AZ ORSZÁG LEGNAGYOBB BLUESFESZTIVÁLJA- III.

AZ ORSZÁG LEGNAGYOBB BLUESFESZTIVÁLJÁN VESZPRÉMBEN- III.
SUGAR BLUES HERFLIVARÁZSA A VESZPRÉMI BLUES FESZTIVÁL ZÁRÓNAPJÁN
Szöveg és fotók: Gróf István

A Mivel a szombati fesztiválnapot ki kellett hagynom, felkészültem, hogy az aznapi „nagyágyúkat” vasárnap meghallgathassam. A Boom-Boom Roomban a Nemes Zoltán vezette Jambalaja sextett koncertjére érkeztünk elsőként, amelyet, jó szokásuk szerint, New Orleans-i stílusban marchin’-nal, felvonulással kezdtek. Zoli, úgy látszik, nem bízik már combjai stabilitásában, mert az eddigiekkel szemben, amikor ezen egyensúlyozva zongorázott, most stabil vasállványra bízta hangszere rögzítését. Saját (I’m Operable, Partisan Second Line), és cover-dalok, főleg Dr. John-tól (Junco, The Right Place) hangzottak el, szédületes ritmusban, feszes zenével, jó humorú konferálással. Újdonság volt a zenekarvezető új hangszere- hangszíne bemutatása a szintetizátor- ének talkbox-szal.

Az amerikai Michelle David and The True- tones koncertje annyira nem rengette meg a Hangvillát. A kifejezetten jó torkú, nőiesen molett Michelle főként soul, de inkább funky- dalokat tűzött műsorára. A három kísérőzenész, egytől egyik fehér ing- nyakkendőben, kitartóan muzsikáltak, az átélés lehetőségét a szólistára hagyva. Rendhagyó volt, hogy mindkét gitáros „rendes”, 6 húros hangszeren játszott, és hol az egyikük, hol a másikuk pengette a basszust az alsó húrokon, míg a másik az akkordokat sikálta. A számok zöme Tamla Motown stílusban íródott, a földbedöngölős 4-eket hozta a dob, tízperceken át. Az utolsó számban csaptam össze aztán én is tenyeremet: az egykori Spencer Davis- nóta, a Keep On Running ötletes és vérbő feldolgozása igencsak megörvendeztetett bennünket.

Három emelettel lejjebb sem kaptunk életre-szóló élményt: Early James és triója a folk-kal, a countryval díszített rockot játszotta, bluest kevésbé. A zenészek Alabamából, délről jöttek, a Country and Southern világából.

Gyorsan felmentem inkább a másodikra a Ian Siegal Bandet hallgatni, akik másodpercre pontosan 8-kor kezdtek. Most nem Tom Waits- stílusban énekelt, mint a méltán rendkívül népszerű Braindogsban, és nem is bluest játszott, mint tavaly a Kobuci-kertben, hanem valamiféle városi R and B-t. Sehol egy hamis hang, egy nem kidolgozott zenei elem, egy váratlan baki, nekem valahogy mégsem jött át teljesen Ian-nél a megszokott lendület, lelkes performance, pimasz beszólás ezen az estén. A basszust itt is rögtönzés tekintetében a hangszerében nem sok kárt tevő orgonista hozta (akinek szülinapja volt aznap), míg a gitárokat régi harcostársa, Dusty Ciggaar kezelte, kitűnően. Rock- blues, country- blues, shuffle, kiállásos rock and roll (jaj, ne, majdnem Bruce Springsteen stílusában), talkin’ blues volt a repertoáron. De, hál’ Istennek segítség is jött a végére: az elmúlt napok sztárgitáros fellépője, Matt Schofield is bejött gitározni, és a szőke Christine Tambakis is énekelni. Így, hatosban már egyre fokozódott a hangulat, és az egyébként brilliánsan szólózó Dusty mellett maga Ian is eleresztett néhány szólót, de a javát azért Matt-re bízták.

De már rohantam is le Ma Rainey’s pinceklubjába, hogy a hazai blueszene erre az alkalomra összeálló nagy legendáját, a Palermo Boogie Gang-et meghallgassam. A 80-as évek bátor, megalkuvásokat nem ismerő zenekara a kitartására, szorgalmára rászolgált még azokban az ínséges, lemezeket nem nagyon kiadós időkben is: négy LP-jük jelent meg. Nemcsak Szabó Tamás harmonikás, alapító atya árulta el, hogy akkori bakelitjeik a gyűjtők ritkaságai közé tartozik, én is tudom: igencsak jó áron adtam el szomorú szívvel felszámolandó vinyl gyűjteményem Palermo lemezét. Az 1988-97 közötti „aranyévekbeli” csapatból Fekete Jenő (érdekes, most „visszafiatalodott”, és állva gitározott), Szabó Tamás, a zongorista Bacsa Gyula, és Mezőfi „Fifi” István itt volt, a 2011-ben elhunyt Kepes Róbert basszus- gitáros helyén Varga Laca muzsikált. A re-union koncerten azt játszották, amit vártunk: Leadbelly, Little Walter, még korábbi zydeco számok, néhány saját, rock and roll, boogie- woogie, ahol a három szólista, Tamás, Jenci és Gyula alaposan felpörgették a hangulatot. Én is „rendbejöttem” az előző néhány „szájelhúzós” előadás után, és meghatottan hallgattam meg a Kepes Robinak ajánlott lélekkel teli Takáts Tamás- balladát, immár magyar nyelven.

Fenn, a földszinten a görögök, a portugálok után megint egy déli csapat, a szerb Rowhide nyomta rendesen a kőkemény bluest. Jó lett volna többet ott lennünk, mert nagyon jól döngöltek a jó 65 körüli szólisták, Jovan Ilic harmonikás és Vladan Stanosevic gitáros a fiatalabb ritmusemberekkel. Az 1982-ben, még Jugoszláviában, Belgrádban alakult bandának volt ideje beérni. Az elismerés jele, hogy 1992-től több nagylemezét is kiadták a különleges, elektromos bőgővel megszólaló csapatnak.

Este 10-et ütött az óra, amikor a fesztivál újabb nagyágyúja, Charlie Musselwhite mellett a világ vezető szájharmonikása, Sugar Blue koncertje megkezdődött. Írjuk le a zenészek nevét, mert megérdemlik: CJ Tucker dobolt, Sergio Montaleni gitározott, James Cowan billentyűzött és a művész neje, Ilaria Lantieri basszusozott, míg a Mali-ból származó vendégmuzsikus, Kalifa Koné hangszerei a balafon, (egy marimba- szerű ütős hangszer, nem balaton!) a kongák, ritmushangszerek, és egy népdalban a n’goni voltak. A fele fekete, fele fehér összetételű banda jazzes, progresszív számokkal kezdett, nehéz hangszeres betétekkel, precíz kísérettel, majd a műsor közepe felé megidézték a nagy blues- faterokat. Azt természetesnek vettük, hogy a mester ördögi gyorsasággal szólózott- vijjogott harmonikáján, de James, a Hammond- orgonista Wressig-et meghazudtoló bonyolult, de mégis hangzatos improvizációival nagy meglepetés volt. Ugyanígy dicsérendő volt a hátul meghúzódó, antisztár gitáros munkája: káprázatos, jazzes betétekkel fűszerezett szólói mestermunkák voltak. A negyedik szóló-művész a mali srác volt: balafonján szólózott leginkább, de többperces konga- bűvészkedései is ritkán hallható csemegék voltak. Muddy Waters Hoochie- Coochie Man-jét- nem mértem- de legalább 20 percen keresztül nyomták, fenomenális improvizációkkal bélelve. Sugar Blue egyik példaképe, James Cotton latin- ritmusú dala volt a következő „hosszú menet”, melyben a hangszerszólókon kívül a frontember éneke is nagyon hatásos és élvezetes volt. A védjegyének számító, a vállán keresztbevetett tölténytárhoz hasonló harmonikatárolójából számonként váltva húzta elő a hangnemhez stimmelő herfliket.Nem hagyhatták a műsorukból a legismertebbet, a The Rolling Stones Miss You c. számát, amelyet akkor, 1978-ban a fiatal Sugar Blue-val rögzítettek. Ugyancsak a herflis példaképek egyike, Junior Wells dala, a Messing with a Kid című nótáját is jól megkavarták.

A műsor végefelé jött az afrikai blokk: a nemzeti-színű nadrágjában zenélő Kalifa előreült, és elővette a nem is olyan régen, a ’70-es években „feltalált”, és Nyugat- Afrikában divatosan elterjedt vonós- pengetős hangszerét, a n’gonit, amelyet a hárfához hasonló technikával pengetett, valamint lélekbe hatolóan énekelt. Sugar uniszónóban játszott vele, és az egzotikus hangzásvilágba ragyogóan beleillesztette a harmonikát. Ez a 10 perc volt a koncert unikuma és csúcsa is egyúttal. A hatalmas teremben visszhangzott az ütemes taps, mindenki élvezte a ritka előadást. Howlin Wolf, a negyedik blues- atya nótája, a Who’s Been Talking szintén nem elsietett feldolgozásával fejezték be műsorukat, amelybe a művészházaspár tiz év körüli fia, James is bejött, és trombitált apjával uniszónóban. Úgy pattogott a srác, mint a gumilabda, ha nem zenélt. Táncolt, pörgött- forgott: látszott rajta, hogy szakmabeli fióka. Anyja a bassz-gitározás mellett azért félszemmel figyelte fiát, aki rá sem hederített, és magabiztosan uralta a színpadot. A ráadás szám egy őrjítő rock and roll volt, melyben mindenki szólózott is, majd az örömködés és ökörködés a When The Saints Go Marchin’ In közismert dallamára ért véget. A legnagyobb blues-élményemet ők adták a fesztiválon.

Azt hittük, vége a mulatságnak, de basszus- brummogást hallottunk az alagsorból. Igen, még a Pécstt, a Magasfiúk jubileumi koncertjén megismert amerikai mackó, Big Daddy Wilson hirdette keményen és határozottan a Chicago- blues mindenhatóságát. Kár, hogy az utolsó három számra futotta időnkből, de hangulat- zárásnak tökéletes volt.
Reméljük, nem kell egy évtizedet várni valamelyik magyar város Európa Kulturális Fővárosa címéig, hogy újra ilyen pazar többnapos blues fesztiválon vehessünk részt.
Megjelent a vaskarika.hu és a bluesvan.hu portálon 2023. április 20-án