2017. november 20., hétfő

BESZÉLGETÉS JÁVORSZKY BÉLA SZILÁRD ZENEI SZAKÍRÓVAL SÁRVÁRON

BESZÉLGETÉS JÁVORSZKY BÉLA SZILÁRD ZENEI SZAKÍRÓVAL A ZENE VILÁGNAPJÁN SÁRVÁRON, 2017.10.02-ÁN ESTE A NÁDASDY-VÁR DÍSZTERMÉBEN

fotók: Tóth Zoltán, Jávorszky Béla Szilárd, Gróf István
GRÓF ISTVÁN: Jó estét kívánok. Szeretettel köszöntöm a hallgatóságot a Zene Világnapján. Tudvalevő, hogy 1975-ben Yehudi Menuhin javaslatára az Unesco a Zene világnapjává fogadta el október 1-ét, azaz a tegnapi napot. Ezt világszerte, Magyarországon, és itt, Sárváron is többé- kevésbé megünneplik. Nálunk általában a zeneiskola szokott koncerteket szervezni. Az idei év azonban rendhagyó lesz, hiszen a zenével való kapcsolatot egy beszélgetés állítja most a középpontba. „ A társadalom lelki szerkezete leolvasható építkezéseiből, a társadalom lelke benne lüktet muzsikájában”- idézem Molnár Antal zenetudós közel 100 éves gondolatát, mintegy rávilágítva a zene hatására. A mai beszélgetés vendége Jávorszky Béla Szilárd, akit szeretettel köszöntök (taps). 1965-ben született, mindössze 52 éves. 1991-ben, alig 26 éves korában megírja doktori disszertációját zeneszociológia tárgyában a Közgazdasági Egyetemen. Azóta zenei újságíró, könyveket ír. Ahogy a helyi televízió beharangozójában is említettem, a múlt század ’50-es éveitől a hazai zenetörténelemről publikált- publikál: írt a rock-, popzenéről, a folk-zenéről, a jazzről, és születőben van a hazai kortárs zene történetének könyve is, azaz mindenfajta zenében otthonosan mozog. Régi szokásomhoz híven a vendégem egy, a munkásságára jellemző idézetével kezdek, amely így hangzik: ”Egy kritika tárgya egy hosszabb- rövidebb ideje óta zajló művészi folyamat kiragadott, vagy kitüntetett pillanata. Vannak előzményei, lesznek következményei, része az aktuális egésznek és a színtérnek. Szerintem egy műről legfontosabb az összbenyomás. Lehet egyes részletekre rávilágítani akár pro, akár kontra, …a produkciót egyben kell látni és láttatni. Az ismertetésnek az a célja, hogy képbe hozza az olvasót”. Talán ez Béla ars poétikája is, és hasznos útravaló azoknak, akik ezt a műfajt- köztük jómagamnak is- művelgetik. Át is adom a szót Jávorszky Bélának.
JÁVORSZKY BÉLA SZILÁRD: Ha megengedik, leülök, és hogy ne kelljen kiabálnom. Jöjjenek közelebb!
G. I.: Első kérdésem: milyen zenei gyökerekkel rendelkezel? Tanultál-e zenét? A családban volt-e a zenélésnek valamiféle hagyománya?
J. B. SZ. : Nem, a családomban ennek nem volt hagyománya. Nagyon kevés zenei hatás sem ért odahaza. Apámnak sok Koncz Zsuzsa lemeze volt, de, mint kiderült, elsősorban azért, mert tetszett neki, mint nő. Ő az irodalom téren mozgott: műfordító. Finn és svéd nyelvről fordít regényeket, verseket magyarra, és viszont, svédre és finnre is. Tehát zéró volt a zenei hatás, sőt, nem is nagyon örültek neki, hogy a zenével kezdtem foglalkozni. Autodidakta módon tanultam meg gitározni, és amikor lehetőség lett volna intézményes keretek között művelni, ezt nem támogatták. De ezért nem haragszom rájuk! A zenei élményeim, a zenei gyökereim tehát a környezetemből jöttek, a haveri körből. A ’70-es évek közepéről beszélünk, amikor először Beatlest hallottam, Rolling Stonest, Abbát, Boney M-et. 10-12 éves koromban a házibulikon szóltak az ilyenek. De hát ez még egy más világ volt. A jelenlévőknek nem kell különösképpen ecsetelni azt, hogy milyen nehéz volt akkoriban hozzájutni a lemezekhez. Volt egy barátom, osztálytársam az általános iskolában, akinek külkereskedők voltak a szülei, és minden ilyesmit meg tudtak hozni Hollandiából. Emiatt viszonylag up to date tudtam lenni.
G. I.: Játszottál zenekarokban?
J. B. SZ. : Nevesincs gimis gitárzenekarok voltak ezek. Mivel a társaim közül sokan jártak zeneiskolába, megtanították nekem az akkordokat. Akkor még aránylag olcsón lehetett gitárt venni, főleg a csehszlovák gitárok voltak forgalomban. Egy idő után volt Vermona erősítőm is, és ezek már rendesen meg is szólaltak. A Toldy gimnáziumba jártam, amely a Vár tövében van. Ide járt Török Ádám is, igaz, egy kicsit korábban, mint én, de Zalatnay Sarolta is, ha már a beat- mozgalom kezdetéről beszélek. De ide járt a Berkes Gábor is, az Első Emelet billentyűse, meg a Kormos János, aki remek jazz- gitáros lett. Szóval amatőr hard-rock zenekarokban játszottam. Nekem egyébként az alapélményem a rockzene, annak is keményebb változata. A szocializációm egybeesik a csöves kultúra fellendülésével. Nem tudom, mennyire emlékeznek rá: ennek a szubkultúrának nem sok köze van a hajléktalanokhoz. Ez inkább egy társadalomból kivonuló, kicsit poszt-hippi ifjúsági mozgalom. Kedvenceimet, a P. Mobil, a Hobo Blues Band, sőt, a Mini együttest is ez a generáció emelte a magasba. És persze a Fekete Bárányok koncert ’80 augusztusában a Hajógyári Szigeten. Ezek voltak a meghatározó élményeim. Majd ahogy idősödött az ember, úgy tágult a horizont. Sok olyan zenéről, amelyeket egykor „eltoltam” magamtól, kiderült, hogy egyáltalán nem rosszak. Fiatal korunkban nyilvánvalóan radikálisabban gondolkodtunk bizonyos dolgokról. Például 14-15 éves korunkban a Bergendy együttes neve szitokszó volt: elképzelhetetlennek tűnt, hogy velük bármilyen szinten foglalkozzunk. Nekem a Sajtból van a hold jelentette őket akkor, de később rájöttem, hogy vannak jó kis funkys, fúvósokkal meghangszerelt számaik is. Bergendy Pista egyébként nagyon képzett zenész, korszakokat átívelő karrierje jó példa erre.
G. I.: Ez a kamaszkori élmény-megőrzés nálam is nyomon követhető volt: egy fél generációval idősebbként 1964-65-66-ban Atlas, Liversing, Bajtala- bulikra jártunk, és ez a zenei élmény adta a máig tartó érdeklődésemet ebben az irányban. Az ember életében ez a legfogékonyabb korszak. No, de jöjjön a következő kérdésem: Hogy kezdtél el írni? Hogyan jöttél rá, hogy elfogadják az írásaidat, hogy jól fejezed ki magad, stb.? Hol, hogyan és mikor kezdődött az írói, újságírói, publicista pályád?
J. B. SZ. : Soha nem tanultam újságírást. Közgazdasági egyetemet végeztem 1989-ben, de sohasem gondoltam, hogy közgazdász leszek. Igazából édesanyám vágyát teljesítettem azzal, hogy diplomát szerezem, mivel ő munkáscsaládban nevelkedett, édesapám pedig, akit kispolgárnak tituláltak az ’50-es években, szintén nem végezhetett egyetemet. Az akkori oktatási paletta nem volt olyan színes, mint ma. Volt az ELTE, a Műszaki Egyetem és a Közgáz, kiegészítve az orvosival, és a művészeti főiskolákkal, azaz nem volt nagy a választék. Sem a „köldöknéző” eltésekhez, sem a túl direkt műszakisokhoz nem fűlött a fogam, így maradt a Közgáz. A matek és a töri jól ment, így elsőre felvettek. Ezt el is végeztem. Jó volt ez azért is, mert két nyelvet, az angolt és a franciát megtanultam úgy, hogy szerencsére az oroszt már nem kellett választani akkor. Két nyelvvizsgával már könnyebben lehetett mozogni. A zenét csak hallgattam, eszembe sem jutott, hogy írjak róla. A rendszerváltozás hajnalán rengeteg új utazási iroda nyílt: elmentem az egyikbe idegenforgalmi referensnek, miután egy szaktanfolyamot elvégeztem. Képesített idegenvezető vagyok jelenleg is. Vittem ki csoportokat például Törökországba, meg utakat szerveztem.
Ja, bocsánat, egy logikai szál kimaradt: az egyetemen volt szociológia szak is, így a diplomám zeneszociológiából írtam. Amit aztán továbbfejlesztettem egyetemi kisdoktori disszertációra. Akkor még hármas szintű volt a doktori rendszer, így én továbbképzések nélkül, bizonyos szigorlatok letétele, és nyilvánvalóan a disszertáció megírása után megvédtem ezt. Ezeken a procedúrákon átesve a doktorimat megszereztem, és ezután kerültem a Magyar Rádióba, szintén véletlenszerűen. Nem tudom, Göczey Zsuzsa nevét ismerik-e? Az akkori 3. műsoron szombat délutánonként volt egy jó műsora, a „Lemezbörze helyett”, melyben sokféle jó zenéket adott le munkatársaival egyetemben. Ezeket a ritkaságokat fel lehetett venni magnóra is, ami akkoriban igen nagy szó volt. Tehát bementem Göczey Zsuzsához, és a doktorihoz kértem segítséget. A beszélgetés során pedig felmerült, hogy a Doors együttes életmű-adását szívesen megcsinálnám az akkor futó életmű- adás-sorozatok keretében. Megvoltak nekem a Doors lemezek, vinylen az összes LP, így 1990-ben csináltam egy 10 részes Doors sorozatot a Magyar Rádióban úgy, hogy a hónom alatt vittem be a lemezeket. Akkor nagyon jó átjátszási díjat adtak ott: 140 Ft volt egy lemezre vetítve, és ha négyszer lejátszották ezt a rádióban, egy 600 Ft-os lemeznek visszajött az ára. És Zsuzsával folytatódott a munka: a Rockújság adásában riportokat készítettem, majd tanácsolta, hogy az Ifjúsári Rádióban vállaljak feladatokat. Az „Ötödik sebesség” c. műsorban megtanultam a rádiós szakmát, megtanultam a szerkesztés, a vágás (ez akkoriban orsós magnókkal történt, és a véglegesített szövegrészek felhasználása a megvágott magnószalagok összeragasztásával történt!) munkafolyamatait. Többek között Albert Györgyivel, Gellért Andrással, Fiala Jánossal, és Neumann Gáborral dolgoztam együtt. Ez egy mainstream rádióműsor volt, de én már akkor kulturálisabb érdeklődésű voltam.
Egyszer az egyik anyagomat nem úgy adták le, ahogyan azt én szerettem volna (túlságosan megvágták), ezért megírtam napilapba való interjúnak, majd bementem vele a New York palotába, ahol a II. emeleten volt a Magyar Nemzet, a III.-on a Magyar Hírlap szerkesztősége. A Magyar Hírlapnál leraktam Mészáros Tamás elé, - aki fogadott engem- az írásomat, mondta, hogy majd elolvassa. Elolvasta, majd a következő számban, az Ahogy tetszik- ben - ez a Magyar Hírlap kulturális melléklete volt- megjelent. Elkezdtem nekik írni. Így kerültem az újságírói szakmába, hogy nem végeztem el semmit. Közben elindult az Új Magyarország. Én mindig apolitikus voltam, nem foglalkoztatott az, hogy ezek a lapok milyen irányultságúak voltak. A Magyar Hírlap az akkori SZDSZ-hez húzott, tehát igencsak liberális volt, az Új Magyarország pedig akkor MDF-hez. Később pedig a Népszabadságban publikáltam, ami akkor MSZP-s volt. Ha így nézzük, minden féle lapba publikáltam, de mindig ugyanarról! Csak a környezet változott. És amikor elindult az Új Magyarország, oda sok fiatalt kerestek. Nem volt végzettségem, de ezt nem írták ott elő. És ott megtanultam a szakmát: hogy kell írni „élesben” egy tudósítást, egy tárcát, egy vezércikket, bármit. Ez a munkám ott 4-5 évig tartott. Nyílván kiderült, hogy van érzékem az íráshoz, és az is kiderült, hogy a zenéhez is van érzékem, jól tudok hozzányúlni olyanokhoz, amelyekhez másoknak nem volt rálátása. Amikor az Új Magyarország helyzete lehetetlenné vált, munkaadóként bizonytalan egzisztenciát nyújtott (hónapokig nem fizetett), akkor kerestem meg a Népszabadságot, amely előtte nem jöhetett volna nálam szóba. A mi családunk nem szerette a ’89 előtti időket. ’90-ben szóba sem jöhetett volna a Népszabadság, mert az még akkor valaminek az utóélete, túlélése volt. De a kilencvenes évek közepére megjelent egy velem egykorú generáció, akkor azt mondtam, hogy igen, a Népszabadság is vállalható. És ott is ugyanazt írtam, csak sokkal nagyobb publicitással. Amit a Dresch Misiről írtam, azt akkor az Új Magyarországban kb. 40.000 ember olvasta, a Népszabadságban pedig 350.000. De ugyanazt írtam. És visszanézve: eljátszottam a gondolattal, hogy az Új Magyarországba több Bródy- cikket írtam, és a Népszabadságba több Szörényit. Ez is kis fricska volt: azokat szólaltattam meg, akik ott kevésbé szólalnának meg.
G. I.: Jó! Akkor ugorjunk egy nagyot! A zongorán látnak jó néhány szakkönyvet, lexikont, munkásságodnak kiemelt termékeit. Ezek az enciklopédia- jellegű kötetek már a 2000-es évek produktumai. Megjelent a Rock Története 1., amely a ’60-as évekről, a Rock Története 2., mely a ’70 –es évek zenei eseményeiről szól nemzetközi színtéren, majd a Magyarock 1. és a Magyarock 2, ugyanilyen bontásban. Ezek a 2000-es évek közepén jelentek meg, mind a négy. Sebők Jánossal közösen írtátok. Had kérdezzem meg, hogy közösen írtátok-e, vagy meghatároztátok, hogy egyik fejezet az egyiké, a másik a másiké. El nem hiszem, hogy nem voltak nézeteltérések akkor, ha mindent közösen alkottatok?
J. B. SZ. : Igen. Köztönk volt 14 év korkülönbség János javára, ennek megfelelően a poptörténet egész más pontján szocializálódott, értelemszerűen. Ő ’51-es születésű, a ’60-as éveket már tinédzserként élte meg, amikor én megszülettem. Neki máskor voltak a hangsúlyok, mint nekem. Egyfelől volt tehát egy életkorbeli különbség. Másrészt volt egy ízlésbeli különbség: János sokkal populárisabban gondolkodott, a populárisabb zenét szerette. Ez ugyan nem jött le a korábbi könyveiből,- erről majd még beszélek,- de nagyon leegyszerűsítve Ő írta a pop-zenével kapcsolatos részeket, ami a pop-zenével, a pop- üzlettel volt kapcsolatos, mert őt az izgatta, én meg írtam a rockot, a kísérleti zenéket, tehát a folk-, a jazz-, a progresszív rock részeket, és hozzám tartoztak a társ-művészetkel való kapcsolódások is. Nagyjából ez volt a felosztás. Fejezetenként osztottuk fel, azonban néha ezeket keverni kellett a tematika miatt, de később aztán csak komplett fejezeteket írtunk. Voltak köztünk nagy viták: ízlésbeli és életkor, habitus miattiak is, de egy döntés született az elején, hogy mi felvállaljuk egymás értékítéletét, akár a hülyeségét is. Az lehet, hogy én nem értettem egyet azzal, amit Ő írt, de nem írtam át. Az maradt az övé!
És ő is ugyanígy volt! Az is egy különleges helyzet volt, hogy én az Ő könyvein nőttem fel. A ’80-as években kerültek a pocokra a művei: az „A Beatlestől az új- hullámig” ’81-ben, a Magyarock 1-2 ’83-’84-ben, melyek ezeknek a köteteknek az alapjai, előzményei voltak, meg hát az Ifjúsági Magazinban Ő nagyon sokat publikált. Ő volt az egyetlen figura akkor, - legalább is úgy gondoltam,- akinek el lehetett olvasni a cikkeit.
G. I.: Ungvári Tamás egészen máshonnan jött…
J. B. SZ.: Igen, teljesen más kaliber…Jánosnál éreztem azt, hogy ez a fickó tudja, hogy miről beszél, és egy csomó dolgot megvilágított, amit egyébként máshonnan nem lehetett megtudni. Sok dolgot tudott a Kexről, a Syriusról, akik akkor nem voltak reflektorfényben. Az is igaz, hogy Jánostól, amikor olvastam az ő könyveit, írásait, azt gondoltam, hogy ő otthon Led Zeppelint hallgat, meg Syriust, meg King Crimsont, meg csupa progresszív dolgot, de amikor megismerten, akkor kiderült, hogy ez nem így van. Ő sokkal inkább az elmélet felől közelítette meg a dolgokat, a zenekarokat nem zeneileg elemezte, hanem a magyar zenekarok esetében a hatalomhoz való viszonyukat. Azaz hajlandók voltak-e a kompromisszumra, avagy nem. És ez egybeesett azzal is, hogy egy zenekar progresszív volt-e, vagy nem. De Ő nem azért tartotta nagynak a Kexet, a Syriust, vagy a Minit, mert ők zeneileg progresszívek, előremutatóak voltak, hanem azért, mert nem voltak hajlandóak beállni a sorba.
Ő egyébként minőségi mainstream- zenét szeretett: Elvis Presleyt, Bruce Springsteent, a Beatlest, annak is a korai korszakát. A közös munka három év volt. Mindenki összeköt bennünket, pedig nem volt ez hosszabb időszak: 2005 és 2007 között dolgozunk együtt. Megjelent a Rock (nemzetközi) története 3. kötete is. Ezt mi 2007-ben kezdtük el írni, de félbehagytuk, mert az akkori kiadónkkal elmérgesedett a helyzet. Az asztalfiókba került az anyag. 2013 májusában meghalt János, és akkor én úgy gondoltam, hogy ezt még meg kell menteni. Nagyon hézagos kézirat volt, és nagyon nyers. Egyes fejezeteket teljesen át kellett írni, és sok fejezetet hozzá kellett írni. De 2015-ben tető alá hoztam ezt a harmadik kötetet is.
GI: Még a kettőtök nevén?
JBSZ: Igen, a kettőnk nevén. Igaz, hogy annak a 75-80 %-át én írtam, de attól még közös műnek számít.
G. I.: Ismét térjünk vissza egy pár évet. Azt szeretném tőled megkérdezni, hogy harmincvalahány éves korodban lefordítottad Paul Oliver: A blues története c. könyvét, amely néhányszáz példányban meg is jelent. Hál’ Istennek, nekem is van belőle egy. Áruld el nekem, mivel a könyv annyira szakmai, annyira tömény, és annyira tele van hivatkozásokkal, hogy mennyit kínlódtál vele időben? Ugyan nem egy Ulysses, de bizony nagyon nehéz olvasni!
J. B. SZ. : Nem emlékszem, de kb. úgy egy fél évet. És persze volt segítségem is. A Dénes Natur Műhely tulajdonosának, az azóta sajnos meghalt Dénes Istvánnak volt az ötlete, aki vadászati könyvekkel foglalkozott, nagy vadász is volt, ugyanakkor nagy blues rajongó. Nagy vágya volt, hogy megjelenjen ez a könyv. Jellemző, hogy az amerikai feketék történetét egy fehér angol írja meg, aki ráadásul megállt a ’60-as éveknél. Ő inkább a műfaj előzményeit taglalja: az 1600-as évek elejétől, pontosan 1619-től, amikor Jamestown városába megérkeztek az első fekete rabszolgák. És pont a ’60-as évekkel zárta a könyvét, azaz akkor, amikor nagyon sok embernek érdekessé, és ismertté vált a blues. A fiatal B.B. Kingtől ugyan megemlékezik, Muddy Watersről is van néhány sor, de végül is ezeket Oliver nem is tartotta olyan nagynak. Inkább társadalomtörténetet írt: a feketék öntudatra ébredésének folyamatát. Ugyanazt írta le kicsit átfogalmazva, mint Leroy Jones A Blues népében a ’70-es évek elején. Csak hát Ő az elkötelezett fekete szemszögből írta meg a könyvét: a feketék öntudatra ébredését a zenén keresztül, az emancipációjuk sikerét, sikertelenségét követte végig, míg a jóval fiatalabb brit kiment Amerikába, és ott elég jól összerakta a történetet. Valóban nem volt egyszerű a nyelvezete, sok-sok zenei kifejezés is volt benne. De ebben Vas Zoltán volt nekem a szakmai segítségem, aki… Nem tudom, ismerik-e a nevét?
G. I.: Zoli volt itt sokszor Sárváron, legtöbbet a Históriás napok keretében.
J. B. SZ. : Ő, mint aktív zenész nagyon sokat segített az egyes kifejezések magyarításában. És lektori szinten benne volt természetesen a Nemes Nagy Peti is. Ő nem zenész, ahhoz nem ért, de azon kívül mindent tud a bluesról, sőt, nemcsak arról. Úgy, hogy így született meg ez a kötet 2002-ben.
G. I.: Most ugrunk egy nagyot. Ebben a félórában a rockról, a popzenéről beszéltünk. Most műfajt váltunk. Talán érdekesnek tűnik, talán nem, de a saját példámat hozom fel: jómagam Szörényi Levente zenéjén keresztül jutottam el odáig, hogy Bartók Concertóját élvezettel hallgassam. Ezt a kört írtam le én. Tenálad ez hogyan volt? Mikor kezdtél el a rock után más műfajokra rákacsintani, majd alaposan beleásni magad? Hiszen a magyar folk, majd a magyar jazz történetét is megírtad, és jövőre jelenik meg a komolyzenei könyved, a magyar kortárszene története, Bartóktól Kurtág Györgyig. A „szerves fejlődés” útja hogyan ment nálad?
J. B. SZ. : Ez jött magától, és persze jött a korral. Tinédzserként csak a rock volt, és amikor jazzt hallottam a rádióban, idegesített, mert nem értettem. Azt sem, hogy ha összevissza klimpíroznak, azt miért szeretik egyesek? A népzene már korábban jött. Szerelmi szálak folytán jutottam el a Muzsikás- együttes táncházába, az F. M. H. -ba a ’80-as években. Ennek a mozgalomnak az ereje mélyen megfogott. Ahogy a Bródy mondta akkoriban: ez már szinte rock and roll. A magyar népzenében erő van, pláne, ahogy azt a Muzsikás játszotta. A Muzsikás már – mondhatni- nem autentikus népzenét játszott. Ők már akkor világzenét játszottak, amikor még ki sem találták ezt a kereskedelmi fogalmat. Kezdetben hárman alkották a Muzsikást, Sipos Misi, Hamar Dani, és ifjabb Csoóri Sanyi, majd később jött az Éri Pityu, és így lettek négyen. Sípos és Hamar más világot képviseltek: ők a klasszikus zene felől jöttek, és kicsit ott is maradtak. Megtanultak mindent a népzenéről, a lelkük teljesen ott volt, de nem váltak olyan fanatikusokká, mint Csoóri Sanyi. Aki korban is fiatalabb az említetteknél: Misi ’48-as, a Dani ’51-es, az Éri Pityu ’53-as, míg a Sanyi ’56-os. Sanyit és Pityut megfogta a rock and roll, a Rolling Stones volt a nagy kedvence. Ez a fajta kikacsintás, avagy az újrahasznosítása ezeknek a hagyományoknak, - azaz nemcsak elővenni, leporolni, és megpróbálni lejátszani, hanem ez életünk részévé tenni, és elkezdeni velük kísérletezni-, rájuk jellemző. Ők simán megcsinálták azt, hogy összeillesztettek olyan dallamokat és szövegeket különböző tájegységről, amelyek addig nem voltak összeilleszthetőek. Pl. a Hidegen fújnak a szelek az addig nem hangzott el úgy, ahogy ők előadták. És persze a Szörényi Leventének ebben nagy szerepe volt, mert ők bizony elmentek hozzá a hangzás elsajátítása miatt, és megtanulták tőle a rock-zenei felvétel-technikát. Addig úgy vették fel a dalokat, hogy középre tették a mikrofont, körbeülték, és indult felvétel. De attól, hogy sávosan történjenek a hangszer- szólamok rögzítései, azt, hogy basszusgitárral meg lehet támasztani a bőgőt, - mint ahogy a Levente játszott is ezeken a felvételeken basszusgitáron, nem túlerőltetve persze- más lesz a hangzás is. És aztán jött az István, a király, melyben szerepet kaptak, azaz a Leventének sokat köszönhettek. Persze ők éltek is ezzel lehetőséggel. Egyszóval a Muzsikás képezett számomra egy hidat a rock- és a folkzene között. Egy nagyon autentikus banda esetén ez nem biztos, hogy ment volna. A Sebőéknél ez ugyanígy megvolt.
A Halmos Béla remek zenész volt, de a mai prímások sokkal jobban játszanak, ami még régebben is így lehetett. A Béla zenélni is tudott nagyon, meg közösséget teremteni, összehozni az embereket, meg örömöt szerezni nekik! De hogy azt a méhkerékit pontosan hogyan kell játszani, azt nem tanulta meg. Nem volt hajlandó! Megtanulhatta volna, de játszott ott valami mást. Feri története az énekelt versekkel messzebbre nyúlik vissza. Mindenki azt gondolja, hogy a Sebő Feri mindjárt a népzenével kezdett, de nem! Az első szerzeményei népdalszerű énekelt versek. És csak később jön az, amikor a Műszaki Egyetemen találkoznak Bélával annak szimfonikus zenekarában, ahol Béla brácsázott, Feri meg csellózott. Azaz, ők is fokozatosan nyitottak számomra ablakot.
Ugyanígy volt a jazznél is. Nyílván nem a mély jazzel kezdtem el én sem, pláne nem a free-jazzel. Ezek mind a ’90-es évek elején játszódtak le nálam. Az elején a Trio Stendalt hallgattam, amely könnyedebb jazz, szinte popzene volt. A legtöbben a jazz-rocktól jutottunk el a jazz felé. Az olyan figurák mindig is vonzottak, mint pl. Orszáczky Jackie, aki ennek a műfajnak volt a mestere. De később a jazzisták is felfedezték, hogy érdemes a pop ritmikáját, az energiáját, a pulzálását átvenni a saját zenéjükbe. Tehát minden szép fokozatosan ment nálam.
G. I.: Végül is annyira beleástad magad a jazzbe, hogy pl. a Tabányi Mihályról húszoldalas értekezést írtál…
J. B. SZ.: Nem húsz oldalakat, de volt a Kritika c. folyóirat, melyben a kilencvenes évek közepén lehetett interjú- sorozatot csinálni, ahova én összeszedtem a kor legjelentősebb zenészeit, a Szabados Györgytől kezdve a Binderen át a Tabányiig. Tabányi persze sohasem volt jazz- zenész. A hangszere sem tette ezt lehetővé: tangóharmonikával ez nehezen menne.
G. I.: És most ott állsz, hogy a kortárs-zene hazai történetéről jelenteted meg a legújabb kötetedet.
J. B. SZ. : A kortárs zene is a kezdetektől fogva izgatott. Ott volt a 180-as Csoport, vagy az After Crying együttes, amelyben Pejtsik Péter meg a Vedres Csaba, azaz még az ős- After Cryingosak voltak. Ők nagyon benne voltak a klasszikus zenében. Vagy ott volt a Frank Zappa. Ő nekem egy nagy idolom. És hogy ő Edgar Varèse-t meg mindenféle kortárs-zenét hallgatott, meg játszott, az teljesen természetes volt. Az ember a zenét megpróbálja egy egységnek elképzelni, és utána persze fel lehet címkézni, hogy melyik milyen stílus volt, de ez egy egység. Szoktam mondani, hogy nem kell érteni hozzá; a zenét hallgatni, szeretni kell! Mint a művészetek általában: ezek érzéseket, érzelmeket közvetítenek, és nem az az érdekes, hogy mondjuk egy Fisz-dúrban hogyan került mellé egy másik hang. Persze, el lehet magyarázni, lehet okoskodni, hogy a blues pl. miért volt az európaiaknak olyan izgalmas. Nem akarok belemenni nagyon a zeneelméletbe, de az európai zenekultúrában 12 hang van, szépen temperálva, felosztva. Minden egyforma, minden egyenes. Ha négy negyedről beszélünk, akkor az elsőn és a harmadikon van a hangsúly. Ettől eléggé egyenes zene. A feketéknél nem így van. Ott a kettőn-négyen van a hangsúly, és ráadásul off-beat van, azaz nem éppen a kettőn- négyen, hanem egy kicsit mögötte van a hangsúly. Ez a kultúrájukból jön. Náluk valamit a nevén nevezni, az nem szép dolog. Azt minél jobban körül kell írni. Valaki minél cirkalmasabban tudja kifejezni, - ez jellemző az arab kultúrára is- annál szofisztikáltabb, annál nagyobb elismerésnek örvend. És ezért a hangot sem ütik meg egyenesen. Nem véletlen, hogy a blues tele van csúsztatásokkal. Vagy alulról, vagy felülről közelítik meg a hangot, de nem közvetlenül szólaltatják meg. Ráadásul, hogy valami dúr vagy moll, azt a terc határozza meg, hogy kicsi, vagy nagy terc. A bluesban nem így van. Ott egy közép-valami van, nem pont a közepén. Ez az a bizonyos „piszkos terc”, se nem kicsi, se nem nagy. A kettő között van, ráadásuk csúszkál is, így a bluesnak voltaképpen nincs hangneme. A játékban azt szokták csinálni, hogy dúr akkordokat fognak, és erre egy moll skálát játszanak. Ez az európai fül számára nagyon izgalmas, egyben nehezen érthető is. Ezt lehet így is megközelíteni. De a lényeg: hallgatni kell!
G. I.: Más téma! Tizenvalahány könyved már megjelent. A megjelentetésekkel kapcsolatban árulj el nekünk egy titkot: könnyen találtál kiadót, pl. a Kossuth Kiadót, vagy nehezen mentek ezek? És ahogy telt az idő, nehezedett-e ez? 2017-ben hogyan állsz a könyvek megjelentetésével, mint megküzdendő feladattal? Itt ül egyébként közöttünk egy gyakorlott könyvkiadó barátunk is, Péter.
J. B. SZ. : Én ezt úgy is szoktam mondani, hogy mire egy könyv megjelenik, annak a fele ideje az, hogy megírom, és a fele munka az, hogy ezt kiadatom. Sok szempontból is. Egyrészt gazdaságilag fel kell építeni az egészet, másrészt sok kiegészítő munka is van. Mostanra már én vagyok a képszerkesztő, újabban én is tördelem a könyveimet . És ez nem csak azért van, mert az ember spórolni akar, hanem mert nagyon nehéz egy tördelővel rendezni a dolgaidat. Aki ehhez nem nagyon ért, és 8-től 5-ig tart a munkaideje, és x. munkanapnál többet nem szán a könyvemre, azzal nagyon nehéz dolgozni. Ennél sokkal bonyolultabb, szofisztikáltabb, meg részben gazdagabb ez a dolog. Hogy pl. melyik fotó hova kerül, miért kerül oda, azt nem lehet ceruzával meg vonalzóval rajzolni. Szinte valamennyi könyvem támogatással jelent meg. Amiről azt gondolnád, hogy simán mennének, eladhatók lennének, azokat is meg kellett támogatni. A Rock –kötetekről most nem beszélek, mert ezek régebben jelentek meg, és régebben nagyobb példányszámok voltak, és akkor még a kiadókat bele lehetett húzni abba, hogy ezekben nagyobb pénzeket feccoljanak bele. Az egyiket, a Magyarock köteteit a Népszabadság adta ki, ahol még „házon belül” is voltam, mivel akkor még ott dolgoztam, a nemzetközit pedig a Gloria kiadó, amely közben megszűnt. De akkor még ezeket 5-6 ezer példányban el lehetett adni. Ott a kiadó is bátrabban invesztált bele. Ezek még támogatás nélkül jelenhettek meg. Az újabb korszakban, mondhatni 2012-től, amikor a Sziget-20 ÉV-HÉV könyvem kijött, és attól kezdve újból a könyvírás felé fordultam, azóta valamennyi könyvem támogatással jött ki. De már az embert ismerik is már, és már az a generáció került döntéshelyzetbe, aki már korban is közelebb van hozzám is. De ezekért a támogatásért mind meg kell küzdeni.
Pl. a Sebő- könyvben is,- nem árulhatom el,- de millió felett van a támogatás. És megjelent 1500 példányban. Ezek messze elmaradnak az 5-6000-től, de ezeknek a 1500-2000 példányszámoknak is örülök. Ámbár néhányuk 2-3 éve megjelent, de van belőlük még…A folk történetét úgy sikerült összehoznom, hogy ismertem a Hagyományok Házának vezetőjét, Kelemen Lászlót, és a Fonó tulajdonosát, Lukács Józsit, és rá tudtam venni őket, hogy tegyenek bele egy kis pénzt. A Kossuthot azért választottam, mint kiadót, és nem a Hagyományok Házát, hogy ezek a könyvek a „körön kívül” kell jelenjenek meg. Ha belül marad, belterjes marad, ott marad a gettóban. Egy nagy kiadó más, amelyik mindenhol ott van, még Sárváron is ott vannak a könyvei. Ezért választottam a Kossuth kiadót. De persze legyen mellette ott a szakmai támogatás is. A Hagyományok Háza is beletett egy milliót a Folk történetébe, a Jazz-ébe egy alapítvány tette ugyanezt. A Kossuth kiadónál, ahol már megjelent vagy 6-7, vagy 8 könyvem is, nem vagyok bejáratott most sem. Nem könnyű a helyzet ma sem. Ha bemegyek, kérdik: „Már megint mit hoztál?”. De azért mindig össze lehet szedni a pénzt rájuk. De, mint mondtam, a fele energia ez egy könyvnél: megálmodni, megírni, és megjelentetni ezeket úgy, hogy eljusson az olvasóig. Nem elég az magában, hogy megjelenjen! A Folk-ot a Hagyományok Háza is megjelentette volna, -fizikai állapotában- de ez hogy jusson el mindenkihez, az már más feladat. Meg kell nézni a Hagyományok Házának kiadványait. Van egy csomó könyvük, amik nem kaphatók rajtuk kívül sehol sem. De ki megy be a Hagyományok Házába könyvet venni? Ahol nincs is könyvesbolt, a kollégák foglalkoznak az értékesítéssel, szívességi alapon. Pedig nagyon jó könyvek vannak ott! Csakhogy ott hal meg a dolog, a terjesztésen. A CD-ben ugyanez a helyzet. Egy zenekar könnyen meg tud jelentetni- pláne ma már- egy CD-t, de hol lehet azt majd kapni? Túl a koncerteken.
G. I.: A következő kérdésem: a pontosság, hitelesség, archiválás. Mennyire olvasol utána egy leírt szónak? Az alaposságról kérdezlek…
J. B. SZ.: Alaposan megcsócsálom azt, amit leírok. Sokat szoktam szöszmötölni azon, hogy a megfelelő jelző van-e ott. Meg tudni kell azt, hogy milyen forrásokra támaszkodhatom, harmadrészt nem szégyellem elküldeni sok, szakmában jártas barátom valamelyikének, hogy segítsen abban, amiben nem vagyok biztos. Sokan vannak, kb. 10-15 ember. De ehhez az is kell, hogy a barátaim tudják, hogy nem sértődök meg azon, hogy ha visszaírják, hogy ez így hülyeség, ez nem így van. Miközben az sem biztos, hogy megváltoztatom a véleményemet, de legalább is elgondolkodom felőle, hogy utána nézzek, vagy meghallgassam még egyszer, hogy tényleg így van-e ez.
G. I.: Melyik könyvedre vagy a legbüszkébb?
J. B. SZ. : Mindig a legújabbra! De komolyan, voltak nehezebb szülések, mint például az első könyvem. Arról kevesebb szó esett, hogy 2002-ben jelent meg a Sziget- könyv, melyben annak az első 10 évét írtam meg, kicsit szociológiai, társadalom-, és kultúrtörténeti megközelítéssel. Általában ezeket szoktam egyébként a könyveimben alkalmazni, melyek, ámbár zenei tárgyúak, de igyekszem egy ilyenféle kultúrtörténeti megközelítést belevinni. De mindig a legújabb a kedvenc. A jövő hónapban jelenik meg a Rock Története 4., a nemzetközi, azaz a ’90-es évek. Ezt már nem Jánossal, hanem másik szerzőtárssal, Dömötör Endrével írtam meg. Ő nálam 12 évvel fiatalabb, próbálom a stafétabotot továbbadni. János nálam volt 14 évvel öregebb, és egy 12 évvel fiatalabbnak adom tovább: Endre talán megírja a 2000-es éveket is. Az engem már nem érdekel. Nem látom át, nagyon közel van, és nekem már nagyon kaotikus. Így az ezred végéig fogom lekerekíteni ezt a rock-történetet. Ez fog megjelenni majd november közepén, ez már biztos. De hát ehhez is kellett vagy 2 millió forint, vagy még több is. De összejött! Nyílván kellett az hitelem. A Halmos Béla program támogatta elég vastagon a Béláról szóló, meg a Sebő Feriről szóló könyveket. A kuratóriumban sokukat ismertem, tudták, hogy mit képviselek, és egyöntetűen döntöttek: „igen, nekünk segíteni kell ezeknek a könyveknek a kiadását.” Ráadásuk mind a kettőben CD- melléklet is van. Igyekeztem olyan anyagokat hozzáférhetővé tenni, amelyeket egyébként nem ismernek az emberek. Autentikus népzenék. Tehát nem Feri dolgai, hanem a Feri által gyűjtött anyagok és nem Béla dolgai, hanem a Béla által gyűjtött népzenék. Sebestyén Mártié lesz a következő: februári megjelenéssel számolunk. Ennek is meg kellett teremteni az anyagi alapját, de ez is meglett, úgy, hogy most már lehet írni! (nevetés)
G. I.: Ha beülsz az autóba, milyen lemezt teszel be?
J. B. SZ. : Idefelé Miles Davis szólt. A múltkor Fiona Apple-t. Mindig CD-t hallgatok, sose rádiót. A rádió engem kicsit idegesít. Lehet, hogy azért, mert túl speciális az érdeklődési köröm, vagy éppen nincs ilyen jellegű rádió, (lehet, hogy van?), de a normál rádiókban ez nincs meg. Ezért sohasem hallgatok rádiót. Régebben csináltam magamnak összeállításokat, eleinte kazettára, majd CD-re, majd MP3-as CD-kre. Mostanában Bill Frisellt hallgatok sokat. Meg sok jazzt. Észrevettem, hogy ahogy öregszem, egyre több jazzt hallgatok.
G. I.: Azt hiszem, egy-két felteendő kérdésem már megválaszolásra került. Ezért megkérdezem a tisztelt hallgatóságot, van-e valakinek kérdése Bélához a Zene világnapján. Azt hiszen, megfelelő területet jártunk körbe a mai beszélgetésen.
J. B. SZ. : Ismerik a könyveimet? Körbe tudom mutogatni, hiszen hoztam magammal belőlük. Ha megtetszik, lehet egyikből- másikból vásárolni is, de alapvetően megmutatni hoztam őket.
Czupy György: Nemigen lehet kapni ezeket a könyveket, pedig keresgéltem őket a Kossuth kiadó termékei között.
J. B. SZ. : Az újak azok vannak, a régiek már nincsenek. Ezzel az a probléma, hogy változatlan utánnyomást nem szeretnék,. Most a 2005-2007 között megjelent könyvekről beszélek, a Rock 1. a Rock 2, a Magyarock 1. és a Magyarock 2. Nem szeretnék változatlan utánnyomást. A jogok nálam vannak, illetve Sebők János lányainál. Meg kell tárgyalni a dolgot, ha erre van megfelelő érdeklődés. De itt a képjogdíjak azok, amik nagyon megnehezítik ezt. Nagyon sok benne a képjogdíj. Egyébként ez más köteteknél is így van. A kiadók egy része úgy gondolja, hogy ezt meg lehet spórolni. Persze megpróbáljuk minél olcsóbban megoldani, mert pl. a borítókért nem kell fizetni jogdíjat. De én is a fotósok mellé állok. Tisztelnek, tudják, hogy jó helyre kerül, és szépen fel van tüntetve a nevük. Minden egyes fotónál meg van a fotós neve, és nem az van, amit nagyon sokan alkalmaznak, hogy az elejére beömlesztik a fotósok neveit, és ezzel meg van oldva minden. Akik ily módon segítenek, azokat igyekszem megbecsülni. Anyagilag is.
Martos Gábor: A téma természetéből következik, hogy rengeteg adat szerepel egy ilyen könyvben. Hogyan lehet jót állni, vagy tudni azt, hogy az adatok sokasága helytálló, azok hitelesek?
J. B. SZ.: Minden adatot nem lehet hitelesíteni. Nyilvánvaló, hogy ahogy az időben megyünk előre, úgy egyre több minden elérhető a világhálón. Persze ehhez tudni kell, hogy milyen források vannak, és melyek a megbízhatóak. Pl. beírok egy nevet. Ez nem azt jelenti, hogy úgy írom, ahogy a legtöbben írják, mert az sem biztos. A legtöbbször a lemezborítót veszem alapul, amiben nagy vitám van sokakkal. A lemezborító az, amelyet a zenész biztos, hogy sokat látott. Akár a címnél, akár a névnél. Ilyen Pl. a Hungaria együttes. Mindenki á-val írja, valamiért ez elterjedt, pedig a-val van írva. Valamennyi lemezen így van, a sajtóban pedig rendszeresen á-val írják. Nehéz az árral szembeúszni.
A Magyarock 1.-ben sajnos á van még. A 2.-ben elértem azt, hogy odamentem a korrektorhoz, és azt mondtam neki, hogy hívjuk fel a Fenyő Mikit, és kérdezzük meg őt. És így volt. És még sok ilyen zenekarnév van. Ezek ugyan apróságnak tűnnek, de fontosak. Pl. a Metro együttes. Sokan hosszú ó-val írják, pedig rövid. Vagy ha pl. valamelyik zenész nevéből van a zenekar neve, és mellé írom, hogy együttes, akkor a helyesírási szabályok szerint kötőjelezni kell. Tehát az Illés- együttes eleve kötőjeles. Vagy a Sebő-együttes, vagy a Bergendy- együttes. Én ezek ellen mindig tiltakoztam. A Vujicsics együttes az már nem, mert Vujicsics Tihamér nem tagja a zenekarnak, hanem róla nevezték el a bandát. Ezek persze apróságok. De visszatérve a hitelességhez, azért nem szeretnék változatlan utánnyomást, mert vannak benne hibák, amelyekről én is tudok. Nem voltunk mindig annyira körültekintőek, én sem, János sem. Ő lazábban is bánt az adatokkal. Ha pl. arról volt szó, hogy ki mikor született, akkor, miután megtudta, hogy az illető zenész hány éves, ezt kivonva megkapta a születési dátumot. Ez így nem jó, egy-egy év difi itt mindig előjöhet. Pl. a Korda György nála 40-es, pedig ’39-es születésű. Ilyesmi hibák vannak benne, és ezeket mind ki kell javítani. Tökéletes könyv nincs! Tökéletességre törekvő az van! Mindig azt szoktam mondani, hogy nekünk nem az volt a feladatunk, hogy apró részletekbe menően minden le tudjunk írni, - a rajongók ezt mindig jobban fogják tudni,- hanem az összefüggés rendszert bemutatni, az egészet egybe láttatni, vagy azt, hogy ezek egymással milyen viszonyban vannak. És nem a részletekben elveszni! Azoknak is a helyén kell lennie, ahogyan csak lehet, de nem ezek a legfontosabbak. A mai korban a világhálón annyi minden megvan, speciális oldalakkal, a zenekarok egyes korszakairól is még külön-külön, sőt az is, hogy egy kiadott kislemez milyen gyártási sorszámmal lett kiadva. Viszont, hogy mi a