2012. augusztus 27., hétfő

ANDALÚZIAI KALANDNYARALÁS II

Nem kaptuk el a spanyolnáthát! -
Andalúziai kalandnyaralás - II. rész

2015.11.24 G.K. Enikő
Már nem tudom, hogy a córdobai nagymecset izgalmas oszlopairól látott kép, vagy egy felkavaró flamenco-gitár koncert volt az, ami miatt eldöntöttük, hogy nekünk látnunk kell Andalúziát, de ez talán már nem is lényeges. Az élmény olyan horderejű volt, hogy azon nyomban nekiláttunk Spanyolország talán legszebb régiója történelmének és művészetének tanulmányozásába, hogy aztán pár hét múlva meg is szülessen egy útiterv, amelynek keretében végigjárjuk Andalúzia legmeghatározóbb tájait és városait.

Autónkat szerencsésen viszontlátva, és Gibraltárt elhagyva egy időre búcsút vettünk a tenger látványától. Észak felé haladtunk, Andalúzia fővárosába, Sevillába, de előtte még volt egy útikönyvek által ajánlott látnivaló: Arcos de la Frontera városa...

Sevilla és a mór hatás
Ha valaki hamisítatlan andalúz települést szeretne látni, annak ide, a turistáktól mentes, homokkő sziklaperemre épített városkába el kell mennie. Olyan, mintha egy félszigeten állna, mert a magas homokkőhegy köré a Guadalate folyó vájt magának mély medret. Hófehér, muskátlival és különböző, csodálatos illatozó virágokkal dekorált házaival, zegzugos, meredek macskaköves utcáival, csodálatos tereivel - ahol a helybeliek békésen kávéznak vagy söröznek - olyan, mint egy mesevilág, amilyent csak a filmekben látni. Felfedeztünk egy nagyon szép gótikus templomot az óvárosban, a település legmagasabb pontján pedig egy kastély romjait, amely a helybeli gróf lakóhelye volt egykoron. A szikla peremén sétálva csodálatos kilátás nyílik a folyó völgyére, valamint a San Cristobal hegy kopár csúcsaira.
Utunk innen már egyenesen Sevilla felé vezetett. Mivel a főútvonalról lejöttünk Arcos de la Frontera megtekintése miatt, közel 40 km-en keresztül autóztunk olyan vidéken, ahol egy település sem volt közel és távol, csak végeláthatatlan mezőgazdasági területek. Ha ott lerobbanunk a kocsival, vagy kiürül a tank! Még belegondolni is rossz.
Már sötétedett, mire beértünk a több mint 700 ezer lakosú Sevillába. A várost még Hercules alapította, és fénykorát azután érte el, miután Kolumbusz felfedezte Amerikát. Mivel a Guadalquevir folyó által közvetlen csatlakozása van a Földközi-tengerhez, a kereskedők hajói csak a város engedélyével haladhattak tovább, miután kemény sarcot fizettek, és ez jól jövedelmezett a városnak.
Szálláshelyünk, a Hotel San Pablo újfent a külvárosban volt, így könnyűszerrel megtaláltuk. A hatalmas szállodának rajtunk kívül nem sok vendége volt, nagy volt a csend. Talán ennek, vagy az előző nap fáradságának köszönhető, hogy másnap reggel, pontosabban délelőtt 11-kor ébredtünk, úgyhogy igencsak csipkedtük magunkat, hogy legyen elég időnk a város felfedezésére.
GiraldaA szállodától egy közvetlen, a belvárosba induló autóbuszjárat is volt, így nagyon hamar megérkeztünk az óvárosba. A látnivalók aránylag közel vannak egymáshoz, a katedrális és tornya, az egykori minaret- a Giralda-, valamint az Alcázar pedig közvetlenül egymás mellett található. Mivel a katedrális ebédidőben éppen zárva tartott, az Alcázarral kezdtük az aznapi programot.
Hogy az ember megértse az olyan épületeket, mint maga az Alcázar is, ismernie kell Andalúzia történelmét. Spanyolország déli része a 8.-15. század között mór uralom alatt volt. A mórok - akik tulajdonképpen berberek és arabok voltak - Észak-Afrikából érkeztek az Ibériai félszigetre. Nem igazán kellett hatalmas erőfeszítést tenniük a két földrész közelsége miatt, hogy átkeljenek a vízen. Közel 700 éves uralkodásuk alatt sikerült egy csipetnyi Perzsiát, arab hangulatot belopniuk az öreg kontinensre, és olyan csodálatos épületek felépíteni, mint a malagai Alkazaba, a sevillai Alcázar, a cordobai Nagymecset, de minden közül talán a leghíresebb, a granadai Alhambra. A mór stílus összetéveszthetetlen, jellegzetes eleme a hármas árkádsor, az idővel egyre csúcsosabbá váló patkóív forma, valamint a kazettás mennyezet. A falak és olykor a mennyezet díszítése csipkeszerűen aprólékos faragásokkal díszített, és egyes motívumok miatt olykor úgy tűnik, mintha egy cseppkőbarlangban lennénk.
Mivel a Korán tiltja az emberábrázolást, a csempéket illetve falfestményeket növényi vagy geometrikus formákkal díszítették. A palotákat most is csodálatos ápolt kertek veszik körül, pompás szökőkutakkal, talán azért, mert a Korán szerint a paradicsom olyan, mint egy fényűző kert, amelyet elbűvölő patakok öntöznek - és valóban, mindegyik kert maga a paradicsom, a tökéletes hely. A patakok és szökőkutak csobogása nyugtató, a víz hűsíti a levegőt, az ég kékjének visszatükröződése a vízzel teli medencékben pedig a végtelenség érzetét kelti a halandóban. A mórok uralkodásának Granada spanyolok általi elfoglalása vetett véglegesen végett, de ottlétüknek a megannyi csodálatos épület méltó és maradandó emléket állít.
Az Alcázar Sevilla talán legnépszerűbb látnivalója, 1987 óta a világörökség része. Eredetileg mór erődnek épült, és Európa legrégebbi kastélyai között tartják számon. A palotákból, teraszokból, sétányokból és kertekből álló épületkomplexum 913-ban épült, a legkitűnőbb mór kőművesek által, akiknek helybeli, spanyol mesterek is besegítettek. A belső terek a Kisasszonyok kertje és a Bábok kertje nevet viselő zárt udvarok közé rendeződnek. A leghíresebb terem a követek terme, csodálatos csempékkel és freskókkal díszített. De mindegyik terem elbűvölő, gyönyörű bútorokkal vannak némelyek berendezve, másokban pedig nagyméretű falikárpitok láthatóak. A kert téglalap alakú szökőkútjai és medencéi pedig megunhatatlan látványt jelentenek.

Itt van a világ legnagyobb katedrálisa, belsejében nyugszik Kolumbusz Kristóf
Sevilla a látnivalóin kívül arról is híres, hogy Spanyolország legmelegebb városainak rangsorában az előkelő 2. helyezést foglalja el, csak Córdoba az, amelyik megelőzi. Embert próbáló meleg volt, közel 40 fok, nem a legideálisabb idő városnézésre. Sietségünkben elkövettük azt a hibát, hogy innivaló nélkül mentünk be az Alcázarba, és ott vásárolni sem volt lehetőségünk semmiféle szomjoltót. Annyira szomjaztunk, hogy titokban már a medencék és szökőkutak körül ólálkodtunk egy korty vízért, ami persze lehetetlen próbálkozás volt a látogatók sokasága miatt, az egészségügyi okokról nem is beszélve. Életünkben először történt meg velünk az, hogy egy műemlék látogatását, ahová nem is volt olcsó a belépőjegy, a szomjúság miatt hamarabb fejeztük be.
Időközben kitárta kapuit a monumentális méretű sevillai nagytemplom, amely a világ legnagyobb gótikus katedrálisa, egyben a 3. legnagyobb templom a világon. Ugyanazon a helyen áll, ahol egykoron az Alhomádok fő mecsetje, annak minaretjével, a Giraldával, amely Sevilla szimbóluma. A katedrális belseje felfoghatatlan értékű művészi kincseket rejt, belsejében nyugszik Kolumbusz Kristóf. Udvarán narancsliget van, a Giraldáról pedig, amely nem más, mint az egykori muzulmán mecset minaretje, pazar kilátás nyílik a városra.
A katedrális és az Alcázar szomszédságában van a 16. században épült Indias Irattár épülete, amely eredeti és értékes dokumentumokat őriz az amerikai spanyol gyarmatokról. Az épületben állítólag 80 millió oldalnyi dokumentumot őriznek az összességében 8 km hosszú polcokon. Ugyancsak itt, az Alcázar szomszédságában ettük életünk legfinomabb mexikói ebédjét, a csirkés enchiládát, olyat, amilyet még Mexikóban sem sikerült, és még igazi Corona sört is ittunk hozzá!
A nap vége még nagyon messze volt, így a távolabbi látnivalókhoz is sikerült erőt gyűjtenünk a hamisítatlan mexikói étteremben. A Spanyol teret kerestük fel, de útközben felfedeztük annak a régi Dohánygyárnak az épületét, amely évekig több tízezer dohánygyári munkásnőnek adott munkát. Ebben a gyárban dolgozott Bizet operájából ismert szépséges cigánylány, Carmen is, aki a combjai között sodorta a cigarettákat, és nem a kezével. Az épület méretét tekintve lenyűgöző, Spanyolország második legnagyobb építménye a területét tekintve. Kívülről szépen díszített, de elhagyatottsága miatt komor hangulatot áraszt. Mivel a hatalmas kovácsoltvas kapu valami miatt nyitva volt, bemerészkedtünk az udvarra, de az épületbe nem tudtunk bemenni.
További, a hőségben való hősies gyaloglás után megtaláltuk az 1929-es világkiállításra épült spanyol teret,- Plaza de Espana-t,- amely nem egy szokványos tér. Szinte egybenő a szomszédos Maria Luisa térrel. Ez utóbbit a megözvegyült Mária Lujza hercegnő adományozta saját kertjéből Sevillának, és ez lett a város tüdeje hatalmas fáival, szökőkútjaival. A két teret csak egy keskeny sétány választja el egymástól, amelyen konflisok és azokat húzó fáradt lovak pihennek, turistákra várva. Sevilla két világkiállítást is rendezett, az elsőt 1929-ben, a gazdasági válság kitörése előtt, a másodikat pedig 1992-ben, Kolumbusz Amerikát felfedező utazásának 500. évfordulója alkalmából. A Spanyol tér a világkiállításon Spanyolországot jelképezte, és a félkör alakú monumentális épület falán az ország mindegyik tartománya szerepel, apró színes mozaikokból kirakva, a történelmükre jellemző eseményeket bemutatva. A térre vízzel teli medencék, és azokon átívelő keskeny hidak is épültek, amelyeken akár csónakázni is lehet.
Csónakázás helyett mi a Maria Luisa park padján pihentünk meg, egy óriási fikuszfa árnyékában hűsölve, a konflist húzó paripák mellett.

Spanyolország legrégebbi arénája és a világ legnagyobb fából készült építménye
Toro del OroMajd, mivel néhány látnivaló még váratott magára, újra útra keltünk. A Guadalquevir folyó partján, amely „Pestre és Budára" osztja Sevillát, hamarosan megtaláltuk a Torre del Oro (Aranytorony) épületét, amely régen aranyszínű csempékkel volt borítva, és a régi városfal részét képezte. Napjainkban egy múzeum működik benne. A toronytól nem messze található Sevilla bikaviadal-arénája, a fehér és okkersárga színekben pompázó Plaza del Toros Maestranza, amely tavasztól őszig minden vasárnap viadalok helyszíne. Ez Spanyolország legrégebbi arénája, és talán a legszebb is. Múzeum is működik benne, amely mindennap látogatható, de mi csak kívülről néztük meg, no meg egy kicsit az előterét is, legfőképpen a remekül működő légkondi miatt, és mondhatni, eléggé nehéz volt megválni a hűsítő levegőtől. Az arénától nem messze, a folyó partján áll Carmennek, egy kicsit távolabb pedig egy matadornak a szobra.
Lassan visszakanyarodtunk eredeti kiindulási helyünkre, a katedrális elé, mert még felfedezésre várt a város egy másik érdekes része, a Barrio Santa Cruz, azaz az egykori zsidónegyed. Ebben a városrészben laktak a város zsidó származású lakosai 1300-ig, amikor is a zsinagógák bezárásra kerültek, a lakásokat elkobozták, és azokat a zsidókat, akik nem tértek át a keresztény hitre, megölték. A negyed szűk kacskaringós macskaköves utcáin, a hófehér házak és jázminillatú kertek között végigmenni kellemes kikapcsolódás. Olyan utcanevek vannak itt, mint Élet, vagy Halál, meg eldugott kis terecskéi a házak között, amelyeket jóformán csak a helyiek ismernek. A központibb része tele van tapas- bárokkal, és ajándék boltokkal, jó ott leülni akár egy kávéra is.
Modern építészetre fogékony férjem a buszmegálló felé sétálva észrevett egy különleges építményt, amelyről később kiderült, hogy az a Metropol Parasol, a legnagyobb fából készült építmény a világon, és amelyet egy német építész készített finn nyárfából. Utólag olvastuk, hogy megépítése és költsége is sok vitát és ellenérzést váltott ki a város lakóiból.
A szokatlan forróság, a rengeteg élmény, no meg a sok gyaloglás miatt -hiszen óhatatlanul is több km tettünk meg aznap- alig tudtunk visszavánszorogni a szállodába, és még altatódalra sem volt szükségünk az alváshoz.
Másnap reggel még egy kis kerülőt tettünk a városban, hogy akár távolról is, de megtekintsük az 1992-es Világkiállítás helyszínét, ahol a Makovecz Imre által megépített csodálatos pavilon első helyezést ért el. Ehhez előbb át kellett mennünk a Guadalquevir folyón átvezető hat híd egyikén, hogy „Budáról" vegyük szemügyre az Isla Cartuja szigetet, ahol az elmúlt évek alatt az egykori Expo területe az enyészeté lett. Áthaladva egy másik modern hídon, amely a Puente del Almillo (hárfa-híd) nevet viselte, és amelyet az a spanyol építész tervezett, akinek alkotásait Valenciában is terveztük megnézni. Búcsút vettünk Andalúzia fővárosától, hogy észak-kelet felé, Córdoba irányába folytassuk utunkat.
fotók: G.K.István
Megjelent a www.ongo.hu portálon 2015. november 13-án, és a www.vaskarika.hu portálon 2015 november 24-én

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése