ÍRORSZÁG- 1998

ÍRORSZÁG, 1998.OKTÓBER 10-15

Nem szeretném azt, hogy utazásaim megörökítésekor a hivatalos utak tegyék ki a kötet számottevő részét, de a túlnyomó többségben magán- szervezésűeken kívül egy pár, így az írországi is ebbe a kategóriában esik. 1994-98 között a Vas Megyei Közgyűlés 40 tagú képviselő- testületének tagja voltam, és annak egyik választott bizottságába, a Megyei Munkaügyi Tanácsba bedelegáltak. Egy hatnapos tanulmányút, persze látnivalók, turisztikai célpontok megtekintésével kiegészítve volt a programunkban.

London volt első megállónk, ahol repülőnk leszállt. Egy erős szombat délután, és szállás után egy vasárnap délelőtt volt időnk testületileg szétnézni a városban, ahol szokás szerint hűvös volt és esett. Én már 1983 nyarán- rokonlátogatás alkalmából- jártam Londonban, és a két hét alatt megismertem főbb nevezetességeit. De azért jó volt ismét meglátogatni néhányat, így a Szent Pál székesegyházat, előtte Stuart Anna királynő szobrával, az Old Bailey büntető- bíróság, majd a Mantion House-t, a londoni polgármester, a Lord Mayor rezidenciáját, és a Westminster Bank komor épületét. Az akkor 104 éves, középen felnyitható (60 fokos szögben!) útszerkezetével különleges, hidraulikus technológiát bemutató Tower Bridge-en át is gyalogoltunk, és a parton megnéztük a sokat tapasztalt HMS Balfast csatahajót,

valamint a Tower ősi épületét.
A Temze parti City-ben már kezdtek sokasodni a felhőkarcolók is. Akkor a Canary Wharf negyed 50 emeletes, 220 m. magas épülete kápráztatott el minket, azóta persze ezek a felhőkarcolók már mind számban, mind magasságban majdnem megduplázódtak. (ezt 2023 májusában írom- a szerk.) A dokkok között, így a St. Katharina Docks-ban járva is, a munkások lakta negyedekben, és raktárépületek között járva visszamentünk a múltba. Itt egy tipikus angol innben, a Shakespeare’s ivóban csillapítottuk szomjunkat, persze dark beer-rel.
Másnap talán egy kicsit jobb idő volt, és a sugárutak is szélesebbek lettek. A White Hallon sétáltunk, útba ejtve a St. James parkot, majd a Parlament híres épülete és a még- híresebb tornya, a Big Ben tűnt szemünk elé. A brit uralkodók koronázási templomát, a Westmintser Abbey-t is megnéztük, de a neoklasszicista fő- téren, a Trafalgar Squere-n, Nelson admirális hatalmas szobrával a közepén, csak áthajtottunk. A St. James palotánál, a régi királyi székhelyen az őrségváltás évszázados hagyományait megörökítettük, néhányunk le is fotózkodott a barna medvekucsmában parádézó őrökkel. A hatalmas Viktória –királyné szobor már jelezte, hogy a Buckingham palota következik, az uralkodó család jelenlegi székhelye. A kerítésen, sok-századmagunkkal csak bebámultunk: bemenni nem szabadott! Az óriási Hyde-parkban, a nyugati demokrácia ikonikus helyszínén megnéztük a hordót, melynek tetejére állva az éppen soros „hordószónok” elmondhatta baját az őt ért sérelmeit kibeszélve. Nekem mégis a The Rolling Stones 1969-es, Brian Jones emlékére megrendezett koncert helyszíne ugrott be. A Piccadilly Roadon értük el a pici, mégis sokáig a világ közepének tartott Piccadilly Circus-t kis, Erosz- szobrával a központjában. Az óriási Pall Mall reklámtábla már fel sem tűnt a házak oldalán. A nap fénypontja a Burlington Bernie igazi konzervatív angol éttermében az emeleti asztaloknál elfogyasztott ebédünk volt. A dublini gépünk indulásáig még volt időnk arra, hogy London kínai városrészébe is bekukkantsunk. A csupa piros- fehér színezésű házak, köztéri alkotások, zászlók között megtaláltuk a piacot, a nagyáruházat, a park szélén az elektromos hegedűn játszó művészlányt, aki a kínai dallamok mellett ír népdalokat is húzott. A séta kedves hangulatai között volt egy akrobatikus ügyességgel táncoló diszkó- táncos fiatalember, és az is, hogy a helyi Tourist Office homlokzatán elmélyülten figyeltük a több percen keresztül csilingelő harang- játék zenéjét.
Este Dublinban, az ottani Munkaügyi Tanácsadó Kft. (FAS International) már várták a küldöttségünket. Az Európai Uniónak 1973 óta tagja hatalmas lépése- ket tett, és ma is halad tovább az életszínvonal emelésében: megduplázva azt az utóbbi 50 évben. Évi 8 % feletti növekedést olvastam a statisztikájukban 1977-78-90 vagy 1995 évben, ami óriási! Minket a megváltozott munkaképes- ségűek, a fogyatékkal élők rehabilitációja lepett meg legjobban: minden portás, akivel találkoztunk, kerekes- székben ült, és így látta el feladatát. A „vad- kapitalizmus eredménye” lehetett az is, hogy egy használaton kívüli állapotba került katolikus templomban, a főhajóban három szintet kiépítve, lakatos- műhely működik. Persze meglátogattunk hagyományos szakképző műhelyeket is, ahol a srácok reszeltek a lakatos-, falaztak a kőműves-, gyalultak az asztalosműhelyekben, és a számítógép-termük is korszerűbb volt, mint odahaza.
Képzésünk három napja alatt reggel 9-től du. 4-ig a vendégeink tartottak előadásokat a közeli Ballyfermot városkájában lévő képző-központ- jukban, esténként pedig mehettünk kirándulni. Visszanézve a filmet, ma már kissé szégyellenivaló volt az a gesztus, ahogyan zörgő- fénylő, feliratos nylon- zacskókban adtuk át az ottani előadóknak hazai ajándékainkat. De akkor ez volt a megszokott.

Kedd este a patinás márkájú Jameson whisky gyárba látogattunk el. Múlt századi miliőbe, régi gyárépületébe építették a legújabb technológiá- val felszerelt üzemet. A rézüstök, a lepárlók részben még működtek a padláson, de a csomagoló-késztermék- tároló már modern volt. A belépőkártyánk tetején perforált letépendő rész jelentette azt, hogy egy 2 centes pohárka italra vendégük vagyunk. Vásárolni persze lehetett még. Nos, a kuruc tábor ezen az estén megtáltosodott, a legvagányabbak egyre- másra ürítették a poharakat, és minden közelben levő hölgyet (az igazgatóhelyettes asszonytól a pincérnőn keresztül a japán turistalányokig) jobbról- balról puszilgatták.
Geológiai múzeum, helytörténeti kiállítás kő-, és bronzkori leletekkel, majd az ír Stonehenge, a Newgrange 5000 éves kőtömbjeihez mentünk Dublintől 40 km-re északra. A kőkör struktúra még 400 évvel a Gízai piramisok előtt, 100 évvel az angliai Stonehenege előtt épült. Volt min rácsodálkoznunk, pláne, amikor elmondták, hogy az építmény két oldalán lévő parányi lyukakon a sírboltot a téli napforduló napján, december 22-én segít megvilágítani. A vidéki kirándulásunk egyik a Wild Wicklow terülte, érintetlen erdőivel, hihetetlen élénkzöld (azóta sem láttam ilyet) mezőivel, természeti szépségeivel. A már gyenge napsütésben bizony ballonkabátban jártuk a kikövezett utakat, és árnyékaink különösen misztikusan élesek és hosszúak voltak.

Majd következett a Malahide- kastély, 2 henger alakú szélső tornyával, mely 800 éves, és a Talbot- családé volt 1973-ig. Azóta múzeum. Soha nem felejthető volt a Howht Head Peak- sziklás partjain sétálni, kagylóhéjat szedni, és a vad hullámokat vető tenger vészjósló morajlását hallgatni. Az utolsó, szerdai napot azonban- kérésünkre- lerövidítették, így más 11-től mehettünk kirándulni. Dublin következett. Nem nagy város. Kihagyhatatlan volt az impozáns, ámbár nem túl régen épített (1864) anglikán St. Patrick székesegyház, az 1592-ben Erzsébet királynő által alapított Trinity College, a protestánsok „neveldéje”. Itt a legszebb a hatalmas Könyvtár, ahol a IX. századtól kezdve rengeteg régi, festett kézikönyv, relikvia van elhelyezve. A Liffey folyón átívelő O’Connell híd, mely szélesebb, mint amennyi a hossza, mind- mind megnézendők voltak. A város főutcáján, az O’Connell Streeten már az ajándékok beszerzésére gondoltunk. Mollyone, a halárus-lány szobrával fényképezkedni kötelező volt. Persze nem este az este Dublinban, ha azt nem egy kocsmában töltjük el. Ezt is tettük. Ilyenkor kiürül a város, és mindenki az ivókba megy. De érdekes, hogy míg a mediterrán országokban a család, a jóbarátok ülik körül az asztalokat, addig itt nem. A papa a haverjaival, az asszony a barátnőivel, a fiatalok megint csak kortársaikkal ülnek le sörözni, és ilyenkor megered a nyelvük. Minket is alaposan kikérdeztek, csak úgy záporoztak a kérdések felénk, amikor- és ez nem ment nyögvenyelősen- szóba elegyedtünk egymással a szomszéd asztaloknál. Mindenki a Guiness sört részesítette előnyben, de amikor megkóstoltam a vörös Kilkenny-t, ezt a kevésbé fekete árpalét, bizony annál maradtam. Egy kedves sztori még idekívánkozik a dublini éjszakából: a Red Line vonalán, tömött villamoson utaztunk, és persze a pár nap alatt kialakított férfi állás- pontunk, miszerint az egész országban nincs egy jó nő, ez eddig stabilan tartotta magát addig, amíg a jármű közepén egy csodaszép lányt nem láttunk kapaszkodni. A 3-4 korsó persze meghozta a „bárosságunkat”, hogy ilyen jó nőt régen nem láttunk, és a további, vele kapcsolatos óhajainkat is szóba öntöttük. Erre megfordult a hölgyemény, és ékes magyarsággal megszólalt: Köszönöm, fiúk, de túlzásba ne essenek.
Az utolsó esténken jött az ottani kollegák meg- lepetés- estje, a folklór estre való meghívás. Erre a FOXS PUB-ban került sor, ahol a megszokott, meleg-barna, faborítású szekrényekkel. asztalokkal, székekkel berendezett ivóban ültünk asztalhoz.

A négytagú zenekar ekkor kezdett: az akusztikus összeállítású banda a The Dubliners stílusában játszotta az ír népdalokat, folk- songokat, avagy az ezekké emelkedett népies műdalokat. Egy akusztikus akkord-gitár, egy, a szólókat is bevállaló bendzsó, egy akusztikus, négyhúros, mégis nyakba akasztósan használt basszusgitár és egy fémes csörgő –dob, mint ritmushangszer volt az összetétel. 6-8 dal után- miközben megvacsoráztunk- aztán előkerültek a step- táncosok is. Három fiú, majd három lány is virtuózan koppantottak a fapalló színpadán, persze eredeti faklumpáikkal, úgy hogy aki akart, aki nem, hozta a nyolcadokat a lábával, és tapsolta a négyeket. A hangulat a tetőfokára hágott, még a neves ír ón- furulya is előkerült a hangszer- repertoárba.
Az „átmulatott este” után a dublini luxushotel (a londonihoz képest persze, mert az minden várakozást alulmúlt) várt minket, hogy aztán délelőtt induljunk vissza a dublini reptérre, és hogy a Getwick-re érkezve, átszálljunk a Heathrow-ról induló pestire. Az angol precizitás, avagy inkább a rugalmatlanság aztán meg- keserítette utolsó brit- szigeteki napunkat. Az óriási dugók miatt buszunk a Gatwickről a legnagyobb londoni reptérre nem jutott el két órán- a számított időn- belül, így 55 perccel az indulás előtt jelentünk meg a check- point-on, és nem 60 perccel. A becsekkolást intéző kisasszony így nem engedett bennünket beszállni a javában még ott dekkoló gépünkre, ezáltal az éjszakát a Heathrow kényelmetlen acél-padjain töltöttük, míg másnap délelőtt sikerült felszállnunk a Ferihegyre induló gépünkre. De ez nem vette el szép emlékeinket a smaragd szigeten töltött majd egy hét ottlétünkről.
Gróf István, egy körvonalazandó utikönyv oldalaira...