2016. június 22., szerda

CSÖKKENŐ HANGERŐ- NÖVEKVŐ MŰÉLVEZET- HÁROM ZENEKAR KONCERTJE A LAMANTIN FESZTIVÁLON

Csökkenő hangerő, növekvő műélvezet - Három zenekar koncertje a Lamantin Jazz Fesztivál harmadik napján

2016.06.22. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Az „igazi, nagy” koncertek beindulása a kedd esti, Bartók termi eseményekkel vette kezdetét a XVII. Lamantin Fesztiválon. Három merőben eltérő zenekar mutatkozott be ezen az estén, persze a közös nevező, az improvizáció jegyében.
Elsőként a 10 éves budapesti Loop Doctors lépett fel, és rázta fel a Bartók terem más zenéhez szokott falait. A Szendőfi Péter dobos és Romhányi Áron billentyűs által működő drum'n' bass, breakbeat, rap, funky és jazz ötvözetét játszó duó ezen az estén Szentpáli Roland tubással egészült ki. Mind az öt számot legutóbbi, 2015 januárjában megjelent nagylemezükről, az Entering a Room-ról játszották. Az alaphangszerként elkönyvelhető ütős olyan elementáris erővel adta meg a zenei alapot, hogy bizony, fülelni kellett a többi hangszer megszólalására. A rendkívül keményen és dinamikusan doboló, hat dobot és 5 cint nyaggató Szendőfi pedig a legkevésbé használt technikai kiegészítőket, nem úgy, mint a billentyűs, aki Rolandja mellett samplert, számítógépet, és egy sor más „kütyüt is bevetett, de még a komolyzenei múlttal (és jelennel) rendelkező, újításra bevethető tubás is láb-billentyűjével variálta a fúvóshangszer hangszínét.
A Three 4 Free kezdőszám a dinamikájával, a Main Title jazzes, már-már swinges lendületével, a Take One kísérletező, őskáoszt idéző progresszivitásával maradt meg emlékezetünkben, persze Áron virtuóz, gyors futamokat produkáló billentyűs-improvizációi közepette, amelyek rendre tapsra késztették a zömében fiatalokból - az improvizációs tábor hallgatóiból - álló hallgatóságot. A tubás hol a klasszikus basszus szólamot hozta gyors nyolcadokkal, hol ötletesen rögtönzött, minőségi szólókkal meglepve a nagyérdeműt. De amit a negyedik számban, a Shotgun Approach-ban művelt, az volt az igazi tubaszóló. Egyéni technikával úgy hajlította a hangokat bal keze ujjával a hangszer peremét simítva, hogy soha nem hallott hangokat varázsolt elő hangszeréből. Az önéletrajzi ihletettségű ráadás számban Romhányi volt a főszereplő az éneklés, a rap, a különböző, akárhonnan elősündörgő effektek használata révén. A DJ hozta a hangulatot, és bár az kisebbségben ott ülő 50-en felüliek ha nem is, de a fiatalok hosszú tapssal jutalmazták a Fonogram- díjas zenekart.
A szünetet követően Dr. Puskás Tivadar, Szombathely polgármestere hivatalosan is megnyitotta a XVII. Lamantin Jazz Fesztivált, és a legújabb turisztikai desztináció, a Szent Márton év rendezvényeire is felhívta az idelátogató vendégek figyelmét.
Az improvizációs tábor szakmai vezetője, Márkus Tibor zongorista által irányított Új Equinox csapata lépett fel ezután, másik két, itt oktató tanártársával, Jeszenszky György dobossal és Csuhaj Barna Tibor bőgőssel a háta mögött. A csapatban még alapemberként Zana Zoltán tenorszaxin és egy EWI (Electric Wind Intrument) nevezetű, fúvós- szintetizátoron játszott, vendégként pedig Jász András altszaxis, valamint két fiatal hölgy, Kovács Linda és Eszes Viktória énekesként lépett fel.
A kezdő számban mintha Chic Corea (Márkus tanár úr példaképe) Live at San Francisco-jának hangulata jött volna át, kissé kimértebb formában, melyet a következő szám (Some of Each Days) sem dobott fel. Ebben már Linda énekelt, és Jász András is bemutatkozhatott egy emlékezetes rögtönzéssel. A következő dalban a kinézetre dizőz karakterű Eszes Viktória állt a mikrofon elé. Társnőjétől jóval jazzesebb, smooth-osabb hangon énekelt, a zenekarvezető, Zana klarinétra emlékeztető EWI imprójával megspékelve. A Meglepetés a negyedik számban jött, amikor a ragyogó, bossa nova ritmusú, jól feldolgozható dallamú instrumentális szám került terítékre, Jász tollából.
A kissé steril hangulatot vérbővé változtató dal után ismét egy latin ritmuskavalkád következett (Sky-Fly), amelyben Jeszenszky kapott nagy tapsot dobrögtönzéseiért. Majd a misztikus hangulatú, visszafogott kíséretű dalban, a Time into Sound kompozícióban a folk-hippy öltözetű Linda bemutatta egyedülálló, ragyogó hangját és rögtönzési képességét. A hangulat tovább fokozódott a műsorzáró dalban, a Why Are the Whys?-ban, ahol a két lány duettet énekelt, majd felváltva szólaltak meg. Kovács Linda élesebb, tisztább, talán iskolázottabb hangja eltért, mégis tökéletesen kiegészítette Eszes Viki fátyolos, jazzesebb hangját. Jász szaxiszólói nemesítették még tökéletesebbé a dalt, hogy a nem nehezen kikényszerített ráadással, a jövőre a boltokba kerülő új CD címadó számával, a Trap cíművel zárják a koncertet.
A Márkus Tibor vezette Új Equinox rendkívül sokoldalú, rengeteg zenei tapasztalatot műveibe beépítő, folyamatosan megújulni tudó szeptett valódi örömzenét játszott: a két lány elemében volt, meg is tapsoltatták a majdnem teltházat hozó Bartók Terem közönségét.
Az est fénypontjának a Csík Gusztáv Trió fellépése ígérkezett. A zenekarvezető, valamint a Reggie Johnson bőgős és Alvin Queen dobos életútját a múlt pénteki beharangozóban leírtam, ezt nem ismétlem meg. Mindenesetre a magyar jazzélet egyik nagy legendája tért vissza Szombathelyre a 2004-es Lamantinon való részvétele után, mikor is Jimmy Woode bőgőssel és Bobby Durham dobossal játszott együtt. A művész meg is említette akkori fellépését és egykori bőgős zenésztársát is, minekutána a felvezető dalt követően egy Woode szerzeményt adtak elő. Különös volt a három zenész bevonulása is. Az előadók tekintetében topis farmerekhez, mindenféle fajtájú fejfedőkhöz, izzadt trikókhoz, koszos tornacipőkhöz szokott szemünk, amikor a három, 70-en túli úriember belépett a színpadra. A lezserséget egyedül a nyakkendő hiánya adta számukra, de mindannyiukon öltöny, vasalt ing, bőrcipő volt. Ahogy dukál!
A zenekart Csík dirigálta és a dobosával folyamatos szemkontaktusban volt végig, aki mosolyogva, fekete arcából éles kontrasztként villogó fehér fogait mutatva leste-várta főnöke minden zenei rezdülését, hogy azt lekövethesse. Le kell írnom azt a gyakorta elcsépelt szót most nagybetűvel, hogy ők ott JÁTSZOTTAK! Reggie, a bőgős is figyelt, ámbár úgy tűnt, mintha nem figyelne. Kissé flegmának látszott, de ízig-vérig együtt volt a többiekkel. Gusztáv öt és fél évtizedes zenei múltja, a hagyományos swing stílus szinte tökélyig való elsajátítása meghatározta az est repertoárját: nem volt itt semmi kísérletezés, semmi féle Hammond- orgona, semmiféle stíluskeveredés: jöttek a kettők meg a négyek, a Modern Jazz Quartet, Oscar Peterson stílusában, szépen, halkan, de virtuózan, felemelően.
A zongorista felvezette a számot balladaszerű szólóival, majd rákacsintott a dobosra, majd beindult a swing henger: Duke Ellington Satin Doll-ja, Cole Porter Night and Day-e, megint Ellington Take The A Train-je, és a többi korabeli amerikai evergreen, persze sok saját szerzeménnyel kiegészülve. Emlékként az első, 1977-es nagylemezükről Herbie Hancock Cameleon-ja is elhangzott.
A zene szeretete uralta muzsikálásuk minden percét - Csík brillírozott hangszerén, jó 7 oktávot rendszeresen használt, aztán a gyors virgákat egykezes, tiszta, nem bonyolított balladaszólamok váltották. Johnson, a szótlan bőgős, érdekes módon nem a gyűrűsujjával, hanem a középső, vagy az összezárt középső-gyűrűs újjal pengetett. Ahol természetesnek vennénk az állandó nyolcad ritmust, az nála felborul: negyedek hoz csak, kivárósan, majd aztán aprózza az elvártaknak megfelelően a ritmust. Alvin a koncertkezdő banda dobosa hangszereinek csak felével rendelkezett, de mindent tudott rajta, amit kellett. A seprőket, a filcet, és „rendes" ütőket egy számon belül többször is variálta, ahogyan annak hangulata kívánta. Nem túl hosszú, a közönség türelmét túlzottan nem igénybevevő szólóival azonban megmutatta zenei tudását.
Egy szintén Jimmy Woode szerzeménnyel, a Blues in the Out-tal jöttek vissza a szűnni nem akaró vastaps után, ahol a közönség tisztelete jeléül felállt helyéről, majd a második visszataps után Csík Gusztáv egy 1970-es számával, a Dal a szerelemért cíművel búcsúztak. „Soha nem próbálunk, csak játszunk"- mondta a zenészlegenda elköszönésükkor, és én elhittem ezt nekik.
Csak azt nem tudtam megérteni, hogy gospel énekesnő felesége az aulába miért nem hozott több CD-t magával a rajongók számára. Többen lemaradtunk a vásárlásról, pedig .... De a Csík- trió estéje így is örökre emlékezetes marad.
Megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2016.06.22-én

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése