A VIDÉKI VIETNÁM ÉS EGY KIS DÉL- THAIFÖLD

A VIDÉKI VIETNÁM ÉS EGY KIS DÉL- THAIFÖLD
Szöveg: Gróf István, fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő és Gróf István

Harmadik távol-keleti utazásunk szervezését egy kicsit másképpen alakítottuk, mint eddig. A közeli európai országokba saját kocsival, a távolabbiakba, és a „rendezettebb” közlekedési viszonyokkal rendelkező országokba bérelt gépkocsival, míg a kaotikus közlekedést, rizikós autózást ajánló államokban vagy társas úttal, vagy gépkocsivezetővel együtt "bélelt" járművekkel jártuk be a bázishelyekről a felfedezendő vidéket. Ezúttal Vietnam, és részben Thaiföld felfedezése egy drágább, de már bejáratott módszerrel, a kisbuszos kirándulócsoportos kispriccelésekkel történt. Összesen 7 utat, köztük kettő kétnaposat kötöttünk le egy bejáratott utazásszervező világcég égisze alatt.

Thaiföldön már jártunk öt évvel ezelőtt, és úgy véltük, nagyon turistabarát ország. Ezért is választottuk Vietnam felfedezése előtt és után Bangkokot főhadiszállásunkként. A múltkor elmaradt Ayutthaya egykori főváros most bepótlásra került: a Bangkokból induló 12 személyes minivan fedélzetén, ahogy később is, négy, de többször öt földrész (volt nigériai társunk is) utazói verődtek össze. Thaiföld spirituális ország, az utazásszervezők mindig nagyon odafigyelnek arra, hogy történelmi és vallási helyek tegyék ki az úti-célok többségét. A Bang-Pa In vízi palota- együttese, a XVII. században építetett, szépen rendben tartott királyi nyári rezidencia volt első megállónk, majd a kirándulás populáris látnivalója, az Ayothaya úszópiac következett, melynek szigetét olyan hosszúfarkú csónakkal jártuk körül, amilyennel még nem találkoztunk: a környezetkímélés miatt víznyomással működtek a járművek, hátul hatalmas vízcsóvát kilövellve vastag csöveiken.

A Bangkok előtti, 1351 és 1767 közötti, egykor egymillió lakosú ex- főváros hatalmas épületegyüttese közül a legszebbet, a Wat Mahathat-ot, és a legnagyobbat, a Wat Phra Sri Sanphet-et tekintettük meg belülről is, végigsétálva a sajnos részben már leomlott, összedőlt egykori hatalmas chedik és prasatok között.
A másik thaiföldi, a fővárosból induló egynaposunk nem északra, hanem nyugat felé vitt: itt két „felkapott” turistalátványosság, a Maeklong-i vasútvonalon történő vonatozás, majd a Damnoen Saduak-i úszópiacon való aktív részvételünk volt a program. Az előbbin, a Hanoi Street train-től eltérően, ahol a pálya mentén szemlélők voltunk, mi ültünk fel a vonatra, amely felerészben vidéki tájakon, (itt rengeteg só-lepárlót láttunk, melyek a tengerből nyerték ki az ásványt) felerészben sűrűn lakott településeken haladt végig, ahol mi voltunk a célpontjai a sínek mellett 20 -3 0 cm-re álló, portékáikat eladni szándékozó piaci kofáknak. Ban Kalong nevű kisvárosban még szét is nézhettünk, főleg a változatos és szép napellenzők piacán, mielőtt a Damnoen felé vettük az irányt.

Itt – mint oly sokszor Indokinában - evezővel hajtott csónakba ültettek bennünket, és ugyanitt „találkozhattunk” a szintén hasonló hajócskákkal közlekedő árusok hadával. Javarészt élelmiszert, néhányuk szuveníreket, ruhákat árult. Kissé színpadias volt a show- az árusok nem a helyiekkel üzleteltek, és nem a reggel órákban, mint ahogy ez eredetileg működött, hanem – kilógott a lóláb- egyértelműen a mi kedvünkért piacoztak a hosszú vaskampóikkal a csónakjaink mellé odalavírozó asszonyságok
. Végre Vietnam- latin betűs írásmód, baloldali közlekedés, nem annyira nyomulós árusok, vendéglátósok- sóhajtottunk fel, de észre kellett venni azt is, hogy nagyobb a szegénység, több a munkanélküli, és a szocialista államrendszer általam sajnos ismert ideológiája átsüt, tetten érhető minden percben, órában. Például abban is, hogy kevesebb az egyházi jellegű műemlék, emlékhely, amit –szerencséjükre - jól kompenzálhatnak a természeti csodák sokaságával.
Rögtön az első egy kétnapos hajós kirándulás a világ egyik legszebbnek tartott tájára, a Ha Long öbölbe vitt. Hanoiból Ha Long City kikötőjébe, annak Sunworld nevű turistaelosztójába érkeztünk dél körül, ahol egy igazgyöngy tenyésztő vállalat mutatta be az élő kagylókba helyezett kicsi gyöngyök „növesztésének” technológiáját, persze tucatnyi ékszerbolt szomszédságában. Szerencsénkre nem a túltolt Ha Long-ba, hanem attól északabbra, a kevésbé felkapott Bai Tu Long öbölbe navigálta a hajót kapitányunk.

A tengerben sok-száz kiálló, változatos alakú mészkőszirt csodálatos látványt nyújtott, köztük hajózni maga a álomvilágban forgolódás volt. Egy luxushajó volt szállásunk, melynek faragott kabinjaiban tökéletes komfort várt, az étkezéseket pedig egy háromtagú szakács-team varázsolta elénk reggel- délben- este. Délután persze alkalmunk volt kajakozni egy elhagyott karsztszigetre, Cap La partjaira megérkezve. A homokos strandon, pálmafák árnyékában megpihenni paradicsomi állapot volt, mint ahogy egy nagyot úszni a sós, könnyen úszható tengerben. Számunkra felfoghatatlan volt a 30 fokos víz, de mégis kellemes volt. A legemlékezetesebb, és nem szégyenüljük, legromantikusabb- a késő este volt a felső fedélzeten ringatózva, nyugágyból élvezve az életünkbe ritkán adandó alkalmat. Másnap kora reggel a kalandozók egyike sem „kért” a Tai Chi reggeli tornából. (A kirándulók zöme ausztrál volt vagy kínai Vietnamban, ez utóbbiak sem éltek vele). A korai reggeli után pedig a Hon Co sziget fehér homokos partján kötöttünk ki, ahol megmártózni kötelező volt, majd a Thien Canh Son hatalmas barlangját jártuk be, állandóan behúzott nyakkal, mert igencsak szűk járatok között császkáltunk. A reggeli tornával ellentétben a konyhabemutató, majd az ezt követő főzőiskola már népszerű volt az útitársak között, az Enikő készítette vietnami tekercseket mind felfaltuk.
Másnap került sor a Ninh Binh régióban, a „szárazföldi Ha Long-ba” történő egynapos kirándulásra, ahol ismét kitűnő, 2X 2 sávos autóúton száguldhattunk. Fő attrakciója a Mua barlangok hegye volt: a Fekvő Sárkány hegyén sajnos szitált az eső, a felhők miatt talán kárba is veszett az erőlködésünk.

500, nem itthoni magasságú lépcsőfok megmászása volt a feltétel, hogy esőkabátosan felérjünk a csúcsra. Nem hittem volna, hogy sikerülni fog nekem, de felmentem, több kényszermegállót tartva. A környező tájat, a hegyekkel, a kanyargó folyóval, kis falujával azért megörökítettük, igaz, nem napsütésben. A nap másik csúcspontja Tam Coc hegyi tájakon, a Ngo Dong folyón egy jó kétórás sampan csónakázás volt.

Kettesével ültünk be a hosszúfarkúakba, ahol az evezős- ilyet még soha nem láttunk- háromnegyed távon lábbal evezett. Útközben áthaladtunk három csodálatos karszt- barlangon a csónakkal sejtelmes fényviszonyok között, ismét behúzva a fejünket, annyira alacsony volt néha nekünk.
Harmadik, szintén kétnapos, Hanoiból induló kirándulásunktól vártuk a legtöbbet, és féltünk is tőle egyúttal. A kínai határ mellett fekvő Sapa hegyi városkába utaztunk, amely mellett található egész Indokina legmagasabb hegye, a Farsipan- csúcs, a maga 3147 m-ével. Ilyen busszal még életünkben nem utaztunk. Nem ülések voltak benne, hanem három sorban, két szinten keskeny fekvő- székek, melyekre felülni nem, csak feküdni lehetett. Elég furcsa volt. A hátizsákod a lábad elé rakva, meg is szűnt a mozgás lehetősége. Ráadásul a vietnamiak kínos tisztaságszeretete, pedantériája (reggel- délben este söprik az utcákat, slagolják a járdákat, elégetik az éghető szemetet), ezért a cipőinket le kellett húzni a buszra szálláskor, és egy nejlon-zacskóban tárolni, szintén a szűk ágyon. A 6 órás utazás alatt persze kétszer mg kellett állni mosdó- szünetre (ők happy hours-nak nevezték!?), ilyekor zokniban a leszállásnál az ajtó mellett, kis műanyagszékre elhelyezett gumipapucsokból kellett nagy hírtelen felkapni egy nyílván nem összeillő párt. Ebédre azért Sapába értünk. Ki-ki más és más helyen lett elszállásolva, mi, szerencsénkre, nem magánháznál, hanem egy háromcsillagos hotelben kaptunk helyet. Szűk háromórás kirándulás következett, amelyen egy helyi népcsoport népviseletbe öltözött fiatalasszonya kalauzolt bennünket és egy Indiában élő fekete srácot körbe. A Cat Cat nevű fekete h’mong faluban a helyiek, akik még az egyhatvanas vietnamiaknál is alacsonyabbak voltak, árulták szuveníreket, élelmiszereiket, majd a faluból kikeveredve, (szintén rendes magas lépcsők százain kellett átbaktatnunk), gyönyörű táj látvány ejtett rabjává.

Magas hegyek, zubogó patakok, hánccsal erősített bambuszhidak, vízesések sora, miközben láttuk azt is, hogyan folyik a rizs aratása. Itt, 2000 m magasan évi egyszer aratnak, nem úgy, mint az ország középső részén, ahol kétszer, míg a Mekong delta körül, délen akár háromszor is. Az állandóan vízben tapicskolás hozzásegítette cipőm talpát ahhoz, hogy szépen leváljon, így a vékony bőrbetéten közlekedtem végig a túrán. A túra végén megtekinthettünk egy népzenei- néptánc bemutatót is, több, a turistákat is bevonó tréfás elemmel, így a ritmikusan összezáró-kinyíló bambusz-rudak közötti ugrabugrálást. Vacsora után Enikővel rögtön a nyakunkba vettük a várost, amely nem is volt olyan kicsi. Hatalmas főtere van, a település közepén szépen kivilágított tó, a partján tucatnyi étterem, kávézó, bár. Másnap várt a legizgalmasabb élmény: vajon sikerül- e abba az évi 80-100 napba belekerülnünk, amikor nincs felhő, nem esik az eső a Farsipan- csúcson. Nem sikerült! A sofőr felvitt a parkolóig, onnan már esőkabátban közelítettük meg a lanovka- állomást. Egy húsz- személyes kabinban billegtünk ég és föld között, tériszonyomat rendesen próbára téve. Majd 1000 m. szintkülönbséget hidalt át a húszpercnyi útja során, ahonnan lehetett választani, hogy felmászunk 500 erős lépcsőfokot a csúcsig, vagy a nemrég forgalomba állított siklóval tesszük meg. Hát persze, az utóbbit választottuk. Igaz, 540.000 dongunk bánta, ami nem kevés pénz.

Sok mindent nem tudtunk csinálni, a szűk helyen százasával fotózkodtunk, csúccsal, nemzeti zászlóval, egyedül és párban, mindent láttunk, csak a kilátást nem, majd visszatértünk Sapába. Onnan egy „még luxusabb” alvóbusszal utaztunk vissza Hanoiba, amelyen széles kényelmes ágyak voltak, de csak két sorban, mint a vonat hálófülkéjében.
A következő két kirándulást már újabb állomásunkról, a közép- vietnami Hoi Anból szerveztük meg. Az első a Márványhegyre, a Ngu Hanh Son-ra vitt, amely Da Nang városa mellett található. Itt, részben mészkőből, de inkább a hírét és jellegzetességét adó márványkőből kialakult, a világ öt alkotóelemének öt hegye a fő látnivaló, melyen pagodák (a legszebb a Linh Ung nevű), díszes szentélyeivel, Buddha- szobraival lettek építve, és hatalmas barlangok , százméteres alagutakkal összekötve azokat. Elkezdett ezerrel sütni a nap, pedig a délutáni program szintén szabadtéri volt: a champa királyság - mely hindu eredetű, ők a középkorban uralkodtak itt, Közép- Vietnamban-, palotáit jártuk végig.

A buja őserdőben barangolva mind a kambodzsai Angkor Wat, mind a rajasthán-i templomromok emlékei is előjöttek. Valódi távol- keleti hangulatot árasztottak a VII.- XIII. szd között vörös-téglából épített, részben még ma is teljes pompájukban álló palotaépületek, élőlényektől hemzsegő buja tavakkal színesítve. Szerencsére egy elektromos kisbusz segített a nagy távokat lerövidíteni, így a program utolsó pontján, a központi kulturális épületben egy izgalmas, három-részes hindu folk- bemutatót is megnézhettünk. A 100 %-os páratartalomban jól esett, hogy a romvárostól, My Son-ból hajóval utaztunk vissza a Hoi An-i szálláshelyünkre este. Nem csoda, hogy ki sem akarunk jönni az ottani kis medencéből ezek után.
Másik, a kisvárosból indított utunk Hue-ba, a császárvárosba vezetett. Királyok voltunk: a guide hölgy és a sofőr csak a mi rendelkezésünkre állt. A tengerre néző Hai Van hágónál megálltunk pár percre fényképezkedni, majd a császárváros, a Hue Citadella előtt parkoltunk le.

140 éven keresztül 13 király palotája volt a hatalmas kiterjedésű, sokszor sivár tiltott (mint a pekingi) palota-együttes, melyben voltak lepukkant, vagy éppen renoválás alatt álló épületek, de szépen megőrzött kastélyok is. Az egyik legszebb a színházterem volt, pazar berendezésével, és a császárnők pavilonja gyönyörű kertjével. Nem vagyunk túlságosan finnyásak, de a szervezők egy helyiek által látogatott, forgalmas étterembe vittek bennünket, ahol azért néha felfordult a gyomrunk a szagoktól és látványtól. Szerencsére az elfogyasztott ebédnek nem lett „utóhatása”, pedig számoltunk vele. Az 1600-as években épült buddhista pagoda, a Thien Mu következett aranyozott szentélyével, és különleges díszfáival, amelyek éppen akkor virágoztak. A nagyváros utolsó látnivalója az utolsó előtti, modern gondolkodásáról, és haladó nézeteiről ismert Khai Dinh császár díszes palotája volt, jó kis lépcsőmászásokkal tarkítva. A csupa aranyozott fafaragás a sírbolton nem mindennapi látvány volt. A Parfüm-folyó partjára is lementünk, mert Vietnam nem Vietnam tengerek, folyók, hajók és csónakok nélkül.
A bázis városok, Bangkok, Ha Noi és Hoi An felfedése Enikő tollából a beszámolóm mellett olvasható: a 18 napot igazságosan kettéosztva sikerült a vidéki látnivalók zömét Észak- és Közép- Vietnamban felkeresnünk. És ez nem volt semmi! Szerencsénk is volt az időjárással, meg néha nem. Ahogy ez lenni szokott….
Egy körvonalazandó útikönyv oldalaira..