2012. augusztus 29., szerda

ANDALÚZIAI KALANDNYARALÁS III. RÉSZ

Nem kaptuk el a spanyolnáthát!
- Andalúziai kalandnyaralás - III. rész

2015.12.27. - 02:00 | G.K. Enikő - Fotók: G. K István

Már nem tudom, hogy a córdobai nagymecset izgalmas oszlopairól látott kép, vagy egy felkavaró flamenco-gitár koncert volt az, ami miatt eldöntöttük, hogy nekünk látnunk kell Andalúziát, de ez talán már nem is lényeges. Az élmény olyan horderejű volt, hogy azon nyomban nekiláttunk Spanyolország talán legszebb régiója történelmének és művészetének tanulmányozásába, hogy aztán pár hét múlva meg is szülessen egy útiterv, amelynek keretében végigjárjuk Andalúzia legmeghatározóbb tájait és városait.
Córdoba felé útközben még akadt némi látnivalónk, ahová kitérőt terveztünk: Carmona, valamint Écija városa. Carmonába egy rövid kitérővel érkeztünk be. A műemlékekben gazdag településnek 27 ezer lakosa van. Az óvárost a Puerta de Sevilla nagyméretű városkapun közelítettük meg, és kapaszkodtunk fel a legfontosabb látnivalókhoz. A várost történelme során különböző népek lakták, ezek hátrahagyott kultúrája képezi a város gazdag művészeti örökségét. Carmona másik ismert kapuja a Córdoba felé vezető út kezdetét is jelenti, ezért értelemszerűen a Puerta de Córdoba nevet viseli.
Következő állomásunk Écija városa volt, amely amúgy is útba esett. A tornyok városa nevet is viseli, mert nagyon sok barokk temploma van az óvárosban, közülük a legfontosabbak az Iglesia de Santa María, valamint az Iglesia de Santa Barbara. A település teljesen másként nézett ki, mint az addig látottak, mivel az épületek itt fehér és okkersága színbe öltöztek, a régi palotákat pedig csodálatosan szép falfestmények díszítették. A város pálma- és olajfákkal díszített főterén, a Plaza de Espanan sétálva olyan érzésünk volt, mintha egy mexikói városkában lennénk, a gyarmati motívumok és színvilág miatt.
Andalúziai utunkat utólag átgondolva megállapítottam, hogy egyértelműen Córdoba volt az, amelyik a legjobban elnyerte tetszésemet. Talán azért, mert átlátható és emberléptékű város, csodálatosan szép látnivalókkal. Szűk, kanyargós utcácskái, alacsony fehér házai az óvárosban még mindig a mór múltat idézik. Lakosainak száma napjainkban 350-370 ezer körüli, de valamikor régen a 10. században a kalifátus központjaként Európa legnagyobb városaként tartották számon. A Guadalquivir folyó partján fekvő város központi részét egykor fal vette körül, melynek hét nagy kapuján át lehetett ki- és be közlekedni. Lakosai -muszlimok, zsidók és keresztények- bár különböző vallásokhoz tartoztak, békében éltek egymás mellett, és mindent megtaláltak a városban, amire szükségük volt: mecseteket, piacokat, fürdőket és hivatalokat. A mór uralom idején Córdoba volt Európa kulturális és művészeti, de legfőképpen a tudományok központja is. Andalúzia városaiban a 13. század végéig páratlan tudományos munka folyt, amelyben az eltérő vallású tudósok gyakran együtt dolgoztak, és ennek hatására egy kiemelkedő, közös civilizációt sikerült létrehozniuk. Egy híres francia orientalista állítólag azt mondta: „Bárcsak az arab muszlimok meghódították volna Franciaországot, akkor Párizs olyan lett volna, mint Córdoba a muszlim Spanyolországban!
A városba kora délután érkeztünk meg. Szállásunkat, a Hostel Alcazart csak hosszas keresgélés után találtuk meg az egyforma méretű és alakú házak között, pedig többször is elmentünk mellette. A fehér, egyemeletes ház családi panzió , legnagyobb előnyét az jelentette, hogy közvetlenül az egykori királyi palota, az Alcazar mellett volt, és nem utolsósorban parkolóhelyet is biztosított számunkra. Ugyan a szoba nagysága csak egy kicsivel haladta meg a franciaágy méretét, mégis takarosnak tűnt, és volt benne légkondicionáló is, ami nélkül valószínűleg nem éljük túl az éjszakát. Mégis, legfőképp az aznap este felfedezett és megkóstolt mézédes spanyol desszertbor - a sherry- volt az, ami segített feledtetni és enyhíteni a szobaméret adta kényelmetlenségeket.
Egy rövid pihenő után már a palota kertjében sétálgattunk. Az épület vastag falai és tornyai a mór időből maradtak fenn, a 13. században a spanyol XI. Alfonz építette tovább. Az ő szobra egyébként az Alcazar bejárata előtti parkban látható. A 14. században a palota a katolikus királyok számára lett felújítva, később a Szent Inkvizíció székháza, majd börtönépület lett belőle. A négyzetes alaprajzú palota négy tornyából már csak három áll, körülötte pedig egy csodálatosan gondozott kert terül el, szökőkutakkal, csobogókkal, medencékkel, és virágokkal. Hogy a séta még kellemesebb legyen, a fákon elhelyezett rejtett hangszórókból halk flamenco gitár szólt. A kert végében áll Izabella királynő méretes szobra, amint Kolumbusz Kristófot fogadja annak hajóútja megkezdése előtt. Mielőtt elhagytuk a palotát, tájékoztattak bennünket, hogy este 10 órától a kertben „ajándék" fény- és hangjáték várja az aznap odalátogató turistákat.
Rövid séta után ott álltunk a córdobai nagymecset falai alatt, amely a város legnevezetesebb látnivalója. A látogatási idő már lejárt, így másnapra halasztottuk az épület belsejének megtekintését, de azért körbejártuk a 23 ezer négyzetméteren elterülő hatalmas épületet. A Mesquita, amely most székesegyház, a mai napig Európa legnagyobb mecsete, és egyik legszebb példája az iszlám építészetnek és művészetnek. A mecset helyén régen, a római korban egy szentély állt, majd később a vizigótok temploma. Ez utóbbinak a maradványai még most is megtekinthetőek a templom padlóján kialakított mélyedésben. A 8. században, amikor a mórok betörtek az Ibériai félszigetre és uralmuk alá vonták Córdobát, és egy ideig a templomot közösen használták a keresztények és a muzulmánok. 50 év békés közös imádkozás után I. Abdal Rahman a keresztényektől megvásárolta a templomrészüket, majd azt lerombolva kezdte el építeni a mecsetet. Az iszlám templom csak hosszú idők után érte el jelenlegi impozáns formáját, mert minden egyes mór uralkodó bővítette azt, épített hozzá valamit saját ízlése szerint. Az arab uralom megszűnése után lett a mecset katolikus katedrális, azóta a Szűz Mária Córdobai Katedrálisa nevet viseli. Ezt követően minden egyes püspök azt szerette volna, ha a mecset a keresztény hitnek és szertartásoknak minél jobban megfeleljen, ezért folyamatosan alakítgatták az épület belsejét, igaz, ekkor még önmérsékletet gyakoroltak. 1523-ban az akkori püspök kérelmet nyújtott be Károly spanyol királyhoz, hogy újra átalakíthassa az épületet. A király, aki soha nem látta a mecsetet és annak szépségét, engedélyezte az átalakítást, nem tudva, milyen kárt tesz ezzel. A püspök leromboltatta a mecset közepét, és beépítettek oda egy díszes székesegyházat, ami így együtt nagyon szokatlan látvány. A műemlékben így együtt láthatóak az iszlám imahely vörös-fehér csíkos árkádjai, ragyogó márványoszlopai és a katolikus templom gazdag reneszánsz és barokk dekorációi.
Még napjainkban is vannak viták a Mesquita hovatartozása körül. 2010-ben a córdobai nagymecset látogatói furcsa és szokatlan jelenségre figyelhettek fel: néhány osztrák állampolgárságú muzulmán leterítette imaszőnyegét a díszes márványlapokra és buzgón imádkozni kezdett. A biztonsági őrök megpróbálták kivezetni őket a mecsetből, (katedrálisból) de ellenállásba ütköztek, és kisebbfajta verekedés kerekedett ebből. Az eset nagy visszhangot váltott ki a spanyol sajtóban, amely a keresztyén értékek elleni támadásként értékelte a történteket. Ugyanakkor 2014. decemberében az andalúziai Turisztikai Hivatal panaszolta be a katolikus egyházat, miszerint a mecset iszlám múltját el akarják végérvényesen törölni, mivel az odalátogató turisták az épületről „csak" mint a „córdobai katedrálisról" kapnak tájékoztatást a prospektusokból. Talán az lenne a megoldás a mecset-katedrális körüli viták elcsendesítésére, ha a spanyol kormány múzeummá nyilvánítaná az épületet, ugyanúgy, mint ahogyan a török kormány tette azt az eredetileg keresztény templomként működő, majd muzulmán dzsámivá átalakított Hagia Sophiával, megtiltva benne a nyilvános imádságot. És persze, lehetne egy másik út is, az, ha keresztyén és muzulmán együtt imádkozhatna az oly sok mindent megélt csodálatos oszlopok között.
A mecset épületétől térkép hiányában nem a központ felé indultunk el, szerencsére, mert a város kevésbé látogatott részén olyan csodálatos látnivalót sikerült felfedeznünk, mint a Plazza de la Corredera, amely egy nagyméretű, jellegzetes téglalap alakú zárt tér, körbevéve egyforma díszítésű és színű árkádos emeletes házakkal. A városban régen ezen a téren tartották a bikaviadalokat, onnan kapta a nevét.
Hosszas bolyongás után megtaláltuk a város főterét, és egy turista információs irodában szerzett térképpel felfegyverkezve immár magabiztosan vágtunk neki a szálláshoz vezető útnak.
A nagymecset körüli utcácskák tömve vannak éttermekkel, bárokkal, és mi sem tudtunk ellenállni a csábító illatoknak. A legtöbb vendéglő turistamenüt is kínál 10 euro körüli áron az étlapon, ami levesből, főételből és gyümölcsből vagy süteményből áll. Igaz, hogy nem hatalmas adagokról van szó, de legalább néhány tipikusan spanyol ételt sikerült megkóstolnunk.
A beharangozott esti, az Alcazarban tartandó programra rengeteg turista gyűlt össze. Először Córdoba történelmét vetítették ki a szervezők a palota falára, majd mindannyian hátravonultunk a kertbe a medencék köré. Csodálatos hang-, és fényjáték vette kezdetét, a szökőkutak zenére, különböző színű megvilágításban lejtettek táncot, hol magasra, hol középre lövellve vízsugaraikat. A kert összes medencéjét végigjártuk, az egyiknél befejeződött, a másiknál meg elkezdődött az újabb, de az előbbitől teljesen különböző vízi csoda. A legszebb -legalábbis számomra- az volt, amikor egy flamenco gitár dallamra a vízsugarak őrjítő vörös színbe öltöztek, és ugyanolyan szenvedélyes táncot jártak, mint a spanyol táncos-lányok.
Másnap reggel a belvároshoz közeli kávézó teraszán elfogyasztott isteni olíva olajas bruschetta és kávé után a napot a Mesquitában kezdtük. Előtte a mecset külső, amúgy elengedhetetlen kellékében, a narancsfákkal teleültetett udvaron sétáltunk. Régen pálmákat ültettek a mecsetek udvarára a narancsfák helyett, és a muszlim vallásban megszokott rituális tisztálkodásra szolgáló medencék is vannak a fák alatt.
A mecset belsejének látvány lenyűgöző, nyolcszáz kecses oszlop tartja a fehér-piros csíkos boltíveket. Órákat lehet bolyongani a végtelennek tűnő oszlopok között, vagy csak egyszerűen leülni egy padra, és csendben elmélkedni. A Károly király által engedélyezett átalakítással a mecset belsejéből egyszerűen kiemeltek 96 oszlopot, a helyükre épült meg a katedrális, amely most tele van zsúfolva aranyozott szobrokkal, festményekkel, domborművekkel. A Mesquita két központi eleme a Mirháb, amely nem más, mint egy jelképes kapu, és Mekka felé kell néznie. A muzulmánoknak itt nyílik lehetőségük Allahhal közvetlenül beszélgetni, fohászkodni, hiszem az iszlámban nincs közvetítő ember és isten között, mint más vallásokban. A katedrális legfontosabb része a Királyi kápolna, a díszes oltárral.
A Mesqiutával szemben látható a folyón átívelő 225 m hosszú, 16 lyukú Puente Romano mór híd, amely római alapokra épült. Átkeltünk a masszív hídon a folyó túloldalán fekvő modern városrészbe, hogy megtekintsük az oda épült mór erődöt, a Calahorrát.
Úgy terveztük, hogy délután a Córdobától 8 km távolságban levő, a Sierra Morena előhegyeinek lankáira épült Medina Azahara archeológiai központba megyünk ki autóval. Az egykori települést 929-ben építette III. Abda Rahman kedvenc felesége, Zahara részére. Régen itt egy hatalmas város állt, mecsetekkel, palotákkal, kertekkel, könyvtárakkal és kormányzósági épületekkel. A Córdobai Kalifátus idején élte fénykorát mindkét város. A kalifa innen, Medina Azaharából irányította Andalúzia egy részét, de a halála után kitörő polgárháború tönkretette a várost, és az elnéptelenedett. A régészeti ásatásoknak köszönhetően nagyon sok épület helyreállítása megkezdődött, és az ásatási terület látogatható. Odaérve kiderült, hogy magához a romvároshoz autóval felmenni nem lehet, azt ott kell hagyni egy modern múzeumépület előtti parkolóban. Külön turistabusz megy fel a hegyoldalba, óránként, viszi- meg hozza a látogatókat. Nem sokan voltunk a buszon, amely jó negyedóráig kanyargott a kopár domboldal mentén az ásatási területig. Egy óra alatt sikerült körbesétálnunk a szépen helyreállított épületeket, azok méretét és díszítését látva sejteni lehetett, hogy milyen pompában ragyoghatott egykor a város.
Nem szeretném folyamatosan ismételni önmagam a kánikulára panaszkodva, de a hőség délutánra elviselhetetlenné vált. Már-már az óriás méretű - még ki nem száradt- agavék szúrós levelei alatt is a menedéket kerestük a nap égető sugarai elől. És hogy az augusztusi córdobai forróságot érzékeltessem: férjem napszemüvegének szára egyszerűen megolvadt a parkolóban hagyott kocsiban!
A városba visszatérve gyalogosan elmentünk egy, a város másik végében található csinos palotába, a Viana herceg családi fészkébe, amely jelenleg múzeumként látogatható. Az épület csodálatos virágokkal, mediterrán bokrokkal és lugasokkal kápráztat el. A legtöbb udvaron medence és szökőkút is van, és rengeteg kertész serénykedett itt: öntözgették és metszették a növényeket. Az épület szobái értékes bútorokkal, keleti porcelánokkal és szőnyegekkel vannak berendezve.
A Judería, Córdoba zsidó negyede az arab negyed közvetlen szomszédságában van az óvárosban. A Puerta de Almodóvar kapun át, Seneca szobrához közel lehet megközelíteni. A kapunak nincs köze a híres spanyol filmrendezőhöz, Pedro Almodóvarhoz, névazonosságról van csupán szó.
Spanyolországból 1492-ben kiutasították a zsidókat, és a számos zsinagógából mára csak három maradt meg, ezek közül az egyik Córdobában található. A zsidónegyed utcáin rengeteg kis bolt van, amelyek ajándéktárgyakat árusítanak, vagy helybeli iparművészek különleges és ízléses termékeit.
A mór negyedben végigsétáltunk a híres "virágok utcáján", itt a házak falait tetőtől talpig kék színűre festett vagy agyagcserepekbe ültetett muskátlik díszítik. Megcsodáltuk a mór építészeti jelleget megőrző fehér házakat a kovácsoltvas erkélyekkel, belestünk a házak virágokkal teleültetett, színes marokkói lámpásokkal megvilágított belső udvaraiba, a patiókba, ahol olykor még szökőkút is csobogott. Jó volt látni, hogy az épületek arab stílusú ablakai és ajtajai ugyanolyanok maradtak, mint régen, és a kopogtatók is ugyanazok: a Marokkóban és Tunéziában megismert Fatima keze, amely az iszlám hit szerint a ház lakóit megvédi a bajtól és szemveréstől. Még azokon a házakon is, amelyeken felújítás történt, korhű nyílászárókat helyeztek el, igazi andalúz stílusban.
Még egy rövid sétát tettünk a sejtelmesen megvilágított Mesquita körül, és távolról megcsodáltuk az Alcazar kertjéből kiszűrődő aznapi fényjáték fényeit. Másnap hosszú út állt előttünk, a célpont Granada volt, de előtte még volt néhány látnivaló.
Elhagyva Córdobát, Spanyolország legfontosabb olívabogyó termesztő vidéke felé haladtunk. Igyekeztünk a forgalmas útvonalakat kikerülni, hogy minél többet láthassunk az utunkba eső településekből és a tájból.
Spanyolország- mondhatni- egy olívaolajat termelő nagyhatalom Görögország és Olaszország mellett. 2014-ben közel 1 millió 800 ezer tonna olajat állítottak itt elő, és ennek közel 70 %-át Andalúziában. Jaén provinciának, ahová igyekeztünk, 80%-át borítják olajfaültetvények, ami 13 ezer km2-nyi területet jelent. Bármerre néztünk az út mentén, mindenhol végeláthatatlan sorban álltak az olajfák a szikár talajon. Azokon a farmokon, ahol nagy mennyiségű olívaolajat állítanak elő ipari mennyiségben, az olajfák szorosan egymás mellett állnak, és ezeket folyamatosan öntözik. A termés betakarítása gépekkel történik, amelyek egyszerűen megrázzák a fákat egészen addig, amíg a bogyók leesnek a földre. Ugyancsak gépek segítségével, nagyméretű centrifugákkal nyerik ki az olajat a bogyókból. A kistermelők ezzel szemben kézzel szedik le az érett termést, és malomkövek között préselve nyerik ki belőlük annak nedvét.
Így, utólag, látva a zöldellő olajfaültetvényeket, rájöttem, hogy mi is volt az, amit én a magasból, a repülőgépről „gabonakörökként" azonosítottam be. A gabonaköröknek hitt hatalmas, kör alakú zöld képződmények öntözött olajfaültetvények voltak!
Első megállónk Úbeda városában volt, amelyet az útikönyvek a reneszánsz ékköveként tartanak számon. Autónkat az újváros egyik utcájában hagytuk, nem messze az egykori Hospital de Santiago impozáns épületétől, és gyalogosan indultunk neki a látnivalók megtekintésének. A város modern főterén egy kis rendőri segítség után meg is találtuk az óváros legszebb terét, a téglalap alakú Plaza de Váquez de Molinát, amelynek mindegyik oldalán olyan csodálatos épületek találhatóak, mint a Capilla del Salvator is. Az egykor családi temetkezőhelynek készült épület díszes kupolája már messziről feltűnik, körülötte pedig reneszánsz paloták sorakoznak. Úbeda híres kerámiáiról, érdemes megtekinteni a helybeli alkotásokat. Mi is betévedtünk az óvárosba menet egy híres keramikusművész, Tito mester szobrokkal, szebbnél szebb kerámiákkal és szökőkutakkal díszített alkotóműhelyébe, igaz, csak nézelődni. Gondolván, hogy „minden út Rómába", pontosabban a Santiago kórházhoz vezet, felpattantunk egy helyi autóbuszra, hogy időt nyerjünk. Hatalmas tévedés volt, mert a 35 ezres városkában közel egy órát keringett a busz, számunkra teljesen ismeretlen utcákon és tereken. Végigjártuk az összes, külvárosi domboldalban rejtőzködő utcácskát, ahol a helybeliek tömött szatyrokkal szálltak fel, piacra igyekezve. Végül a sofőr segítségét kértük, hogy az egykori kórház közelében valahol álljon meg. Amúgy nagyon megható volt, ahogyan a busz összes utasa megpróbált nekünk segíteni és lelkesen magyarázták, hogy merre kanyarodjunk, hogy autónkat megtaláljuk.
Időnyerés helyett jócskán késésben voltunk, de következő állomásunk, Baeza városka szerencsére csak 40 km távolságra volt Úbedától. Baezáról egy másodperc alatt kiderült, hogy ott minden az olívaolaj körül forog. Ha nem tudtuk volna ezt előtte, ez akkor is kiderül, mert tömény olíva-illatfelhőbe burkolózott a város. Én rendkívül élveztem a helyzetet, mert az olajbogyót minden formájában szeretem és fogyasztom, így nagyokat szippantottam a levegőből. Autónkat egy kávéház mellett hagyva elindultunk megmászni a dombot, amelynek tetején láthatóak a legszebb műemlékek. A város jelenlegi főterétől nem messze található a híres Plaza de los Leones nevű tér, amelynek közepén egy régi szökőkút áll, tőle nem messze pedig a Puerta de Jáen kapu. Hangulatos utcákon, gondozott kőházak között sétálva értünk fel az impozáns méretű Santa Iglesia katedrálishoz, de útközben még megcsodáltuk a Palacio de Jabalquinto díszes homlokzatát.
Baezát elhagyva az Autovia del Olívaron -mi más is lehetne az út neve- olajfákkal teleültetett dombok között vezetett az utunk a tartomány központjába, a százezer lakost számláló Jaénbe. A település először egy modern város benyomását keltette, mert a külvárosban tömbház negyedek és parkok váltakoztak egymással az út mentén. Jaén ipari város, ez az egyik legjelentősebb olíva feldolgozó központ, ezért a munka reményében nagyon sokan települtek ide Spanyolország távolabbi vidékeiről is, ezért gombamód megszaporodtak a lakónegyedek. A város leghíresebb látnivalójához itt is fel kellett kapaszkodni a dombokra. Autónkat egy mélygarázsban hagytuk az óváros szélén, és gyalogosan indultunk el a meredek utcákon. A jaéni katedrális magas tornyai már messziről látszanak, el sem lehet tévedni a városban. A gótikus és barokk jegyeit is viselő épület, amely egymagában áll a hatalmas szellős téren, 300 éven keresztül épült. A katedrálison kívül még a 11. században épült fürdő az, ami a város látnivalói között szerepel. Egy, a főtér melletti kis szatócsboltban sikerült hideg ásványvizet és sört vásárolni, így már elképzelhető volt, hogy azoknak hála túléljük a napot és beérkezhetünk következő szálláshelyünkre, Granadába.
De még mielőtt délre vettük volna az irányt, tettünk egy vargabetűt, hogy eljussunk egy olyan helyre, amelyet mindenképpen szerettünk volna látni a róla készült képek alapján. A 650 méter magas dombon fekvő Priego de Cordoba városa, Arcos de Fronterához hasonlóan hófehér házainak és szűk utcáinak köszönheti népszerűségét. A Sierra Subeticas Nemzeti Park szélén épült város szintén egy hamisítatlan andalúz település. Legfontosabb látnivalója az egykori mór vár. A felújított falak mentén sétálva fantasztikus kilátás nyílik a környező dombokra és hegyekre. A városka legszebb része az, amelyik közvetlenül a mély szakadék szélére épült, az utcák ott néhol olyan keskenyek, hogy még gyalogosan is súrolja a könyökünk a szomszédos házakat. A fehérre meszelt házak falán Córdobához hasonlóan különböző színű muskátlik virágzanak cserepekben, így mindegyik utca magán viselhetné a „virágok utcája" megtisztelő nevet.
A város narancsfákkal és jázminbokrokkal teleültetett főterén egy kávézóban megpihenve gyűjtöttünk erőt ahhoz, hogy lehetőleg még sötétedés előtt beérjünk abba a városba, amelyet Andalúzia ékköveként tartanak számon, azaz Granadába.

Megjelent a wwww.ongo.hu portálon 2015 november 26-án és a www.vaskarika.hu portálon 2015. december 27- én

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése