INDONÉZIA: JELENTÉS A MEGTALÁLT PARADICSOMBÓL- II. RÉSZ

Indonézia: jelentés a megtalált Paradicsomból - II. rész

Szöveg és fotók: Grófné dr. Kerekes Enikő

Indonézia, mint úti cél, már nagyon régóta szerepelt terveink között. Nemcsak Bali, az „Istenek szigete”, amit még a ma is létező utolsó Paradicsomként neveznek, hanem főként Borneó, ahol még lehet vadon élő orangutánokat látni. Aki csak Balira utazik, nem sokat lát és tapasztal az országból, ezért Jáva szigetén is szerettünk volna eltölteni egy kis időt. Háromrészes képes úti beszámolónk második része!

A Tanjung Puting Nemzeti Park Borneó talán legszebb és leghíresebb látványossága, itt vannak az orangutánrezervátumok, illetve az elárvult orangutánbébik felneveléséhez, illetve önálló életre szoktatásához létrehozott rehabilitációs központok. A Nemzeti Park területén levő őserdőben közel 25 ezer orangután él vadon, miattuk érkezik évente távoli országokból a sok természetszerető turista. A túrákhoz a szervezők, akik a Nemzeti Park munkatársai, a klotok nevű, évszázadok óta használt, színesre festett fahajókat használják, amelyek az idők során nem sokat változtak. Ezekkel a hajókkal csorognak fel a széles Sungai Kumai, azaz Kumai folyóról letérve az egyre keskenyebbé váló Szekonyer folyón, úgy 80 km-en keresztül az őserdőn át, beiktatva megállókat, amelyeknél lehetőség van testközelből vadon élő orángutánokkal találkozni, akik az etetőhelyekre a megszokott időben érkeznek.

A mi hajónk, egy türkizkékre festett klotok már várt bennünket a kikötőnek nevezett helyen, ami lényegében egy családi ház folyóra nyíló, cölöpökön álló udvara volt. A szervező bemutatta a hajót, amely négy napra a szállodaszobánk lett, közel 3 méter széles, és 8 méter hosszúságával. A fedélzet csak a kettőnké volt a férjemmel, volt egy asztalunk négy székkel, egy, a fedélzeten elhelyezett megvetett, szúnyoghálós matrac, ami a fekhelyünket szolgálta, illetve két napozóágy a hajó orrában. Szekrény hiányában a földön heverő bőröndünk teljesítette be ezt a funkciót. A hajó személyzete, összesen 5 fő, a hajó gyomrában lakott. A szakácsnő, a kapitány és segédje, az idegenvezető és egy egyetemista gyakornok. Csak akkor jöttek fel, amikor felhozták a finom vacsorát, ebédet és reggelit. Napközben gyümölcsökkel, így papayával, mangóval, sárkánygyümölccsel, olykor banános palacsintával kínáltak bennünket, igazán kitűnő ellátásban volt részünk. Akkor is megjelentek sietve, amikor hirtelen eleredt a trópusi zuhatag, ilyenkor leengedték a ponyvákat a hajó összes oldalán, ezzel a fedélzet egy zárt szobává alakult át. Közös mosdónk volt az alagsorban, amit a folyó vizével lehetett leöblíteni, zuhany ugyanott, a mellékhelyiségben, ami szintén a folyó vizével működött. Igazi nomád körülmények voltak, de ha ki szeretnénk szakadni a mindennapokból, akkor erre van szükségünk. Ami a legfélelmetesebb volt számomra, az az volt, hogy csak 40 cm-es korlát volt a fedélzeten körben, így a matrac körül is! A Szekonyer folyó pedig hemzseg a krokodiloktól! Éjszaka elég egy rossz lépés, hogy az ember felébredvén, helyismeret hiányában ne jobbra, hanem balra lépjen, és rögtön a folyó fekete vizében találja magát, egy krokodil nem kívánt társaságában! Pár éve egy angol turistát öltek meg a fenevadak, aki mindenáron fürdeni akart a folyóban.

A hajóút a folyón csodálatos volt. Életem egyik legszebb és legmeghatározóbb élménye lett. Ilyen többé már nem fog megtörténni velem, mert ezt nem lehet túlszárnyalni semmivel. A klotok halkan zakatolt felfelé a folyón, először hatalmas pálmafák, később igazi esőerdei fák szegélyezték az útját. A fákon hosszú orrú majmok veszekedtek, jégmadarak, vad orangutánok tanyáztak a buja növényzetben. Valami elképesztő látvány volt a folyó vizében tükröződő őserdő.
Esténként a hajó kikötött egy behajló fa ágára, és a gyertyafényes vacsora után nagyon rövid időn belül ránk szakadt az este. Az első éjszaka én alig tudtam elaludni, míg férjem békésen szundikált mellettem a matracon. Éberen hallgattam a vadonból érkező hangokat, az állatok üvöltését, véres és döntő csaták hangját, és folyamatosan attól rettegtem, hogy beleesünk a folyóba. Hiszen az éjszaka olyan sötét volt, amilyen csak lehet az őserdőben, a saját kezünket sem láttuk, a párnánk alatt eldugott zseblámpán kívül semmi fényforrásunk nem volt. Még arra is gondoltam félelmemben, hogy bekönyörgöm magam az alagsorba, a földön alvó személyzet közé, ott talán biztonságban leszek. Második éjszaka már nyugodtabban tudtam aludni. Három különböző helyszínen, orangutánetetésen vettünk részt, nagyon sok állat érkezett az etetőhelyekre banánt majszolni. Voltak barátságosabb orangután családok is, akik tőlünk pár méterre ültek a földön, vagy lógtak a közeli fákon, néhány még a hajó közelébe is merészkedett. A legtöbb esetben sikerül az elárvult orángutánkölykök önálló életre nevelése, de van, amikor nem igazán tudnak elszakadni az etetőállomás adta kényelemtől. De azok az orangutánok, amelyeket a hajóút alatt láttunk a közeli fákon tanyázni, távol a meglátogatott helyektől, valóban vadon élő állatok voltak.
Részt vettünk egy éjszakai több órás túrán a dzsungelben, ahol tarantellákon, alvó pintyeken és denevéreken kívül nem sok állatot láttunk, de maga az út a rengetegben rendkívül izgalmas volt. A Tanjung Puting Nemzeti Park amúgy veszélyes hely. A folyó melletti rész sűrű és mocsaras, az erdő meg kiismerhetetlen, még a helybeliek számára is. A közelmúltban két francia turistának és idegenvetőjüknek veszett nyoma a hatalmas dzsungelben, olyan sokáig követtek orangutánokat egy jó fotó miatt, hogy eltévedtek. Azóta sincs hír róluk, elnyelte őket a vadon. Egyik alkalommal hatalmas zuhogó esőben, esőköpenyben, sárban és mocsárban taposva kerestük az etetőhelyet. Teljesen átáztunk, ruháinkat hiába próbáltuk szárítani, a magas páratartalom miatt minden még vizesebb lett. Amúgy ez egész Indonéziára jellemző volt. Kimosott ruháink még a napon sem száradtak meg, hihetetlen módon egyre csak egyre vizesebbek lettek.

Utolsó nap meglátogattunk egy falut a dzsungel mélyén, az egyutcás Szekonyer falucskát. Pár százan laknak ott mesebeli rózsaszínű, lila meg türkizkék színű faházikókban. Egy éve vezették be a faluba a villanyt, most már minden házon hatalmas parabolaantenna díszeleg. Volt szép sárgára festett iskolájuk, mecsetjük, faluházuk, sőt, orvosi rendelőjük is, ahová kéthetente járt ki az orvos a kétórányi hajóútra levő Kumaiból. De békés és idillikus volt minden. A gyerekek meztelenül ugráltak be fürdeni egy csatornába a házak előtti fahidakról, az asszonyok meg ültek a mézeskalács házaik előtt a tornácon, és beszélgettek. A falu szélén ellenben egy hatalmas beton épület volt, ahonnan hangos madárcsicsergés hallatszott. Mint kiderült, nem igazi madarak énekeltek, hanem a fecskéket csalogatták oda, hogy fészket rakjanak, amit aztán busás áron eladtak. A világ legdrágább levese a kínai fecskefészek leves, a szalangána fecske fészkéből, amely nyálból, apró tengeri állatokból és algából áll.

Idegenvezetőnk, a 26 éves Goh, aki a borneói dayak törzsből származott, rengeteget mesélt a szigetről és az őserdőről. Olajpálma termesztő szakon végezte az egyetemet, foglalkozása lényegében a dzsungel irtása lett volna, hiszen a hatalmas pénzeket termelő ültetvények miatt csökken úgy Indonéziában, mint Malajziában a természetes esőerdők területe. De valószínűleg „megvezekelt", hiszen most már az orangutánoknak és a természetvédelemnek szenteli életét. A dayakok a sziget őslakosai, a dzsungel mélyén élnek, ahová még út sem vezet, a mocsaras erdőben található lakhelyüket csak vízi úton, vagy esetleg a levegőből lehet megközelíteni. Egészen az 1970-es évekig ők voltak Borneó fejvadászai, a fiatal fiúk magányos embervadászaton begyűjtött fejjel bizonyították férfiasságukat és rátermettségüket. Úgynevezett hosszúházakban laknak az erdő sűrűjében, amelyek elérik a 200 métert is. Ezek cölöpökön álló faházak, amelyekben több család él együtt. A mai napig van viszály a bennszülött dayakok és a betelepülők között, az előbbiek megpróbálják megvédeni földjeiket a betolakodóktól. Legutóbb 2001-ben történt itt emberölés, hogy a fejeket trófeaként megszerezzék. De a mi dayakunk nagyon szelíd ember volt. A piócákat, amelyek a túrák során rátapadtak meztelen lábára, nem megölte, hanem leszedte, és visszatette őket a növényekre. Esténként, vacsora után, fejére tette a törzs jellegzetes fejdíszét, amely a hatalmas szarvascsőrű madár tollaiból készült, majd egy ősi népi hangszer kíséretében a hajó tatján állva, gyönyörű dalokat énekelt nekünk a sötét éjszakában.

Négy nap után vettünk búcsút Borneótól. Jakartába korán megérkeztünk. Immár egészen otthonosan mozogtunk a Soekarno-Hatta nemzetközi repülőtér termináljai között, felfedeztük az azokat összekötő ingyenes sky-train nevű modern vonatot, majd a Demri busz gyorsjáratára felszállva hamarosan a Gambir állomáson találtuk magunkat a város szívében, a hatalmas Merdaka téren, ahol a 132 méter magas Nemzeti Emlékmű áll. A gondozott teret nagykövetségek, bankok épületei és múzeumok veszik körül, itt látható a modern Jakarta. Rettenetesen meleg volt, szó szerint perzselte a nap a bőrünket, mindent megadtunk volna egy üveg sörért, csak hát Jakartában nincs sör. A muzulmánok nem isznak alkoholt. És végül a világ másik végén, Jakartában, egy KFC-ben végre ettem egy jó rántott csirkecombot, jéghideg kóla kíséretében.

Késő este érkeztünk meg Bali repülőterére, ahonnan egy órás autóút megtétele után értünk el Ubudba. Ubud Bali kulturális és művészeti központja, egy nagy falu, amelyet a turizmus tett híressé. Csodálatos természeti környezetben fekszik, szakadékok, erdők és hegyek között. Rengeteg a turista, sőt, nagyon el van turistásodva. Úgy terveztük, hogy pár napig itt lesz a főhadiszállásunk, és innen próbáljuk felfedezni a sziget látnivalóit. Nagyon nagy szerencsének tartom, hogy ottlétünk első felére a Mannuaba Inn szálláshelyet választottuk ki, mert autentikus lakosztályaival, csodálatos kertjével és medencéjével az első perctől lenyűgözött.
Indonéziáról tudni kell, hogy oda utazni költséges, ellenben az ottlét aránylag olcsó. Csak rajtunk múlik, hogy mekkora igényeink vannak a szálláshelyek és az éttermek kiválasztásakor. Balin még az elegánsabb, főutcás éttermek árai is a magyarországi árak alatt vannak. És Ubudban volt sör, a jól bevált indonéz Bintang! Odaérkezésünkkor még nem tudtuk, hogy hogyan és mivel fogjuk bejárni a szigetet, de minden hamar megoldódott. Ubud utcái tele vannak taxisofőrökkel, ott ajánlják szolgáltatásukat, leszólítva a turistákat. Két napos útban egyeztünk meg egy sofőrrel, Mudeval, úgy, hogy reggeltől estig 600.000 indonéz rúpiáért oda visz bennünket, ahová menni szeretnénk.

Két nap alatt sikerült felkeresni a sziget legszebb látnivalóit, templomokat, tavakat, vízeséseket, rizsföldeket és vulkánokat. Mude rengeteget mesélt a helybeliek életéről. A nők nagy része nem dolgozik, a gyermekek nevelése, illetve a háztartás vezetése a fő feladatuk. A koronavírus-járvány Balit nagyon megviselte, hiszen a sziget a turizmusból él. Az éves szinten odautazó több millió turista elmaradt, a szállodák, éttermek kongottak az ürességtől. Ő maga sokáig nem tudott sofőrködni, hiszen nem volt, akiket szállítson, és hogy családja megéljen, a rizsföldeken dolgozott térdig sárban évekig, alkalmi munkásként. Neki, meg a többi taxisofőrnek nincs autója, ugyanis egy autó csak álom az átlagos helybeli számára. A taxiként használt Toyota Avensisek pár helybeli gazdag ember tulajdonában vannak. Ahogyan Mude nevezte, a crazy bossok rendelkeznek ővelük, sofőrökkel.

Az autós kirándulást követően még a városkában maradtunk pár napig. Borneó után Ubud túlzsúfoltnak tűnt. Az utcákon, annak ellenére, hogy már nem volt főszezon, hömpölygött a turisták tömege, az utca egyik feléről a másikra átmenni hatalmas kihívásnak számított (amúgy ez egész Indonéziára jellemző volt), a rengeteg robogó és autó miatt. Ha nem lett volna ennyi ember egy időben jelen, azt mondanám, Ubud egy szép település, tele csodálatos hindu templomokkal, oltárokkal, gyönyörű nőkkel, furcsán, kockás textilbe felöltöztetett kőszobrokkal. Csak hát sokan voltunk ott. A balinézek nagyon komolyan veszik hitüket, lépten-nyomon ott vannak a friss virágokkal és füstölőkkel megrakott áldozati tálkák, amelyeket naponta akár háromszor is kitesznek a házuk elé, az istenek szobraira, a házi oltárokba. A szigetet járva folyamatosan útlezárásokba futottunk a falvakban, sofőrünk csak legyintett, hogy már megint egy ceremónia. A helybeliek rengeteg, több napig tartó ceremóniát, ünnepséget tartanak, hogy a hindu istenek kedvében járjanak, ilyenkor hatalmas zászlós felvonulással, zenés kísérettel, ünnepi ruhákban vonulnak a templomaik felé.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2022.11.08-án