2014. június 28., szombat

Rögtönzésfolyam és acapella- Fajsúlyos zenék a Bartók- teremben

2014.06.28. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Rögtönzésfolyam és acapella - Fajsúlyos zenék napja a Bartók Teremben
A csütörtök este elhangzott, sokunk által közérthetőnek titulált koncertek után pénteken a jazzműfaj behozta „lemaradását”. A Fool Moon koncertjét követően jóval elvontabb, kísérletezőbb hangversenyeknek lehettünk fültanúi a légkondival kellemesen hűtött Bartók Teremben. Ez persze nem értékítélet. Nem szeretném a képzőművészetben közismert Mednyánszky kontra Picasso hagyományosan szép-modern érthetetlen szembenállást ráhúzni a jazz műfajára, hiszen itt sokkal bonyolultabb a képlet. S embere válogatja - mert bizonyos műveltség, hozzáér(t)és kell Miro szobrainak, Bunuel filmjeinek, Joyce regényeinek, Bartók vagy John Coltraine zenéjének élvezetéhez.

A Fool Moon együttes hangversenye három dologban lepett meg. Egyrészt, hogy fiatal, 30-as éveikben járó zenészek, egészen kiváló énekesi adottságokkal, amit gyakorta bizonyíthattak szólóik éneklése során is. Másrészt, hogy bonyolult, zeneileg igényesen „meghangszerelt" átdolgozásokat hozott a fesztiválra a 2001-ben Szegeden alakult, azóta néhány tagcserén átesett énekegyüttes. S végül: magasfokú intellektualitás lengte körül csoportjukat, ahol a verbális, direkt poénoktól az önirónián keresztül (vásárolható CD-k), a megkoreografált komikus jelenetekig felvonultattak mindent.
Az a capella, azaz a hangszeres kíséret nélküli éneklés műfaját művelik, melynek különös hangulatát kezdésként egy olasz dal-átirattal mutatták be, majd egy, az erre a műfajra termett tradicionális gospel-lel, a Nobody Knows-zal folytatták. Percekig azzal voltam elfoglalva, hogy kikövetkeztessem, ki lehet közülük a „nagybőgő", mivel dörmögő, mély hangú egyikük sem volt. De rájöttem... Ezután pop-zene következett. A 2012-es CD-jükről, a Georges Michael Jackson 5-ról énekeltek el három George Michael és Michael Jackson számot, majd az idei Eurovíziós versenydalukat (It Can't Be Over). Érdekes hangzásvilágú, és persze átkozottul nehéz kórusokkal adtak elő ezután néhány filmbetétdalt, Agents gyűjtőnéven.
A profi, többszólamú ének mellett állandó mozgásban volt a színpad, táncolt, mozgott az „ötösfogat". Az éneklés egy másik dimenzióját mutatták be, amikor különböző hangszerek hangját utánozták: Eric Clapton torzított gitárszólója ugyanolyan élethű volt, mint a Paul Simon dalban a piccolo-szóló. George Harrison Got My Mind Set On You-jának átiratában a közönség is aktív szerepet kapott egy tapsoltatás erejéig, majd a visszataps utáni ráadásszámban, Paul Simon Call me Al-jában meg is énekeltette a közönséget az együttes. A névsor: Németh Miklós zenei vezető, basszus, „bőgő", Wadola Barnabás konferansz, mókamester, bariton, Mészáros Tamás szólóének, tenor, Rácz Gergő zeneszerző, tenor, és Molnár Gábor „hangszeres", tenor.