fontos, mi az irány, azt kell nekünk leírnunk. Van a nagy információs rendszer- tenger, melybe nekünk a bójákat kell kitennünk benne, hogy arra érdemes, arra kell menni, úszni. A fiataloknál, - azt látom- nincs kapaszkodó, elvesznek az infó- áradatban. Pl. a King Crimson együttesre, ha rákattintok, minden adat kijön. De melyik lemezét hallgassam meg, arról melyik daluk a legjobb? Az irányokat, a hangsúlyokat, az arányokat kell megadnunk. Én sokat bíbelődtem azzal, hogy a könyveinkben kiről van fotó. Mekkora, és mennyi. Ugyanúgy, hogy kiről van kiemelt életrajz, az az életrajz egy oldal, két oldal, kiről van 3 bekezdés, kiről csak egy, ki csak egy felsorolásban van benne. Ez egy hosszú, patikamérlegen folytatott méricskélés. Nem biztos, hogy igazam van, de megpróbáltam ezt körültekintően elvégezni. Több zenésszel, - a fiataloknál nincs már olyan rálátásom- konzultálok. Pl. a jazzben mindig megkérdezem a jazzgitáros László Attilát, aki a jazz- tanszéken a zenekari gyakorlatokat végzi. Mindenki, aki a jazz-tanszéken végez, bármilyen hangszeren, az végez zenekari gyakorlatokat is, ergo Attilán „keresztülmegy”. Dobos, zongorista, fúvós- egyaránt. Persze nem ő volt az egyetlen forrás. Mostanában egyre kevesebbet járok koncertre, és egyre többet írok, így a fiatalok között is kerestem 2-3 nevet, akik informálnak a mostani zenei folyamatokról. De a részletekben nem szabad elveszni.
M. G. : Egy kicsit talán naiv a kérdés, de van olyan célja ezeknek a kiadványoknak, hogy a mai fiatalokkal is megszerettessék a szóban forgó zenéket?
J. B. SZ. : Nyilván célja, de én is csak a saját generációm szemüvegén keresztül látok. Nem tudok kibújni a saját bőrömből, és innen közelítek az adott témához. A gyerekeimet, akik 25 és 26 évesek, szoktam „sorozni” különböző zenékkel. De azért közben figyelem őket, hogy mire rezdülnek, és próbálok arra felé kanyarodni: itt van még 6 hasonló, de más.
M. G. : Amikor a Fonográf a csúcsán volt, akkor voltam én huszonéves. De a gyerekeim, érdekes módon- örökölték ennek a zenének a szeretetét..
J. B. SZ. : Mert szólt otthon, nem?
M. G. : A Szörényiéket imádták, nem is kellett kényszer ez irányban. Elég volt néhányszor feltenni otthon a lemezjátszóra, és ők is magukénak vallották.
J. B. SZ. : Mert ez szólt otthon! Ami otthon szól, akkor ez természetes. Még akkor is, ha tiltakozik ellene. De ahhoz pozícionálja megát. Nálam is otthon sok Jimi Hendrix ment, a fiam pedig ki nem állhatja. Benne bizonyosan ellenkező hatást váltott ki. A fiam nem is szereti ezt a bluesos alaplüktetésű zenéket, amelyeket én igen, de a lányomnál megvan. De hallgatják a maiakat is. Nekem fontos, hogy ne csak az én generációm, vagy az idősebb generáció zenéjét hallgassák. Azt is lehet hallgatni, de a saját generáció zenéjében is vannak ugyanolyan értékesek is.
M. G. : Én is meglepődtem, hogy a negyvenvalahány éves nagyfiam kívülről fújja a Csík- zenekar valamennyi slágerét. Amikor itt voltak Sárváron, velük együtt énekelte őket.
J. B. SZ. : Azok egy része már popzene: Quimby, Presser.
G. I.: Van-e kérdés még?
CZ. GY. : Van-e lehetőség arra, hogy a közeljövőben ezeket a könyveket meg tudjam apránként, egyesével venni?
J. B. SZ. : Hogy meg fognak- e jelenni? Próbálom ezt forszírozni! A Rock 1. és 2. kötetből nem tudok eladható példányokat. A Magyarock 1.-ből még van, most itt, nálam is, meg kapható is a Wave lemezboltban, avagy rajtam keresztül is megszerezhető. Ezt tudom most felajánlani. Az a négy könyv, amikről az elején beszéltem, egyik sincs kereskedelmi forgalomban. De ami a Kossuthnál megjelent, az mind kapható, így a Rock 3-as is, de a 4-es is ott fog megjelenni. Az 1-es és a 2-es, az nem. Én a Kocsis Andrásnak, a Kossuth Kiadó vezetőjének az elején felajánlottam, hogy ezt a sorozatot újra meg lehetne jelentetni, és az ott megjelent 3-as és 4-es mellé tenni, de akkor azt kérdezi, hogy a jogdíjakkal mi van? Nem, nem a mi jogdíjunkkal, az lenne a legkevesebb benne, hanem a képjogdíjakkal.
A fekete- fehér miatt ugyan olcsóbb, de ehhez is én ragaszkodtam. A ’60-as évekbélieknél ez még evidens volt, ott még ritkaság volt a színes fotó, de a későbbieknél is ragaszkodtam a fekete- fehérhez. Nem gazdasági okokból, hanem, hogy is mondjam, ez sokkal elegánsabb. A folk- kötetben is minden fekete- fehér, pedig megvannak színesben is. Szerintem „elviszi” a szín a könyvet, de lehet, hogy ez csak az én fóbiám. A színes könyv az már másról szól. Ott már arra megy át a lényeg.
G. I.: Ha nincs több kérdés, én megköszönöm Jávorszky Béla Szilárdnak a beszélgetést. Aki részese lehetett ennek, azokban bizonyára nyomot hagy ez a témakör, ami valójában a zene és annak világa. Zárásképpen elmondom, hogy itt, a zongora tetején levő anyagok között körül lehet nézni. Gyertek, nézzetek körül, és amiből még lehet venni, azt vegyétek is meg. Köszönöm szépen. Jó éjszakát!
Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2017.11.22-én

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése