FERGETEGES HANGULAT A DRESCH QUARTET KONCERTJÉN A LAMANTIN KLUBBAN

Fergeteges hangulat a Dresch Quartet koncertjén a Lamantin Klubban

2022.06.28. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Két év szünet után ismét június utolsó hetében kezdődött a szombathelyi Lamantin Jazz Fesztivál az ilyenkor beköszönő, már-már megszokott nyári kánikula kíséretében. Az előadások most egytől-egyig a Weöres Sándor Színház kitűnő akusztikájú, hangulatos, de nem túl nagy befogadóképességű Lamantin Klubjának színpadán lesznek megrendezve (kivéve a zárókoncertet, ami a Márkus Emília Teremben). De ha sűrűbb a közönség, akkor az aulában, avagy a hangulatos átriumban is élvezhetik a muzsikát.

A hagyományokhoz híven az improvizatív jazztábor lakóiból összeállt csapat lépett fel a főattrakció előtt, mint előzenekar. Ezúttal 206 néven a Stefán Dávid János- billentyűk, Szatmári Mátyás- dobok, Kém Sándor- basszusgitár, és Prissinger Márton- trombita összeállítású formáció játszott, magabiztosan. Mintha jobban összeszoktak volna, mint amit az általuk említett fél napos együttzenéléstől vártuk. A blues-sémára épülő Sonny Rollins nóta, a Tenor Madness, majd a Miles Davis evergreen, a Sunday my Prince will Come még trióban ment le a hosszú, szőke hajú zongorista ragyogó rögtönzéseivel, és a basszeros kontrapunktokat használó sétáló basszusával kiemelten. A társaknál kétszer idősebb (ezért jó a táborban tanulóknak: nincs korhatár, jómagam is 64 évesen voltam a hallgatójuk) Kém mezítláb állt a színpadon. A dobos akár a fia lehetett volna. Ezután Kozma Autumn Leaves-ének dallamára már a trombitással emlékeztette a közönséget a csapat, amelyet szordínóval szelídített meg a fúvós, majd egy soul- blues-zal, a Cantaloupe Island c. keményebb nótával köszöntek el a fiúk, melyben a dobossal együtt mindannyian rögtönöztek kedvükre, de a mi kedvünkre is a fiatalok.

Pontban 20 órakor a Dresch Quartet összeszokott négyese állt színpadra: a félkör közepén a zenekarvezető fúvósaival, balra mögötte Lukács Miklós cimbalmos, a háta mögött Gányi Marcell "magasodott" bőgővel, míg jobbra az örökmozgó Csízi László dobos ült.

Ördögös szövésű, sodró lendületű dal, a 2016-os Tördelős CD-ről a Férfiének préselt be a székek közé lelkekre ható zenéjével, ritmusvilágával. Csízit még nem volt alkalmam hallani: a jazzben megszokottnál erőteljesebben, hangosabban ütött, dinamikus előadásában az utolsó négyzetcentiméterig kihasználta az összes bőr-, és rézfelületet, teste együtt mozgott a ritmussal, de a lényeg: a szemét le nem vette zenésztársairól. Adta nekik az alapot, de visszacsatolást is várt. Gányi ebben megbízható társa volt a ritmusszekcióban. A tenorszaxofon magasan vijjogó szólamai, a lentről fel, és vissza akkordfelbontásaival fémesen, keményem szóló cimbalomfutamok és improvizációk megadták az alaphangot: hát igen, ez a Dresch-sound a XXI. század 10-es, 20-as éveiben. Kontrasztként egy lassú, pentaton magyar népdaltémát vezetett fel szaxijával Dresch Misi a Magyarózdi c. sajátjában, hogy aztán zakatoló, aszimmetrikus ritmusával belemelegedjenek ismét a vadabb táncba. Lukács Miklós ütői mintha egy zongora billentyűit szólaltatták volna meg, de Dresch szólói voltak megint azok, amelyek hangzásban az extázis határát súrolták.

Hagyományos jazz szólt ezután bluesos dallamszerkezetben, akár Louis Armstrong rag-je is lehetett volna. A két szólista ebben a zenében is megmutatta magát, majd Gányi vonósszólamával át-, ill. visszavezetett minket a hazai folk világába: a Kicsi kóta furulyával bevezetett, Csízi filcekkel féltően óvott ritmusa mellett népdal-, de kortárszenei jegyeket is hordozó darabjában Dresch is, Lukács is sokáig követte a kotta lejegyzéseit, hogy aztán ne legyen megkerülhető az improvizációk sora sem. A zenekarvezető, ha nem muzsikált, tapsolt, vezényelt, irányított, élvezte a zenét, elragadta a hév, így bele-beledúdolt a számba. (Ezt a spontán beleéneklést a Sárváron gyakran fellépő amerikai bőgőstől, Joe Fondától lehetett többször is hallani.) Legújabb lemezükről, a Árnyékban címűből a szaggatott ritmusú címadó számban Mihály a mikrofon elé állt, és két strófát is elénekelt a népdalából, majd, ezúttal szopránszaxofonjával egy hagyományos swinges rögtönzést engedett el. Csízi megint elemében érezte magát, szinte mozgatta magával a színpad bal szélét.

A koncert utolsó darabja után a közel 200 hallgatót vonzó koncert közönsége hosszas vastapssal hívta vissza a zenészeket, akik a Legényessel idézték meg a táncházakban esténként eszméletvesztésig táncolt és játszott dallamokat. A tenorszaxit felváltotta a Dresch által megalkotott etno-jazz hangszer, a fuhun, és az azon előadott szédületes szólók. Mivel az első ráadással nem teltünk el, másodszori ráadással is megleptek a kvartett tagjai: ezúttal egy bőgő-riffekkel, zakatoló dobbal megalapozott balkáni ritmusú őrülettel, a Kecskés-sel. Az egyre feljebb emelkedő, fuhunnal fújt hangsorok, a hömpölygő-áradó cimbalom-szőnyeg volt feltét az alapra, azaz a mű betökéletesedett: izzadt homlokkal, lassan, elgondolkodva-kibotorkálva hagytuk el a Dresch Quartet extatikus koncertjét. Feladták a leckét a folytatóknak a fiúk erre a hétre, de mi bízunk a legjobbakban.
Megjelent a vaskarika.hu portálon 2022.06.29-én