A könnyedebb „előétel", a közérthető a capella után egy tartalmas és fajsúlyos „fogás" következett: Szakcsi Lakatos Béla szólókoncertje. Ő a hazai jazzélet egyik legnagyobb élő legendája, akit még a 60-as évek közepén, konzervatóriumot végezvén fogta meg a jazz, és 1970-ben már Pege Aladár együttesének tagjaként az előkelő II. helyet kapták meg a svájci Montreaux-i jazzfesztiválon. A 70-es években a Joe Zawinul vezette Weather Report és Chick Corea Return To Forever együttesei által divatba hozott fúziós jazz stílus egyik hazai úttörőjeként dolgozott, elterjesztve az új hangszert, az elektromos zongorát. A 80-as évek az általa vezetett Saturnus együttes dicsőséges időszakát ölelik fel, azóta a fúziós zene, azaz a komolyzene, a jazz és a népzene ötvözete áll munkássága középpontjában.
A péntek esti koncerten is az elkülönült műfajok összekötésének bemutatására került sor. Szokásos baseball sapkájában, farmerben, pólóban és tornacipőben ült a zongora mögé, amely hangszer bizony frakkhoz, fehér csokornyakkendőhöz, lakkcipőhöz van „szoktatva". Szakcsi zenéje kezdetben egyértelműen a kortárs komolyzene jegyeit viselte, disszonáns akkordfelbontásokkal, kakofon hangzásvilággal (ha jól vettük ki, Thelonious Monk Round About Midnight-ja köré épített improvizáció-folyam volt az első 10-15 perc). Szinte lélegzetnyi volt egy-egy téma közt a szünet, s amikor tapintható volt, egyértelmű jelet kaptunk rá: ne tapsoljunk. Majd mikor lábaival felváltva hozta a nyolcakat, és néhány ritkán használt akkord is elhangzott, lehetett érezni: itt már jazz zene szól.
A 60 perces, összefüggő műsor második felében hangzottak fel a csodálatos harmóniákkal fület s lelket simogató", népzenei indíttatású dallamok: egy jó ötperces részben a tiszta pentaton- hangokon kívül mást le sem ütött zongoráján a Kossuth-, Liszt-, és Príma- díjas művész. Volt olyan szakasza is a darabnak, mikor Chopin stílusában nagyívű, a hét és fél oktávot végigbillentyűző futamok uralták a kompozíciót, majd a végén egyre inkább a népdalon alapuló jazzballada hangulata jött át ujjai alól, miközben átélve élményeit, egyre többet bele-beledúdolt a darabba. A taps-meghajlás után egy rövid balladát játszott még a közönségnek Szakcsi. A szólóhangszeres darabok előadásának hátránya azonban tegnap is bekövetkezett: a közönség nagyobb részének figyelme egy idő után már nem tudta élénken (le)követni a muzsikát. A rendezőknek talán egy figyelemfelhívás: a rövidebb több lehet.

A szólókoncert után először kellett több időt szentelni az átszerelésnek: az öttagú itáliai jazzcombo, az Enrico Rava Tribe fellépése már igényelte a technikát. A csapat korbeli összetétele szintén többgenerációs: a vezető trombitás 60 felett, az ütős is a körül, míg a harsonás, a bőgős és a zongorista a jóval fiatalabb, 30-as korosztályból került ki. A banda free jazzt játszott - ámbár az improvizációk aránya nem volt túlsúlyban, és a szigorúan megkomponált témák lejátszása dominált, a számok 20-25 percesre terjedtek, emiatt előadásuk kevésbé volt szabadon kitárulkozó, spontán örömzene. Olasz dalok hangulatai, filmzenei hasonlatosságok voltak felfedezhetőek dallamvilágukban, a keményebb részekben inkább animációs filmkísérethez illőek. Érdekesség volt a második számukban, amikor csak a két fúvós játszott együtt hosszú perceken keresztül, hogy hol a trombitás játszott dallamot a kitartott, monoton pozanhangra, hol fordítva.
Enrica Rava, a korábban Argentínát, majd Észak-Amerikát is megjárt, és tapasztalatot szerzett vezető trombitás, aki Joe Henderson-nal, Miroslav Vitous-szal is játszott kinn, a Miles Davis-i hagyományokra alapoz napjainkban is: az impresszív, dallamos, virtuozitást nem kedvelő, lassú, és közepes tempójú számokat részesíti előnyben. Ő fedezte fel a fronton vele együtt muzsikáló fúvóstársát, a pozanos Gianluca Petrellát is, aki nemzetközileg is bíztató jövő előtt áll. A harsonás bátrabban kísérletezett, beszúrásszerű sztakkatókat használt gyakorta, impróiban a műfaj határait feszegette. Ugyanilyen merész, a hagyományokat „nem tisztelő" volt a zongorista, Giovanni Guidi játéka is. Meglepően kevés akkordot játszott a zongorán, állandóan, mondhatni izgágán fel-, és alájátszotta a futamokat, a 88 billentyű mindegyikét egyaránt használva. Rögtönzése ennek ellenére impresszív volt, amelyhez belesegített egész teste hullámzásával. Fabrizio Sferra, a rutinos, precíz dobos, és a fiatal Gabriele Evangelista bőgős megbízható alapot és kíséretet adtak a szólisták alá.

A jazz fesztiválból már csak egy nap, az általában legnagyobb tömeget vonzó blues nap van hátra, amelyre szombaton, 18 órától kerül sor a főtéri jazzsátorban.

megjelent a www.vaskarika.hu portálon

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése