Konyától 240 km távolságra található Kappadókia, Törökország talán legelvarázsoltabb és legszebb vidéke, amely természet alakította különleges tájformái, illetve történelmi és kulturális értékei miatt mára az egyik legjelentősebb turisztikai régióvá lett.
A Kappadókiába vezető 300 D főútvonal egy 2x2 sávos, kitűnő minőségű utat jelentett, amelyen alig volt forgalom. Ahogyan kivezettem Konyából, rögtön meg is nyugodtam az útviszonyokat látva, mert korábban az interneten rémtörténeteket olvastam a törökök közlekedési szokásairól és a balesetek riasztóan magas számáról.
Az út során akadt néhány látnivaló, kisebb-nagyobb letérőkkel, amelyeket nem akartunk kihagyni, annak ellenére, hogy késésben voltunk a konyai autóbérlő céggel történt affér miatt.
Karavánszerájok minden mennyiségben
Első megállónk Obruk volt, amely egy kis falucska a főúttól 4-5 km-re. Erről a településről az útikönyvek nem sokat írnak, pedig a falunak két nevezetessége is van. Az egyik egy régi, felújítás alatt levő, sziklán ülő karavánszeráj, amelyet a törökök egy közelben található bizánci templom maradványaiból építettek, és egykor a Selyemút egyik fontos megállóhelye volt. A karavánszeráj falát alaposan megfigyelve még felfedezhetőek azok a kőtömbök, amelyeken keresztény domborművek láthatóak, és ez eléggé bizarr látvány. A másik látnivaló a közvetlenül az épület mögött, a sziklafal alatt található azúrkék színű tó, amelynek a színén kívül a tökéletes kör alakja is bámulatba ejtő. A tó állítólag egy 145 m mély víznyelő, amely több, más, a környéken található víznyelővel van a föld alatt összeköttetésben.
A településen rajtunk kívül nem volt más turista. Úgy a karavánszeráj, mint a gyönyörű tó közvetlenül az iskola udvara mellett helyezkedik el, ahol a helybeli férfiak éppen aznapi fontos megbeszélésüket tartották. Amikor felcsendült a müezzin imára hívó szava, az udvar az egyik percről a másikra elnéptelenedett, és mindenki alázattal a dzsámiba sietett.
Konya és Kappadókia között félúton található Sultanhani, az egyik legjelentősebb, épségben megmaradt szeldzsuk karavánszeráj, amely következő állomásunkat képezte. Az obruki karavánszerájtól eltérően itt már jóval több volt a turista. Igaz, az épület itt teljesen fel is volt újítva. A karavánszerájok a XI.-XII. században épültek, egymástól egynapi járásra, 25-30 km-re helyezkedtek el a legfontosabb kereskedelmi útvonalak mentén. A hatalmas épületek egyszerre több karavánnak biztosítottak három napig ingyen szállást és élelmet, ugyanakkor raktárként, erődítményként is működtek.
Még a szállás elfoglalása előtt elmentünk a Göremei „szabadtéri múzeumba", amely nagyon közel van a településhez. Ez az a látványosság, amelyet minden Kappadókiában tartózkodó turista megtekint. Most is tömve volt hatalmas, turistákat szállító autóbuszokkal a parkoló, a múzeum területe meg franciákkal, olaszokkal és japánokkal. Kappadókiát általában fakultatív program keretében látogatják a turisták, akik Isztambulból, vagy a Földközi-tenger felkapott üdülővárosaiból, Antalyából vagy Alanyából érkeznek ide 2-3 napra. A „szabadtéri múzeum" elnevezés csalóka, mert a látnivalók valójában egy szűk völgyben találhatóak, pontosabban a sziklákban. Itt látható ugyanis 30 darab olyan sziklába vájt templom, amelyeknek keletkezése az 5. és a 13. század között időszakra datálható. A sok turista miatt a templomok megtekintése elég nehézkes, nyájszellemben történik, sok esetben perceket kellett várni arra, hogy az egyes templomokba be lehessen jutni. Ráadásul a csoportokat folyamatosan tereli az idegenvezető, így sok esetben a szűk kis templomban 20-30 ember préselődik be. A templomok között vannak egyhajósak, ugyanakkor három hajós bazilikák is. A tufa-kőzetbe vájt termekben megcsodálhatóak az épen maradt csodálatos freskók hol kékes, hol vöröses színekben. Az emberek ábrázolását az iszlám tiltja, és ezt a freskók mind megszenvedték, ugyanis a festményeken a fejek, más esetben a szemek ki voltak kaparva. A leghíresebb templomok nevüket a freskókon található ábrázolások után kapták, ilyen az „Almás-templom", a „Kígyós-templom", valamint a „Templom szandálokkal". A Kapcsos-templomba, illetve a Sötét templomba külön díj ellenében lehet bemenni, az utóbbinál a freskók nagyon jó állapotban megmaradtak, mert nagyon kevés fény áramlik be a szűk kis ablakon a sziklába vájt terembe.
Göreme falu és a szabadtéri múzeum között - már nem a múzeum területén - még nagyon sok látogatható templom található a dombok között, köztük a Rejtett templom, az El Nazar Templom, de az idő rövidsége miatt ezeket nem sikerült felkeresnünk, bármennyire is közel voltak a szálláshelyünkhöz.
Mivel még nem sötétedett be teljesen, egy rövid kirándulást tettünk egy közeli faluba, Ortahisarba, amelynek legszembetűnőbb látványossága a közel 90 méter magas sziklavár, amely uralja a települést. A bizánci időkben a sziklát erődként használták, most tele van barlanglakásokkal és szállodákkal. Fantasztikus természeti adottságai ellenére úgy tűnt számunkra, hogy a település a turizmust tekintve a pálya szélén maradt, és nem tudta felvenni a versenyt központi elhelyezkedése ellenére sem. Kihalt volt és csendes.
Mielőtt vacsorázni indultunk, egy rövid sétát tettünk Göreme utcáin. A fényben úszó, szebbnél szebb portékákat árusító bazársor, az éttermek és a rengeteg turista között sétálva megállapítottuk, hogy Tokió után valószínűleg Göremében a legnagyobb az egy km2-re eső japánok száma, ugyanis a városka tömve volt hátizsákos fiatal japán turistákkal. Az éttermek kínálata a legtöbb helyen japán nyelven is volt feltüntetve, de akadt olyan is, amelyik japán vagy koreai étteremként hirdette magát. Valami oknál fogva Kappadókia, de maga Törökország is vonzó turisztikai célpont Japánban és a távol keleti országokban, hiszen nap, mint nap ezerszám özönlenek a turisták ezekből az országokból. Ez betudható az ország fantasztikus természeti adottságainak is, de az ott élők kedvességének, segítőkészségének is. A kettő egészen biztosan egybefügg.
Kerengő dervisek rituáléja
Még itthon sikerült interneten lefoglalnunk két jegyet a mevlevi szerzetesek rendjébe tartozó kerengő dervisek táncára, amelyet a Göreméhez közel található Sarihan karavánszerájban rendeznek meg estéről estére. Egy kicsit örültem is annak, hogy a konyai ingyenes dervistánc az eső miatt elmaradt, mert egy régi karavánszerájnál autentikusabb helyet el sem tudtam képzeli az előadáshoz.
A Sarihan karavánszeráj egy felújított, sárga kövekből készült hatalmas épület, a Kappadókiába látogatók számára itt rendeznek előadásokat azok számára, akiket a kerengő dervisek rituális tánca érdekel. A kőoszlopos terem, amely az előadásnak adott helyet, zsúfolásig megtelt nézőkkel. Figyelmeztettek bennünket, hogy a tánc alatt sem fényképezni, sem videó felvételt készíteni nem szabad, hiszen a dervisek számára a tánc nem egy tánc, hanem vallási rituálé, azaz egy szertartás.
Először a zenészek jelentek meg a hangszereikkel, csörgődobbal, hosszúnyakú lanttal és a szertartás szempontjából a legfontosabbnak tűnő nádfuvolával. A zenészeket négy dervis és egy magasabb rangú pap követte, mindannyian fekete köpenyben voltak, a köpeny alatt pedig fehér ingben és mellényben, bő fehér szoknyában, a szoknya alatt szintén fehér szűk nadrágban, fejükön barna süveggel. A fekete köpeny a dervis saját halotti leplét, míg a barna süveg a sírkövét jelképezi. A fehér ruha azt jelzi, hogy a szertartás alatt a dervisek megszűnnek létezni, mert számukra valami egészen más, valami sokkal magasztosabb dolog veszi kezdetét, mivel misztikus kapcsolatba lépnek Allahhal.
Amint elkezdődött a zene, és felsírt a nádfuvola, elkezdődött a sema, a szertartás, amelyben minden apró mozdulatnak fontos jelentése van. Az imádkozás után a dervisek egyenként a pap elé járultak, aki megadta a jelt, hogy levehessék fekete köpenyeiket, jelezve ezáltal, hogy földi kötelékeiket maguk mögött hagyhatják, majd elkezdtek nesztelenül forogni, keringeni. A négy dervis egyre szédületesebb keringésbe fogott, és úgy keringtek előttünk feltartozhatatlanul, kitárt karral, jobb tenyerüket felfelé, a balt pedig a föld felé fordítva, fejüket a vállukra hajtva, mintha el akarnának repülni. Ahogyan keringtek, arcukra hihetetlen nyugalom és béke költözött. Látszott, hogy teljesen önkívületben vannak. A továbbra is fekete köpenyébe burkolózó pap nem táncolt, csak sétált a kerengő dervisek között, azok fanatizmusát buzdítva utasításokat adott nekik, vagy a zene ritmusát szabályozta.
Az őrült keringés közel egy órát tartott, majd a dervisek kivonultak, nekünk pedig percekbe telt, amíg felfogtuk, hogy mi is történt a szemünk előtt. A legtöbb ember megihletődve csak ült a helyén, és meg sem bírt moccanni az élménytől. A szertartás befejezését követően a dervisek újra megjelentek, ezúttal a főpap nélkül, és néhány kört még forogtak a zenére, hogy a jelenlevők fényképeket készíthessenek.
18 szintes földalatti város a település alatt
Következő napunkat Kappadókia további felfedezésére szántuk. A Göremétől 85 km távolságban levő Ihlara völgye volt az úti cél, de előtte még Derinkuyu földalatti városát is útbaejtettük.
A földalatti várost egy helybeli lakos fedezte fel nem is olyan régen, 1963-ban, amikor otthonában lebontott egy falat, és meglepve tapasztalta, hogy a fal mögött egy titkos üreg, majd még több üreg található. Mint kiderült, a település alatt egy 18 szintes földalatti város rejtőzködik, amelynek első 8 szintje látogatható, a többi szinten még jelenleg is antropológusok dolgoznak.
A környéken a feltételezések szerint több hasonló földalatti város létezik, ezek valószínűleg összeköttetésben álltak egymással. Derinkuyu közvetlen közelében található Kaymakli, egy másik látogatható földalatti város, de mivel az előbbiről azt olvastuk, hogy nagyobb és több benne a látnivaló, mellette tettük le a voksunkat.
A régészek úgy vélik, hogy Derinkuyuban a felső szinteket 6000 évvel ezelőtt vájták ki a hettiták. A várost búvóhelyként használták a rómaiak, majd később az arabok elől menekülő keresztyének, és több mint 25 ezer embernek nyújtott menedéket. Nem csak az embereknek, hanem az állatoknak is jutott hely a földalatti városban, akár hónapokig is éltek itt. De volt itt iskola, templom, raktárak, konyhák és lakószobák. A városban a friss levegőt egy tökéletesen kiépített szellőzőrendszer biztosította. Több helyen a kanyargó alagút egy személyesre szűkül, így a behatoló ellenséggel könnyű volt elbánni. Néhány járat között óriási, malomkő alakú sziklákkal zárták el az utat, szükség esetén ezek is a védekezést szolgálták. Az ellenség valószínűleg sejtette, hogy nagy veszélynek teszi ki magát, ha behatol az alagutakba, ezért legtöbbször a kutakat mérgezte meg. Emiatt a lent élők földalatti forrásokból nyerték a friss vizet. Elképzelhetetlen, szinte nyomasztó érzés a föld alatt több szinten át bolyongani a szűk és sötét alagutakban és szobákban, ott, ahol évszázadokkal ezelőtt emberek éltek.
A földalatti várost elhagyva érdemes sétálgatni a közeli bazársoron, mert a helybeli asszonyok csodálatos babákat készítenek színes textilekből, és nagyon kedvező áron kínálják portékáikat. Sikerült betévednem egy régiségkereskedő boltjába, ahonnan a hosszas alkudozást követően egy hatalmas, több száz éves díszes fémkulccsal távoztam. Valahogyan „egymásra találtunk" a kulccsal, de úgy vélem, a kereskedő pszichológusi zsenialitása is szerepet játszott a vásár létrejöttében. Derinkuyut elhagyva hihetetlen formájú kopár hegyek között vezetett az út. Egynéhány hegy olyan furcsán szimmetrikus alakú volt, hogy nem tudtuk eldönteni, a természet, vagy az ember műve az eredmény.
Ihlara völgy: 398 lépcsőfok a kanyonba
Az Ihlara völgyet, ahová igyekeztünk, kanyonként lehet elképzelni, amelyet a Melindíz patak vájt az olykor 100 méteres függőleges sziklafalak közé. Ez a hely ideális volt arra, hogy a IX.-X. században a bizánci keresztények ezrei vagy tízezrei találjanak a rómaiak elől menedéket itt a völgyben, és készítsenek maguknak templomokat a sziklafalban. A kopár táj után üdítő jelenség volt a kanyon buja vegetációja, a hatalmas fák és virágok az éppen eső utáni zavaros vizű, rohanó patak partján. A völgy 10 km hosszú, és mindkét sziklafal tele van csodálatosabbnál csodálatosabb freskókkal díszített sziklatemplomokkal. Ezeknek száma közel 60, de közülük a legtöbb nem látogatható. Egy kicsit olyan, mint a Göremei szabadtéri múzeum, de mégis más, mert itt nincs tömeg, hosszú időn keresztül lehet üldögélni a hűvös templomban anélkül, hogy másokkal találkozzunk. Ugyanakkor a templomok nagyobb távolságra vannak egymástól, így lehet túrázni is a völgyben. Állítólag érdemes minden elérhető üregbe bekukkantani, mert lehet, hogy az is egy, még fel nem fedezett titkos templomot rejt. A hely szellemét mindenképpen jobban át lehetett érezni úgy, hogy a legtöbb esetben csak mi magunk voltunk egy templom belsejében.
Ihlara falunál , 398 lépcsőfokon leereszkedve értük el a kanyont. Kedvünket csak az szegte, hogy tudtuk, ugyanennyi lépcsőfokot kell megmásznunk a túránk befejeztével, jóval fáradtabban. Nem szándékoztuk az egész kanyont végigjárni: úgy terveztük, hogy a fele táv megtétele után visszafordulunk. Csodálatos élmény volt a meredek kőfalak között a patak partján sétálni, és templomokhoz felmászni a keskeny lépcsőkön. Ráadásul a völgyben találkoztunk azzal a francia házaspárral, akik ugyanannak a szállodának voltak a lakói, mint mi, és örömmel üdvözöltük egymást. Itt is bebizonyosodott, hogy milyen kicsi a világ!
Mielőtt visszatértünk Göremébe, kitértünk Mustafapasa faluba. A falu, amelynek eredeti neve Sinassos volt, és évszázadokig görögök lakta, ortodox keresztény vallású falu volt. Egy, a lakosságcseréről szóló egyezményt követően a kitelepített görögök házaiba török lakosság költözött. Bár a házak állapota erősen leromlott, egykori hangulatát a település most is őrzi. Aki Kappadókiában jár, annak érdemes meglátogatnia Mustafapasát, mert ez az egyik leghangulatosabb falu, az épületek homlokzatai, a házak díszes kapui és ajtói magukon viselik az egykori lakosok kézjegyét. Mustafapasa megtekintését követően Kappadókia idegenforgalmi központjában, Ürgüpben tettünk egy felfedező körutat, majd a Zelve völgye következett a tündérkéményekkel. Sötétedés előtt még egy kört tettünk a Göreméhez közeli Uchisar faluba, ahol Kappadókia legmagasabb pontja található. A faluban magasodik ugyanis a Kastélynak is nevezett szikla, amelyről a legszebb panoráma nyílik a környező tájra. A sziklába vájt barlanglakásokban még mai is élnek, és néhány luxus szállodát is kialakítottak a tufában.
Azoknak, akik szeretik a kalandot, Göremében lehetőségük van hőlégballonnal a magasba emelkedni kora hajnalban, és közel egy órán keresztül repülni Kappadókia legszebb völgyei és dombjai felett. Nem a legolcsóbb az utazás, de a látvány biztosan feledhetetlen.
Másnap nagyon hosszú út állt előttünk, több mint 550 km ahhoz, hogy elérjük álmaim hegyét, a Nemrut-hegyet. Hogy ne váljék belőlem igazi házisárkány, bevállaltam, hogy az út nagy részét levezetem, ugyanis utasként nagyon elviselhetetlen tudok lenni, az állandó „vigyázz, kanyar!", „lassabban"," ne előzz" és más, ehhez hasonló megnyilvánulásaimmal. Jobb a békesség, és megkaptam a kormányt. Az út már-már szinte unalmas volt a maga tökéletes minőségével, és az egyhangú tájjal. Forgalom vasárnap lévén alig volt, így csak szeltem a kilométereket. Egy kitérőt engedélyeztünk magunknak, a Günpinar vízesésnél, amely a környéken élő törökök kedvenc kirándulóhelye. Meg is csodáltak bennünket kellőképpen. Itt éreztük, hogy nem sok európai turista járt ezen a tájon.
Aki férfinak vallotta magát, a világ legjobb dolgát tette: mentateát ivott
Délelőtt még úgy tűnt, hogy a távolságot és az akadályokat könnyedén vesszük, és délutánra meg is érkezhetünk a Nemrut hegy alatti Karadut faluba, ahol egy panzióban foglaltunk szállást. Annak ellenére, hogy minden útvonaltervező több mint 9 órás menetidőt állapított meg a Göreme-Karadut távolságra, mi nagyon optimisták voltunk, azt hittük, ez kevesebb idő alatt is megtehető. Amikor észrevettük, hogy kezdünk kicsúszni az időből, a térképen felfedeztünk egy rövidebb utat, amely 50 km-rel levágta az autóút írta hatalmas kanyart, ámbár a hegyeken át vezetett. Akkor kellett volna visszafordulni, amíg nem volt késő, mert azután már nem lehetett, mivel annyira szűk és kanyargós útra keveredtünk. Eleinte még érdekesnek is tűnt a kaland, mert az út kis falvakon át vezetett, ahol szaladgáló mezítlábas gyermekeket és kutyákat kerülgettünk, a települések között pedig birka és kecskenyájakat. Ahogyan egyre magasabbra kapaszkodtunk, úgy lett egyre szebb a táj, vízesések, szakadékok és fenyőerdők között kanyarogtunk. A sok kanyartól elfáradtam, és nagyon szívesen átadtam a kormányt férjemnek, hadd vezessen ő is a veszélyes terepen helyettem. A települések időközben elmaradtak, ellenben az út egysávosból nagyon jó minőségű kétsávosra váltott. A rövidítésből persze semmi nem lett, hiszen az egymást követő hajtűkanyarok miatt nagyon lassan haladtunk, és már azon izgultunk, hogy lehetőleg napvilág találjuk meg a panziót a hegyen. Lassan, araszolgatva ereszkedtünk le a hegyekből, hogy Adiyamanba, az azonos nevű tartomány székhelyére beérkezzünk. Innen kellett továbbmennünk Kahta városa felé, amely mára a Nemrut hegyre igyekvő turisták Mekkája lett. A szervezett úttal érkező turisták általában Kahta szállodáiban szállnak meg, és nem a szerényebb hegyi motelekben, panziókban. Persze, a hegyi szállásoknak is megvan az előnyük, hiszen közvetlenül a célpont közelében találhatóak, és a mi esetünkben is ez volt a szempont. Adyjaman külvárosában nagyon elkeveredtünk, bárkit kérdeztünk, hogy merre van az út Kahta felé, mindenki teljesen más irányt mutatott. Végül egy fiatal török fiú javasolta, hogy kövessük a kocsiját, majd kivezetett bennünket a főútra. Mint kiderült, többször is járt Budapesten, ugyanis egy, a Dunán közlekedő hajón dolgozott matrózként, és véleménye szerint fővárosunk a legszebb egész Európában. Javasolta, hogy az éjszakát töltsük el a családjánál, de nem éltünk a lehetőséggel és a kedvességével, mert szobánkat már előre kifizettük. Megadta a telefonszámát, hogy ha bármi problémánk adódna a török nyelvvel, a segítségünkre lesz.
Kahtát elhagyva, több mint 40 km megtétele után, Narince falunál a hegyek felé vettük az irányt, letértünk a főútról. Az út egyre magasabbra vitt, majd hamarosan, szerencsére még napvilág megérkeztünk a világ végére, a Nemrut hegy alatti Karadut faluba, és a faluról elnevezett Karadut panzióba. Mivel férjem egy brit lobogót ábrázoló pólót viselt, a panzióból nagy örömmel sietett ki elénk egy angol házaspár, valószínűleg honfitársaknak véltek bennünket. Tévedésükre nagyon hamar fény derült, de készségesen elmagyaráztak minden, a hegyre történő feljutással kapcsolatos tudnivalót. Mint kiderült, nyugdíjasok, akik Törökországban élnek, és a Földközi-tenger partján, Fethiyeben van házuk. (Amúgy mindig rácsodálkoznom arra, hogy az angol és német turistáknak hogyan sikerül a legeldugottabb helyeken, több órás vezetés után is kifogástalan öltözékben, vasalt fehér ingben és nadrágban megjelenniük!)
A szerény panzióban az angol turistákon kívül egy koreai pár, valamint két román turista tartózkodott. Később érkezett egy török házaspár is, de őket az épület teljesen más részén helyezte el a tulajdonos, gondolom, vallási okokból. A szobánk elfoglalása után egy rövid sétát tettünk a kis településen, óvatosan lépkedve az úton, mivel pár méterenként egészen mély lyukak tátongtak az aszfaltban. A helybeliek óvatosan megbámultak minket, mi pedig viszontbámultuk őket, és sokadszorra is feltettük magunknak a kérdést, hogy miért van az, hogy az iszlám országokban csak nőket látunk serénykedni a ház és a kert körül, vajon hol vannak a férfiak? A kérdésre percek múlva választ kaptunk a dzsámi melletti teaház mellett elsétálva, mindenki, aki férfinak vallotta magát, a világ legjobb dolgát tette: mentateát ivott.
A faluban nem sok látnivaló volt, így visszakaptattunk a panzióba a meredek utcácskán. Vacsora után az esténket a kertben levő hangulatos, fák alatti pihenőhelyen, egy üveg bor és néhány macska társaságában, a párnák közé elheveredve töltöttük, erőt gyűjtve a hajnali ébredéshez. /Folytatjuk/
G.K.Enikő
megjelent a www.vaskarika.hu portálon 2014.10.30-án
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése