is egy-egy nagy gitáros egyéniség köré a kemény, blues alapú rockbandák, határozottan tovább cipelve a fáklyát a popbirodalom ágas-bogas útvesztőjében.
Egy ilyen egyéniség, a fiatal amerikai Josh Smith tette első látogatását a budapesti Muzikum Klubban a múlt hétvégén. A portál bemutatta már a beharangozójában a gitáros-énekest, ezért nem ismétlek. Talán csak annyit, hogy 2009-től napjainkig négy komoly önálló albumot rakott a lemezvásárlók asztalára amellett, hogy session zenészként is kiverekedte magának a tekintélyt Johnny Copeland, Matt Murphy, Joe Bonamassa vagy Charlie Musselwhite oldalán. A hírek szerint legutóbbi albumáról, az Over Your Head-ről válogatott volna inkább a koncertjére, de hál' Istennek a két megelőzőről is, így a 2011-es, talán a legbluesosabb hangzású I'M Gonna Be Ready-ről is szóltak nóták.
A mindössze 38 éves sztárgitáros a színpad bal oldalán állt be, három felhangolt gitárral a jobbján. Szokásomhoz híven nem tudom megállni, hogy egy-két szót ne ejtsek a külsőségekről is: Josh első ránézésre inkább egy jól megtermett molnárlegénynek tűnt, mint rockgitárosnak, rövid, tüske vörös hajjal, tekintélyt parancsoló testalkattal, kerek, pörge kalappal fején. Csak a karjait beborító tetováláserdő jelezte a XXI. század idejét. A fehérbőrű főnök balján játszott a latin származású Nick Ornelas basszgitáros, középen-hátul, a szokásos helyen pedig az afro-amerikai Felix Pollard dobos ült. A szokásoktól eltérően nem egy kemény, pörgős számmal kezdtek, hanem lassú blues-zal, hogy a másodiknál már a szakma csúcsprodukcióit idéző kőkemény funkyval, a Pusher című, új albumon szereplő dallal fojtassák. Az asszimetrikus - páros-páratlan nyolcadokkal variáló dobos ütemeire az indiánformájú basszeros úgy hozta a lüktetést, sodrást, hogy Josh „már csak" a saját dolgával, a technikailag tökéletesen megszólaló, zeneileg hagyományos, de ötletekkel bővelkedő gitárrögtönzéseivel tudjon foglalatoskodni jóval bővebben, mint az a lemezen hallható. Emiatt - legnagyobb örömünkre- nem is szándékozták 10 percnél hamarabb letekerni a nótát. Az egyik ámulatból a másikba estünk ezután: egy hagyományos tizenkettes lassú blues, a The Way To Do következett, B.B. King koreográfiája szerint. A hagyományos blues-sémát követve, a fehérekhez képest jó adag nyers, jól hajlított énekhangjával elénekelte az első két verset, majd a gitárbűvölés 10 perce következett - dinamikailag alaposan megszerkesztve. Előbb közepes hangerővel tekert az amerikai, majd a szám közepén halkan, kíséret nélkül suttogtatta Chapin- gitárját, hogy aztán a lecsendesedett, „magába szállós" rész után egy elementáris erővel kitörő, fortissimóban tolmácsolt gitárszaggatásban folytassa azt. Ez a dal is messze hosszabb lett az eredetinél, de hát ezért rock-blues koncert a rock-blues koncert: mindennél nagyobb élményeket tud adni megismételhetetlen improvizációival az éppen szerencsés ott tartózkodó hallgatóságnak.
Még mindig a kopott fekete gitárt nyűtte a fiatal kora ellenére nagy rutinnal, hiba nélkül, de a régi paneleket korszerű harmónia-menetekkel felváltó gitáros a következő dalokban, így a When I Get Mind c. middle-rock-ban is. A basszusban itt megint nem a negyedek brummogtak, hanem a jóval izgalmasabb, és persze jóval nehezebb nyolcadok, így megérett az idő, hogy előremenjek fotózni a színpad közelébe, megcsodálni a produkciót bemutató zenészeket. A menet utolsó száma egy kicsit hódolat volt a lemezvásárlók felé: ez egy jól hangzó, nagyívű, dallamos gitárszólókkal előadott instrumentális dal, a Penance című volt. Egy másik arcát mutatta meg a sokoldalú zenész, mint ahogy Santana az Európával, Gary Moore a Still Got The Blues-zal hódított meg újabb tömegeket zenéjének. Jó amerikai szokás szerint a koncertet nem egyben, hanem szünettel tartották, így lehetőségünk volt CD-ket venni (el is fogyott a sok jó lemez hirtelenjében!), a Muzikum kamaraterem méreteit kihasználva fotózkodni, beszélgetni. (Megelégedéssel konstatáltam, hogy ezek a fiúk sem mentes ásványvizet kortyolgattak a szünetben.)
A szünetet követően az utsó előtti, inkább soul-os koncepciójú Don't Give Up On Me c. album nagy koncertslágerével, a Bad Side c. kökemény rockkal kezdtek. Josh éneklése- gitározása ebben a számban Rory Gallagher stílusát idézte: a látszólag közérthető dallamvilágba olyan változatos melódiavariációkat, meglepő akkordmeneteket épít bele, hogy észre sem vesszük, csak ha nagyon odafigyelünk. A jazzes, swinges lüktetésű Still Searching megint a sokoldalú stílushasználat szép példája volt, teljesen más hangzású gitárrögtönzésekkel, véget nem érő basszusmenetekkel. Egy, a szintén a legfrissebb albumról bemutatott kemény hardrock zene után újra „meglepetés áldozatai" lettünk: az elismert hazai prog-rock gitáros, Benkő Zsolt lépett a színpadra Smith mester hívó szavára.
Josh számában a két gitáros külön-külön szólói után együtt is vetélkedett egy jó nagyot, amolyan blues hagyomány szerinti kérdezz- felelek módjára, mindnyájunk nagy örömére. A hangulat teljesen felforrósodott a közös zenélés után, így az utolsó számban, a Stevie Ray Vaughan hangszerelésében tolmácsolt Where's My Baby-ben a közönség megénekeltetése is elkövetkezett. A zsúfolásig megtelt klubterem hallgatósága nem vallott szégyent: lelkesen felelgettünk a már fáradtan mosolygó kalapos énekére, hogy aztán a nem szűnő vastaps után ismét a színpadra hívjuk őket.
A ráadás Jimi Hendrix Angel című, már poszthumusz kiadású dala volt, melyet a már említett Gary Moore és Jeff Healey gitármágusok is műsorukra tűztek. A rendkívül nehéz akkordmenetű, váltott ritmusú, hangnemváltásokkal komponált, magas technikai tudást feltételező számban ezek a kihívások fel sem tűntek a remekül szórakozóknak. A néha disszonánsnak tűnő, free-jazzes hangzások nem mellényúlások, hanem egy tudatosan felépített produkció részei voltak a Hey, Joe ritmusában előadott búcsúdalban.
Hát igen! A szabadversenyes Amerika nem engedi a középszert érvényesülni, ott csak a legjobbak kaphatnak pódiumot. Mert aki nem az, hamar lesöpri a feltörekvő konkurencia. Ennek az áldását élveztük mi is a fűtött hangulatú budapesti klubteremben egy borús novemberi estén, Josh Smith jóvoltából. Bizony, nagy élmény volt!
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2017.10.15-én

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése