Monty, de nem abszurd! jazzparádé a Lamantin Jazz Fesztivál keddi napján

2014.06.25. Gróf István - Fotók: Büki László 'Harlequin'

Monty, de nem abszurd - Jazzparádé a Lamantin Jazz Fesztivál keddi napján

Eltalálta tegnap esti fesztiválnyitó beszédében a város polgármestere, Dr. Puskás Tivadar a lényeget: erre a hétre a jazz fővárosa lett Szombathely. Akinek a városban van dolga, azt tapasztalja, hogy hangszerüket a hátukon cipelő fiatal zenészekbe botlik, akik vagy zenélésből jönnek, vagy oda igyekeznek, azaz a 12 éve működő Improvizációs Tábor hallgatói. Az oktatás-zenélés fészke a Zeneiskola, és kézenfekvő, hogy a klasszikus jazz-koncertek zöme is az ősztől nyár elejéig a szimfonikusok által belakott, gyönyörű Bartók Teremben kerül megrendezésre.

A hivatalos megnyitó előtt a gitáros-zenekarvezető Emiliano Sampaio révén brazil alapítású, de osztrák működtetésű csapat, a Mereneu Project kezdett elsőként. Előzőleg Brazíliában játszottak már kis jazz combóként és 14 fúvóssal felálló igazi big band-ként is, tegnap este azonban 3 fa-, és 3 rézfúvóssal, amolyan brass bandként adták elő műsorukat.

A grazi jazz tanszakos hallgatók zenéje precíz, igényes, összecsiszolt, kitűnően meghangszerelt fúvószenekari muzsika volt, amelynek azonban az autentikus jazz zenéhez nem túl sok köze volt. Mint a számok bekonferálásakor is kiderült, sok filmzenét játszanak, megrendelésre, és nem csak nekem tűnt fel az előadásuk során, hogy sokszor Fellini zeneszerzője, Nino Rota kompozícióinak hangulatát éreztem zenéjükből. Az Országúton c. film cirkuszi zenekarának klarinétszólói, szordínós trombitahangja, a 40-es, 50-es évek hangulata érződött ki a filmzenén kívül klezmert, esztrád-zenét is játszó zenekar muzsikájából.
Az egy-egy rövid, de élvezetes rögtönzést, melyet a bariton szaxofonos, vagy az első trombitás elengedett, lelkes tapssal honorálta a jazz-re éhes közönség. Bizony, jó volt végre látni a basszusgitáros felemelt arcát a ráadás jazzrock számban, hiszen azt addig - zenészkollégáival egyetemben - kottába mélyesztette. A néhány keleteurópai ( ukrán, szerb, magyar ) fiatal zenésszel felálló osztrák-brazil együttes tagjai közül meg kell említeni Marko Solman trombitást rögtönzései, Dominik Bessel trombitást stabil hangmagasságon előadott játéka, és Patrick Dunst baritonszaxofonos- fuvolistát ötletes rögtönzései okán.

Egészen más zene következett ezután, a hazai Gadó- Fenyvesi-Barcza-Balázs Quartet. Sok magyar jazz-gitáros nemzetközi hírnévre tett szert már az 50-es évektől, így az úttörő szerepet vállaló Kovács Andor, majd a Carlos Santanát zenei útjára bocsátó Szabó Gábor, a 70-es évek felfedettjei, a ma is munkálkodó László Attila, vagy az invenciózus, mindig megújulni képes Babos Gyula.

Korunk nagy jazz-gitáros felfedezettje azonban az a Gadó Gábor, aki az utóbbi évtizedben egyéni hangvételű muzsikájával alaposan kitűnt a mezőnyből, és számos CD-jével bizonyította elismertségét. Ámbár semmiképp nem számít öregnek, Barcza Horváth József bőgős, a formáció vezetője felkonferálása szerint három generáció találkozik az együttesben. Gadó fedezte fel a ma már 40-es éveiben járó ütőst, Balázs Elemért és őt. De a zenekarvezető talált rá a 20-as éveiben járó, Gadóval együtt szintén pécsi születésű gitáros tehetségre, a ma Amszterdamban és Koppenhágában magát továbbképző Fenyvesi Mártonra is.
A szférikus zenével indító Sleep My Love balladát egy latin ritmusú szám követte, hogy aztán az azt követő Ornette Coleman szerzeményben elszabaduljon a pokol: a témát csak röviden, uniszónóban együtt játszó két gitáros külön utakra tért, nagyrészt együtt, de mást rögtönöztek, előtérbe helyezve különböző technikai adottságaikat és zenei elképzeléseiket, ami sokkal nehezebbek, de azáltal jóval izgalmasabbak is voltak, mint a külön-külön előadott improvizációik. Nemhiába lett a múlt század második felétől az elektromos gitár a legtöbbet használt és legnépszerűbb instrumentum: a hangszerbe beépítve, a hangkeverők és effektek használatával összekötve ezerféle hangszínt lehet kikeverni velük. Ahogy az esti koncerten hallhattuk is, éltek ezzel a lehetőséggel a zenészek. Az experimentális jazzben, de a pop-rockban is szerepet vállaló fiatal Fenyvesi a 33rd, majd az azzal egybegyúrt Mushi, Mushi c. számokban egyre jobban magára talált, és technikai trükköket is bemutatva szédületeset kavart.
Gadó szinte barokkos, lépcsősen építkező utolsó előtti darabjában csodálatos harmóniákat fűzött fel egymásra, Barcza kontrapunktos basszusára építve. A bőgős is megmutatta rögtönző tehetségét, majd Balázs Elemér is eleresztett egy nem túl hosszú dobszólót, amivel kiérdemelték a vastapsot. A nyúlfarknyi ráadás, mint a kezdő szám, ismét egy impressziókra épülő, légies Gadó-darab volt.

Este negyed 10-re Monty Alexander triójának kezdésére színültig megtelt a terem. Még az oldalsó lépcsőkön is sokan ültek, hogy meghallgathassák a klasszikus amerikai kamara-jazz egyik élő klasszikusát, a Jamaikában született, de gyermekkorától Amerikában élő és alkotó Monty-t. Az Oscar Peterson-i, vagy a visszafogott hangzásvilágú, vibrafonnal kiegészült MJQ jazz-világát megidéző mester tegnap - szerencsére - kevésbé mutatta meg a popzenéhez, vagy a szülőhazájához fűződő, reggae-hez köthető repertoárját. Ámbár olykor populárisra vette a hangzást, és mint amerikai előadó, showelemekkel - hatásszünetek, gesztikulációk, közönségtapsoltatás - is gyakorta élt, de ez a show-biz mai elvárásainak megfelelőn történt.
Majd jöttek egymás után a swingek, a blues-ok, a latinok, a Forever Lovin Jah , a Running Away- típusú számok, a fél évszázados repertoár darabjai, melyet nagy rutinnal, de nem rutinszerűen adott át nekünk. Óriási tapasztalata Frank Sinatrával kísérőzongoristaként együtt zenélő, és a már említett Modern Jazz Quartet bőgőséhez köthető, valódi jazzer karrierjének időszakából származik, amelyet mára, 70 éves korára csak tovább csiszolt.

A hosszabb ideje vele együtt játszó Hassan Shakur mindent tudott a bőgőről, amit tudnia kellett. A bőgősök nagy többsége inkább százszor is lenyúl pengetés után a vonójáért, ha szükségeltetik az, fekete barátunk ellenben egy tipikus ősmagyar nyílvessző tegezt szerelt a hangszere lábához, hogy onnan csak elegánsan ki tudja venni azt. A nem régen vele dolgozó Carmen Intorre dobossal, aki szintén profi kísérője volt Alexandernek, sűrűbb szemkontaktussal, és gyakoribb szóbeli útmutatásokkal tette gördülékennyé mestere az előadást. Profi előadás, nagyszerű hangulat, kitűnő zene fejezte be a kedd esti koncertnapot. Mindenesetre irigylésre méltó helyzetben vannak a táborlakók: Monty mester is beszáll 2 órára közéjük tanítani - mert ilyen is tud lenni egy vérprofi amerikai művész. És ez nem semmi!

Megjelent a www.vaskarika.hu portálon